Napkorong

Ezt a történetet az üknagyapám mesélte a dédnagyapámnak, ő pedig továbbadta nagyapámnak, aki pedig az édesapámnak, én pedig tőle hallottam. Makkoserdő kellős közepén, amelyhez közel kiöntött a Zagyva folyó, még hogy kiöntött? A földet is kisodorta! Szóval a folyó közelében a feneketlen tó gödrében élt a hétfejű sárkánykirály. Amikor a víz békés volt, átlátszó, mint a buborék, akkor édesen aludt, de amikor haragos, zöld színűre vált a víz, akkor bizony ébren volt a sárkány. Most is egyre sötétebb viharfelhők terítették be az eget, villámok csattogtak, a tóban levő víz hol hullámhasadékba siklott, hol hullámszirtre csapódott. Egyszer csak kibukkant a mélyből először két hatalmas kar, melyeken óriási karmok voltak, két óriási szárny, - olyan, mint a denevéré, amely felkorbácsolta a már hegyekké tornyosuló fodrokat - egy hatalmas, tömzsi test és végül hét hosszú, pikkelyes nyakon hét fej. De még milyen fej! Tetején hatalmas tülök meredezett fenyegetően az ég felé. Nyakát gallér fedte, szája kicsit hosszúkás volt, kampóban végződött, szeme apró, tekintete éles, fenyegető. Mikor kinyitotta a száját, kilátszott hosszú, fogakkal teli állkapcsa. Mint a szökőkút fröcskölt a víz, ahogy kiemelkedett a háborgó tóból. Hatalmas, zöld tarajos farkával még haragosabbá korbácsolta a tó vizét. A hullámok fölött vitorlázva repült, melybe még a táj is beleremegett. Szájából pedig vöröses- sárga tüzet lövellt ki. Hatalmas köröket tett a fák fölött, majd visszaszállt oda, ahonnan jött és újra nyugalom telepedett a tájra. Valószínűleg álmodhatott. Ennek a tónak a környékén csipkés hegy meredezett az ég felé, ormáról vízesés zúdult le a mélybe. Körötte gyertyános- bükkösök, tölgyesek és fenyvesek ontották magukból az oxigéndús levegőt. Jó hangulatról a kedves kis madarak gondoskodtak. Csodálatos trillájuk elhallatszott a közelben álló falvakig is. Az egyik házban egy népes család élt. Az apa suszter volt, az anya a háztartást vezette, nevelte és tanította hét porontyát. Gyakran mentek le a gyerekek a tóhoz fürdeni, a legidősebb fiú kíséretében. Hallották a sárkány históriáját, de mint minden gyerek, ők is kíváncsiak és egy kicsit vakmerők is voltak. Jó hangulatban zajlott a strandolás, még labdáztak is a vízben. Néha csobbantak egyet, sőt fejest is ugrottak a bátrabbak, a kellemesen langyos tóba. Egyszer csak egy idegen fiú csatlakozott hozzájuk. Örömmel vették a közeledést. Felé dobták a labdát, ám ő gyorsan elkapta és már igyekezett is ki vele a tóból. Ezt látva sírva- ríva kiabálni kezdtek: - Add vissza! Kérjük szépen! - ám az mintha meg se hallotta volna. Amint a könnycseppek belehullottak a tóba, a víz egyszer csak ringó, lassú táncba kezdett. A fiatalok sietve tértek ki a partra. A tolvaj is megtorpant jóval arrébb. Hirtelen koromsötét lett az ég, semmit sem láttak, a víz habzott, tajtékzott és egy hatalmas hétfejű sárkány emelkedett ki a vízből. Megragadta a tolvajt és belerángatta a vízbe. Ezután újra elcsitultak a haragvó hullámok, újra csillogott a víztükör és az égen felhőbáránykák úsztak. Még a Nap is elmosolyodott. A testvérek szájtátva nézték végig az eseményeket. Kíváncsiságuk legyűrte félelmüket, s ott maradtak a parton kagylókat, kis halakat nézegetni. Egyszer csak valami különös dolog történt. A vízből egy kis hétfejű sárkány röppent ki, fejein aprócska koronák tündököltek, mint a diadém. Egy darabig körözött a víz fölött majd, amikor meglátta a gyerekeket leszállt a legkisebb fiú, Pintyi elé, aki ijedten hátra hőkölt, megbotlott egy kiálló fa gyökerében és hanyatt esett. A kis sárkány felsegítette az álmélkodó gyermeket. – Hát te ki vagy? – kérdezte. Addigra testvérei is odaértek és kíváncsian állták körbe. – A hétfejű sárkánykirály legkisebb fia vagyok, Aulet. Hárman vagyunk testvérek- folytatta. Apámmal, anyámmal és testvéreimmel lent lakunk a tó mélyén. Mi már itt születtünk. – Szüleid, hogy kerültek ide? - folytatta a kérdezősködést Pintyi. – Szüleim a Tamu- pajzsvulkán szülöttei voltak. Onnan költöztek ide a tóba. - Miért költöztek ide? - kérdezte Pintyi. Azért, hogy megbüntessék a rosszakat és jóra tanítsák az embereket! – felelte Aulet. Az előbb láthattátok is! – nézett rá a még mindig hüledező lurkókra. – Meddig maradtok itt? - Amíg élnek a környéken szívtelen emberek. Ha megjavulnak kiengedjük őket a tó fogságából, tovább állunk és akkor a tó majd kiapad. - Értem! - felelte Pintyi. – Lehetünk barátok? - kérdezte újfent. - Hát persze! - mondta Aulet. – Felülhetek a hátadra? – kérdezte Pintyi. – Természetesen! - Megmutatom neked milyen fentről a föld. A kisfiú ráült a sárkány hátára és felrepültek egészen a felhőkig. Amikor Pintyi lenézett, már parányi fák nyújtózkodtak az ég felé, kacskaringózott a folyó és apró kis takaros házak mosolyogtak reá, majd megpillantotta a házukat is. Már lemenőben volt a Nap, mire visszaértek a tó partjára, ahol várták a testvérek. Elbúcsúztak a kis sárkánytól és hazamentek. Az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők narancs- vörösben úsztak. Mélységes csend borult az erdőre, és felsütött az égre a telihold.