Napkorong

Langymeleg őszi délelőtt volt, Laura életében ekkor kezdődött a változás. A virágoskertben próbálta eltüntetni az elvonuló forró nyár tékozlását. Kidőlt kardvirágok gumói, megcsonkított rózsabokrok, elszáradt levendula bokrok, mind, mind azt várták, hogy rendezettebbek legyenek a soraik, és gyomtól mentesen várhassák az enyhet adó őszt. Megállt néhány pillanatra munkájában, amikor észrevette, hogy egy díszes pillangó repül el a válla felett. Hosszan nézett utána. Milyen jó lehet neki, bárhová repülhet - gondolta magában - hiszen szabad, nincsenek megkötve a szárnyai. Közben selymesen sütött a Nap, csiklandozta, de már nem égette fel a bőrt. A lugas felől finom borszőlő illata szállt a kiskert felé.

Ilyen csendes, tiszta napokon sokféle gondolat megfordul az ember fejében. Üde szép emlékek és mélabús gondolatok jönnek elő a szív rejtekéből. A gyerekkort fátyol borítja, rég lezárult időszak már. Az ifjúság szent pillanatai pillangó módjára rebbentek el, már csak foszladozó emlékképek derengenek néha fel róla. Tényleg olyan csodaszép volt, ahogy a lányregényekben megírták. A jelenben kell élnünk, ezt tanítják a mai bölcselkedők. Van ebben igazság. A múlt elmúlt, nem tudjuk megváltoztatni. A jelent éljük, itt és most. És még ezt is van merszünk elrontani, illetve nincs bátorságunk úgy élni, ahogy szeretnénk. Olykor felcsillan a szebb jövő lehetősége, de nincs elég képzelőerőnk, hogy a valóságban megéljük. Álmodozunk, vágyakozunk és úgy maradunk. Hogy mi ennek az oka, ezt majd csak a halálos ágyunkon merjük magunknak megvallani. Vagy talán még ott sem.

Érdekes, hogy minden ember egyéni boldogságra vágyik. Arra nem is gondol a szerencsétlenje, hogy ez akkor valósulna meg, ha ő is boldoggá akarná tenni embertársát. Járjuk az utunkat, megbotlunk százszor és felállunk, ha felsegítenek. Ha belénk rúgnak, akkor meg beleragadunk a sárba, és ott maradunk. Ott lavírozunk, evickélünk, amíg el nem süllyedünk. Keressük az utunkat, de sajnos nem világít mindenki felett egy üstökös. A sötétség felé tartunk akarva akaratlanul. A sötétség pedig nagy úr. Ha pirkad a hajnal, új remény fakad, de oly sokszor beborul fölöttünk észrevétlenül az ég, és betakarnak sötét fellegek. Hogy mi vagyunk ennek is az oka? Soha sem jövünk rá, csak amikor már késő, és akkor már nincs mit tenni. Várjuk a végét, hogy szabaduljunk ettől a szennyes, posványba ragadt világtól. Már a szépet sem látjuk meg, eltakarják előlünk gonosznak vélt fellegek.

Egy pillantással kezdődött Laura számára az új élet. Igaz szeptembert írt már a naptár, de ő úgy érezte a tavasz első napsugarai simogatják megfáradt arcát. Egy mosoly reppent felé. Szemével viszonozni próbálta ő is. Bár gyengének érezte magát, mégis kierőltetett magából egy félmosolyt. Este váratlan üzenetet kapott. Ne haragudjon, hogy csak későn vette észre őt autójából az ismeretlen férfi, és még a kezét sem volt ideje rendesen felemelni, hogy intsen, de olyan gyorsan elsuhant az autó a kiskert előtt. Az asszony hosszasan nézte az üzenetet. Forgatta a szavakat, ízlelgette, értelmezni próbálta. Sehogy sem jött rá, hogy miért kellene neki haragudnia, hiszen a mosoly osztogatása és fogadása miatt nem szoktak megsértődni. Ellenkezőleg. Neki jól esett, hogy verejtékes munkája közben valaki észrevette és intett neki. És az is természetes, hogy ő visszaintett neki. Így kezdődött ez a kora őszi tavasz, mosollyal, integetéssel és egy rövid üzenettel. Valaki észrevette a másikat, rámosolygott és a másik visszamosolygott. Valaki emberszámba vette. Csupán ennyi elég az ember boldogságához. Eddig ő nem tudta ezt. Várta a csodát, várta, hogy majd valaki kinyújtja a kezét, és kiemeli sivár életéből. De nem onnét jött a csoda, ahonnét várta. Ezen a csendes őszi napon egy félmosoly viszonzásával megváltozott minden és újra elkezdett hinni a csodában.