Napkorong

Hol volt, hol nem volt, talán a Csallóközben a Kisalföldön, a Kis- Duna környékén, élt egyszer egy ifjú.

Ez a diák már épp befejezte tanulmányait és dolgozni kezdett. Jóra való, becsületes, derék, szorgalmas fiatalember lett belőle. Büszkék is voltak rá szülei! Ám de ennek az ifjúnak varázsereje is volt! Az éppen úgy növekedett, mint a kisfiú, vele együtt. Senkinek se árulta el a titkát. Még egy teremtett lélek se tudta! De én tudtam és csak nektek elárulom. Vihart tudott előidézni az akaratával, szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat. Kedve támadt egyszer a legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta az édesanyjának, hogy miben töri az eszét. Elmondta, hogy álmában egy tündérszép lány hívogatta. Álma olyan valósnak tűnt, hogy elhatározta megkeresi. Édesanyja feltarisznyálta. Adott neki vizet és némi harapni valót is az útra. Édesapja jó tanácsokkal látta el, majd keserves könnyhullatások közepette el is indult. Jól tudta, hogy nem lesz egyszerű az útja. Ment, mendegélt, hegyre fel és völgybe le, a tetejére és aljára. Ment jobbra és balra, föl és le, erre és arra. Átkelt a kékséges kék tengeren, számtalan veszéllyel szállt szembe. Aztán egy sivatagba vitte az útja, ahol már háromezer vagy hány éve egy csepp eső sem esett. Az emberek szomjaztak, de annyira, hogy már egy könnycseppjük se maradt. Az ég tiszta volt, egy felleg se járt arra. Garabonciás diákunk erősen gondolkozni, koncentrálni kezdett, akaratával, szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat szórt. Egyszer csak eleredt az eső. Zuhogott, szakadt, esett, hullt, mintha dézsából öntötték volna! Az emberek éljenzésbe és ujjongásba kezdtek, nem győzték megköszönni a fiú jóságát. Megetették, megitatták, majd szélnek eresztették. Ő ment tovább rendületlenül. Egyszer csak megérkezett egy végtelen tengerhez ahol sellők laktak. Ahol a legmélyebb volt a tenger, ott állt az Óperenciás tenger királyának a palotája. Gyöngykagylókból állt a fala, csigahéjakból az ablakok, melyeket piros és zöld növények díszítettek, az ajtó pedig korallokból. Itt az ifjú egy kicsit megpihent és közben útbaigazítást kért, aztán folytatta útját. Ment egy ezüsterdőn, majd egy arany erdőn, végül egy gyémánt erdőn keresztül, amikor elérkezett keresztanyjához, a Szélanyához, aki egy barlangban lakott. Összehívta a szeleket és megtudta tőlük, hogy merre laknak a tündérek, hisz a fiú őket kereste. Megköszönte a segítséget, majd továbbment. Már eltelt egy év, kettő, három, négy, öt, talán hat is eltelt, mióta útnak indult, mióta elhagyta a szülői házat. De ő csak ment tovább töretlenül. Varázserejével ahol csak szükséges volt segített. Garabonciás diákunk erősen gondolkozni, koncentrálni kezdett, akaratával, szemével dörgéseket, két tenyere összeütésével pedig villámokat szórt. Egyszer csak eleredt az eső. Szakadt, hullott, ömlött, zúdult, zuhogott! Az emberek éljenzésbe és ujjongásba kezdtek, nem győzték megköszönni a fiú jóságát. A természet is megújult, életre kelt tőle amerre csak ment. Buja, üde zöld rétek, ózondús erdők, benne millió élet nyüzsgött. De ő csak ment tovább töretlenül. Ment északra és délre, majd keletről nyugatra. Egyszer csak megpillantott egy üveghegyet, a tetején egy kristálypalotát. Ezer grádicsfok állt rajta csupa- csupa gyémántból. - Azt hiszem, megérkeztem!- mondta magában a fiú. Odaérve egy sereg tündér libbent- lebbent elé, sebbel- lobbal. Gyönyörű, csillogó- villogó, pörgős szoknyában, hófehér ruhában, tündöklő fátyollal a fejükön. Szemük csillogott, mint az éjjeli csillag, mosolyuk sugárzott, mint a déli nap, orcájuk fehér volt, mint a frissen esett hó. Ahogy odalibbentek, hirtelen el is tűntek. Egy ezüst fa állt előtte, melyen ezüst almák csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. Az alma jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy arany körtefát, melyen arany körték csüngtek. Egyet leszakított és beleharapott. A körte jajgatni kezdett: - Jaj, jaj!- a fiú ijedten tette le. Aztán megpillantott egy gyémánt szilvafát, melyen gyémánt szilvák csüngtek. Egyet leszakított, de most nem harapott bele. Felvitte a palotába és beletette az asztalon lévő tálba. Hát láss csodát! A szilva először ragyogni, csillogni- villogni, sziporkázni kezdett, majd hirtelen egy szépséges tündérré változott. Olyan gyönyörűséges, gyönyörű szép, bűbájos, elbűvölő, lenyűgöző, attraktív, ámulatba ejtő volt, mint az a lány akit álmában látott. A szép tündér elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány változtatta át két testvérével együtt gyümölccsé. Addig kellett ilyen alakban élniük, amíg nem jött el értük egy garabonciás. A két testvére is közben visszaváltozott gyönyörű lánnyá, csak mindkettejük bal karja vérzett egy kicsit a harapástól. A fiú ügyesen bekötözte, bocsánatot kért tőlük, majd feleségül kérte a legszebb, legellenállhatatlanabb tündér kezét, aki boldogan ment hozzá. Hófehér táltos paripán hazarepültek Csallóközbe a fiú szüleihez, akik már jól megöregedtek, de boldogan adták áldásukat az ifjú párra.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer ti is látogassátok meg őket!