Napkorong

Csak egy levél.. Mosoly, öröm, s mind csak felszínes, mind megjátszott érzelem, mert belül fájdalom, elhagyatottság, egy kifacsart lélek hever. Egy rvalamit keresõr1; lélek, rvalamiféler1; szeretetet, rvalamiféler1; megnyugvást, áldott békét, magasztos boldogságot, egy ölelést, két meleg kart, és egy boldog szempárt, aki sugárzóan tekint visszar30; Hát most mondjam hogy szívfájdító veled, hogy rossz, hogy émelyítõ? Mert a tûz mellett érzi az ember igazán a forróságot, s a kirakatban látja ez ember az elérhetetlen vágyat, s te is az vagy, egy tárgy, egy bábu, ki megérinthetetlen, ki fenséges, de elérhetetlen. Pedig csak az az üveg választ el, mely igen könnyedén, egy ökölcsapással betörhetõ, de akkor mindennek vége a csillogásnak, a varázsnak, mindennek. Mégis mikor a te kirakatod elõtt állok, visszatündöklik minden, a lényem, a személyiségem. Akkor olyan jó, csak rá gondolni, de csak egy percre, mert különben fertõz, s kínzó lázálmok között végzi ki a vergõdõ szívet. Mindig csak egy lopott percre engedsz magadhoz, csak egy pillanatra. Édes nektárt csepegtetsz, de ha sokáig iszom mérgez. Rabbá, függõ rabbá teszel. Most józan vagyok, de mikor beszivárogsz az agyamba, részeg, bódult érzés fog el, akkor úgy érzem meghalok. Mit kezdjek veled? A legrosszabb, a tehetetlenség, a merev ellenállás képtelensége, a kiszolgáltatottság. Neked, a te kedvednek, ahogy neked tetszik. Ellenkeznék, de hajlik a testem, mert nem vagyok más, csak egy zsoldos, a te zsoldosod. Az erõd legyõzhetetlen, s te mesterien bánsz vele. Egy pici színjátszás, egy kacaj, egy gúnyos megjegyzésr30; Miért? Miért bújsz a megismerhetetlenség leple mögé, miért játszod a szerepet. Félsz? Kinevetsz? Szórakozás? Unalomûzés? S ha erõt veszek magamon, átlátni azon a kusza bozontos, álarcrengeteg között. Olykor széthúznám azokat az ágakat, de vágnak, s mire elérnék oda, a gyógyszeremhez, elvéreznék. Csak távolról figyellek, s hagyom hogy a feledés, az idõ vésse ki kõbõl a síromat, a sírunkat, egy megkopott követ, mely eltemeti, magába zárja elevenen vívódó érzelmeimet. Az érzelmeimet, melyek mind csak egy levél, hozzád küldött levél, melyre sosem érkezik válasz.. Olykor magamhoz ragadnálak, ölelnélek, becézgetnélek, vagy csak nézném a hamvas arcod. Néha oly jó lenne ajkadon csüngeni, veled, a testeddel, lelkeddel egybeforrni, hogy szívünk egy ritmusra járjon táncot. Csak elmerülnék illatod virágos tengerében, s a bódult mámorban hallgatnám megnyugtató, dallamos hangod. Mennyire hiányzol, mennyire akarlakr30; Csábítasz magadhoz, sziszegve suttogod a szavakatr30;. Gyere., gyere. És én mennék, szaladnék, de az- az üvegfal ott vanr30;. Máskor elsöpörnélek, felmosnám agyam puszta felszínérõl neved, kiradíroznám emlékezetembõl a perceket, melyek hozzád kötõdnek, melyeket együtt éltünk át, ami a miénk. Úgy kiadnám az utad, bárcsak megtehetném. De köt valami, leláncolr30;. Nem szabadulhatok tõled, hiába küzdök reménytelenr30; a köztes lét malma ami porrá zúzza a csontjaim az izmaim, a lelkem, a gondolataim, mindenem. S ezt a malomkereket te hajtod, hol az egyik hol a másik irányba, de folytonosanr30;. S látod, ahogy darabjaimra hullok, apró kis szemekrer30; talán még élvezed is, vagy talán közömbösr30;