Napkorong

A BAROMSÁG FILOZÓFIÁJA

Itt, az ebédlőkredenc mögött, ezekben a vakolatrepedésekben már generációk óta kellemesen és békében éldegéltünk- sóhajtotta az öreg csótány.
Nem különösen jól, de éltünk. Mindenünk megvolt, ami kellett, a többi dolognak nincs nagy jelentősége.
Ha volt, akkor jó, ha meg nem, hát Istenem.
Ment a szekér nélkülük.
Most, minden csótány nagybetűvel írja a nevét, büszke mindenre, ami véletlenül érintette, olyan mellénnyel és öntudattal mászkálnak itt a kredenc márványlapján, hogy hányni kell tőlük.
Minden rovarok fölé helyezik nagyszerűségüket, történelmet írnak maguknak, még a jobbak is kivetkőztek agyukból megideologizált művilágukban könnyekig meghatódva szipognak, harsognak.

De mindig- minden időkben így volt ez.
A sorsnak nincs fantáziája, folyton ismétli önmagát, és ezt nevezi kaleidoszkópnak, holott leginkább egy sötét és üres cső, amiben igyekszünk belelátni minden olyat, amit szeretnénk.

A múltat el kell söpörni, hangyákat, ászkákat, még a kertből becipelt katicabogarakat is, mert egyesek szerint hangya származékok
Aztán, ha majd mindennek csótánybűze lesz, és már nem marad ellenség, akkor majd elindul a belső tisztogatás, ki álcsótány, és ki igazi, és mit nevezünk igazinak, és pusztítsuk el a hamisakat, ha igaz, ha nem, a lényeg a rombolás, ettől lesz igazi és őszinte a repedés.

Ezt én mondom, aki nem elfogult, aki egy egyszemélyes múló objektum voltam világ életemben, magamhoz tartozva, és magamnak
szemlélődve, a saját talpalatnyi szigetemen.

Mert bizonyítani kell mindenkinek, hogy számára egyetlen világ a repedés a falban, és nem számít, hogy akkora hasadások is vannak, mint a fél világ, de ez a szekrény mögötti az igazi, bár szinte láthatatlanul kicsi és jelentéktelen, de a mienk, a csótányoké, és majd mi mondjuk meg ki csótány.

Aztán elindult a nagy versengés, - folytatta elbeszélését az öreg bogár- mindenki lihegve küzdött, hogy bebizonyítsa, különb és igazibb a többinél.
Klubok alakultak, „Ősvér klub”, „A legigazibbak” gyülekezet, és még számtalan megkülönböztető egyesület éledt fel, és dübörögve működött.

Már úgy elpofátlanodtak a pöffeszkedő, öntudattól duzzadó bogarak, hogy nappal is sétálgattak a falon, és a kredenc lapján.

Mikor a lelkesedés és egymás ünneplése a tetőfokára hágott,
felharsant a Mortein halálhozó sziszegése.

A győzelmi induló harsogása, sikolyokkal és hamis vinnyogással
telt meg, a pusztító gáz, úgy vágta a nagyszerűségeket a földhöz, mint porszemeket.
Én a csilláron ülve néztem végig a pusztítást.

Néma csend borult a kredenclapra, mindenki a hátán feküdt, összehúzott lábakkal, holtan.
A fal alja is tele volt holttestekkel.

De aggodalomra nincs ok,- dünnyögte félálomban a vén rovar,- a csótány nem tanul, az új generációk újra kezdik, és megint jön a Mortein, aztán ismét minden kezdődik elölről.

Így madártávlatból átfoghatóan látszik az egész színpad, én biztos a nézőtéren, mint örök szemlélő, mert ez is kell, mert közönség nélkül nincs előadás.
Kényelmesen kinyújtózott a csillár széles karján, és mély álomba merült.