|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,222
|
|
_
Krecsányi óvó néni kerek arcát ősz hajkoszorú díszíti. Énekeket, mondókákat tanít nekünk.
Azt mondja Anyukámnak:
Ennek a kislánynak botfüle van, - kedves anyuka, írassa zeneiskolába! Anyuka meg van lepve, neki gyönyörű hangja van. Apukám tárogatón játszik, bátyámnak is jó hallása van.
A ceglédi zeneiskola a főtér és a város büszkesége!
Szépen felöltöztünk, felvettük egyetlen rendes ruhánkat, meg a széttaposott régi cipőt. Útközben azon törte a fejét Anyuka, hogy miből is fizetjük majd a tandíjat.
Az igazgató bácsi, akire sokat vártunk, könnyedén, kedvesen beszélget Anyukával… Egyszer csak azt mondja: „Na kicsikém, énekelj valamit!”
Előre meg volt beszélve, mit fogok énekelni, ha muszáj lesz. Minden tudásomat összeszedve énekeltem, - de a bácsi jókedve fokozatosan alábbhagyott. Egyre gorombábban nézett rám, aztán meg Anyukára…
Nagyon szépen kérem, könyörgök! - mondja Anyuka. A bácsi a fejét vakarja: Na jó, nem bánom, de csakis, és kizárólag a maga kedvéért!
Hazafelé menet örülni látszottunk, de a java még csak ezután jött!
Dehogy ültettek a zongora mellé! Azt mondták egy évig szolfézsra kell járnom. Ha megállom a helyem, akkor engednek majd a zongorához. Nagy csalódást éreztem…
Ez a bizonyos szolfézs hangjegy ismeretet, kottaolvasást jelentett, ami egyáltalán nem érdekelt. Meg is mondtam Anyukának, mire ő verést helyezett kilátásba:
- Ha már bekönyörgött a zeneiskolába, ne hozzak rá szégyent!
A szolfézs, számomra semmi jót nem jelentett. A tanár minden órán nevetségessé tett. Gúnyolódó megjegyzéseit a gyerekek röhögése kísérte… Mindenkinek jó mulatság volt, csak nekem nem! Otthon kijelentettem „Többet nem megyek!”
Anyuka, pofozással fenyegetett, ha ezt még egyszer kimondom!
Telt múlt az idő, hosszú szenvedés után, egyszer csak, valóban odaengedtek a zongorához. A helyzet mégsem javult. A feladott leckéket gyakorolni kellett volna… Zongoránk nem volt, gyakran ennivalónk is kevés. Az ötvenes években nagyon szegények voltunk.
A szomszédban, ahol volt zongora, szánalomból megengedték, hogy ott gyakoroljak. Elegáns, szép lakás volt, nem olyan, mint a miénk. A cipőmet mindig le kellett vennem. A szobában, ahol a zongora állt, nagyon hideg volt. Télen majdnem megfagytam. Igaz, adtak rám kardigánt, de kezem, lábam, az ujjaim le voltak fagyva.
Ezek a gyakorlások: unalmasak voltak, - egy esetet kivéve:
Julika néni bejött akkor a szobába, kihúzta a szekrény alsó fiókját és ott kotorászott, majd magával vitt pár holmit. Amint kilépett, rögtön elkezdett kiabálni. Segítség! Tolvaj! Tolvaj! Segítség!
Az asszony, - aki kinőtt ruhácskákat kért a gyermekeinek - amíg ő odabent keresgélt, elvette az asztalról a pénztárcát, meg a karórát, s az ablakon kilépve eltűnt… Már a saroknál járt az asszony, mikor ő kinézett.
Kiáltozására a hazafelé tartó szomszéd bácsi az asszony elé állt és megfogta. A rendőrség is hamar ott volt. Hiába tiltakozott az asszony, hogy nála nincs semmi, a bő szoknya alján lévő nagy zsebekből előkerültek más lopott dolgok is. A szomszéd bácsit dicsérgették a rendőrök.!
Zenei tanulmányomat az 1953 évi racionalizálás szüntette meg. Apám és a bátyám egyszerre veszítette el állását. Ekkor már valóban nem volt mit ennünk. Anyuka sokat sírt ebben az időben…
Sok évvel később – már felnőttként – mégis csak szert tettem egy zongorára.
Ilonka néni volt szeretett tanárom, Gyulai Pisti édesanyja. Magán órákat adott, hogy a fiát taníttathassa. Mindig megkérdezte, mit szeretnék játszani? Ha bármilyen dallamot eldúdoltam, ő lekottázta nekem kézzel…
Erről jut eszembe: már az általános iskolában jó hallásom volt!
A Zeneiskola sokat javított rajtam!
Az óvó nénire hálával emlékszem.
Zenekedvelő és zeneértő emberként teljesebb életet éltem.
|
|
|
- november 03 2017 10:32:27
[b]Irénke[/b], jó olvasmány volt ez itt fent. Hasonló a zenei kezdetünk. Csak annyi a különbség, hogy én be voltam sózva, hogy zenét/zongorázni tanulhassak.. Az infláció elsô napjaiban 5000 Pengôért vettünk egy nagyon jó pianinót. Toló kocsival mentünk ki Kispst elejére a Határ-úthoz és ott vette át apám, meg az eladó a hangszert a mi kocsinkra. 5000 Pengô tehát, de pontosan emlékszem, hogy az a pánz másnap már egyáltalán semmit nem ért. Akár elszórhatta az utcán. Ez igencsak 45-ben történt és a hangszer megvolt egészen 1973-ig, amikor megvettem már akkor is nevetséges 15.000 Ft.-ért a Bösendorfer hangversenyzongorát, amely az egykori Arisona Bár hangszere volt. Csodálatos. Az egykor ismert Herre Pál harmónika mûvésztôl vettem...
Jó, hogy ezt írtad.
PiaNista |
- november 04 2017 15:25:12
Köszönöm véleményedet. Az élmények a lelkembe égtek. DE szeretettel gondolok arra a környékre, melyet említettél, ötven évig éltünk ott!
Ahogy jöttek sorban a gyerekek, és egyre több hely kellett kiságynak, járókának... az EHRBAR zongorát ami "csak" másfél méter hosszú volt, oda kellett adni valakinek... A kottákat viszont még ma is szeretettel őrzöm!  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. április 25. szombat,
Márk napja van.
Holnap Ervin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
