Napkorong

DOHOS SÓHAJOK

Az elhanyagolt- gazos kertben derékig ért a csalán. Elkorhadt kerítésén, bárhol- bárki bemehetett, de senki nem akart ebbe a különös kertbe belépni.
Magában a látványban volt valami visszataszító, és a kert felett, olyan különös szag terjengett, hogy még a bátrabbjának is inába szállt a bátorsága.
Annyira kihalt volt az egész, még a hangyák sem szorgoskodtak az elrothadt aljnövényzet maradványain.
Senki nem emlékezett rá kié a kert, még az öregek is úgy beszéltek róla, hogy mindig is így nézett ki, és sosem volt gazdája.
Az egészre rátelepedett egy nehéz csend.
A köves dűlőút túloldalán lakó öregember, már sok éve figyelte a kertet, az idők folyamán, már – már eszelőssé vált ez a szokása, minden idejében az ablakából figyelt. Összefolytak számára a nappalok az éjszakákkal.
Éjszaka, főleg ha erősen világított a hold, látni vélte a hajladozó csalánerdőt, és közte halvány alakokat feltűnni.
Átsütött testükön a hideg fény, súlytalan lebegésükkel benépesítették az éjszakát.
Tudta, a kert végében megbúvó, részben beomlott pincéből jönnek ki ezek a jelenések, és a hajnal érkezésével ott nyeli magába őket a föld.
Azért tudta mindezt, mert nappal bemerészkedett a gaztengerbe, végigtúrta magát az összekapaszkodott növényerdőn, és eljutott a korhadt kerítés előtt tátongó, sötét lejáratig.
Az üregből tűrhetetlenül erős doh és pusztulásszag áramlott az arcába, mint nehéz sóhajok törtek fel az ismeretlenből, beszívódva tüdejébe, átjárva egész testét.
Hátratántorodott, mellbe vágta a borzalom, kezeit arca elé kapva, fuldokolva menekült.
Egészen kimerült mire hazaért, pedig karnyújtásnyira volt a háza. Utolsó erejével ágyához vonszolta magát, és ruhástól végigdőlt. Azonnal rátelepedett egy eszméletlenül mély álom, reggel tért csak magához.
Kissé szédelgett, de azonnal az ablakhoz ment.
A kert napfényben fürdő békéje, rezdületlen nyugalma hihetetlenné tette az éjszaka történteket.
A sötétség ismét meghozta a jelenéseket, de most már egészen a kerítésig nyúltak, és az öregember látta és érezte, figyelik a sötét ablakban rejtőzködő alakját.
Mozdulni sem mert.
Még akkor éjszaka a szobájába is megjelent a dohos szag, finoman és halkan, de érezhetően jelen volt. Különös módon nem érezte közel sem olyan kellemetlennek, mint mikor arcába csapott a pincelejáróban.
Egy még sosem tapasztalt fásult nyugalom lett rajta úrrá, már ébredésekor feltűnt neki, nem tudta mire vélni a dolgot.
Megszűnt benne az utóbbi évek szorongó félelme, és ahogy kinézett a napfényes kertre, először hatott békésnek, és kedvesnek.
Ismét este lett, a holdfényben fürdő kert, az ablakból nézve igazán vonzónak, és hívogatónak tűnt.
Érezte, megindulnak vele lábai, mint egy kábulatban haladnak a kert felé.
Belépett, végiggázolt a csalántömegen, elérve a pincét.
Merev lábakkal elindult lefelé.
A maróan erős dohszag marcangolta tüdejét, de nem okozott nála köhögőgörcsöt.
A vastag sötétségen érződött, az örök éjszaka jelenléte, de nem érintette meg.
Arcán a láthatatlan szelének hűvös keze, simogatásként hatott.
Előretartott karokkal elindult befelé.
Érezte, a gödrös- köves talaj, a mélységbe visz.
Távoli zúgást hallott, egyre erősebben, mintha közeledett volna, a hang, lekeveredve artikulátlan sikolyokkal, hörgő sóhajokkal.
Kemény szárnyak szele marta arcát, tollaik gorombán érték testét, a tökéletes kiszolgáltatottság réme lelkére telepedett.
Ahogy haladt, halvány- derengő fények világították meg a mellette húzódó végtelen cellasorra emlékeztető- téglafalú bemélyedéseket, bennük térdeplő és fekvő emberszerű lényeket, akik karmos újaikkal marták a salétromos, pókhálóval vastagon beszőtt falakat.
A zúgó hang, és sikoltozás körülötte csavarodott min egy örvény, korbácsütésként be, becsapkodva egyik- másik cellába.
az öregember arca elé emelt kezei véresek voltak, arca elé tartotta őket, és botladozva haladt tovább lefelé.
Minél lejjebb jutott, annál fullasztóbbá vált a hőség, és a forró pára miatt, már tátott szájjal kapkodta a levegőt.
Minél beljebb került, úgy haltak el gondolatai, félelmei, már sem fájdalmat, sem fáradtságot nem érzett.
Arcán tudta, az őt körülrepkedő áttetsző árnyak szelét, egyre többen kísérték egyre beljebb és beljebb.
Az éjszakában hirtelen kivetítődtek képek, amiket nem tudott értelmezni, még rá nem döbbent, hogy hosszú életének emlékei ezek,
Nyomasztó, százszor megbánt, és majdnem elfelejtett epizódok, úgy hasítottak lelkébe, mint a kés.
A fehér, halvány derengésben látta, hogy a folyosók mindkét oldalon szerteágazóan kígyóznak, és tűnnek el a feketeségben. A földet behálózó végtelen pincelabirintus, a földalatti világ, a maga szabályaival, és életével.
Egy meghatározott irányba vitték lábai, nem tért le, és nem tűnt el örökre a hatalmas labirintusban. Valami irányította lépteit.
Távolról hatalmas, nehéz döngő léptek közeledtek, beleremegett a folyosó.
Éles fények villóztak a fekete mohás kőfalakon, még a levegő is kihűlt és megdermedt.
Az őt kísérő árnyak eltűntek, egész testében elömlött a halál érzetének közelsége.
Ösztönösen behúzódott egy falmélyedésbe.
A hatalmas léptek dörgő hangjai betöltötték a teret, elviselhetetlen félelem markolta a torkát.
Aztán elhaladt előtte a jelenés, láthatatlan, és felidézhetetlen valóságában, örök rettegést ültetve lelkébe.

Egy házához közeli platán törzsének dőlve tért magához,
Hajnalodott, nagy nehezen talpra állt, akkora fáradtságot érzett, mint még soha életében.
Ruhája elnyűtt, és csupa sár.
Körülnézett a hajnali feltámadásban, magába szívta, az újrakezdés friss reggeli illatát, látta házát a fák között, de a kertet, a kertet nem látta sehol.

Hozzászólások

farkas viola - április 30 2019 21:11:06
Kedves Gyuri!
Félelmetes dolgokat tudsz leírni. Még jó, hogy kikeveredett abból a szörnyű pincéből.
Szeretettel gratulálok: Viola