Napkorong

Egyre dermedtebb volt a világ a küszöbön toporgó téltől. Szundikált a föld, békésen pihent. Aludtak a fák, a bokrok, a vadak, a madarak. Ám a közeli gazdaságban a gazda most is dolgozott. Sosem henyélt. Éppen ásta a kertjét, hiszen tavasszal szeretne ismét virágokat és más növényeket ültetni. Most pont jó volt az idő hozzá. Nem volt túl nedves és túl fagyos se a talaj. A díszfákat is szükséges volt megmetszeni. A frissen metszett növények tövét óvatosan betakargatta földdel, hogy meg ne fagyjon. Talán még beszélt is hozzá. Aztán a letört, elhalt ágakat, a maradék lehulló leveleket szedegette össze egy nagy kupacba. – Jó lesz majd komposztnak!- gondolta magában. – No meg, hátha menedéket talál benne egy - két ízeltlábú, kétéltű, vagy hüllő, hisz egyre hidegebb a tél. Jaj, még elzárom a kültéri csapot is még a nagy fagyok előtt – jutott az eszébe. - Lassan elkezdődik a nádaratás is. De majd csak akkor, amikor már jó vastag jég képződik. Akkor könnyebb aratni. Ilyenkor nagyon kell figyelni arra, nehogy megzavarjuk az állatok, madarak pihenését. Amikor frissen van aratva, könnyebben tudnak friss élelemhez jutni. De ni, csak! Itt áll egy hatalmas fenyő. Valamikor szép lehetett, de most nagyon csúf. De sebaj! A kis állatoknak biztos menedéket nyújt - gondoltam magamban.– Aztán a gazda lassacskán befejezte a munkát és hazatért a jó meleg kandalló mellé az asszonykához. A fenyő pedig ott állt az erdő többi fái és bokrai között. - Kártevők alaposan tönkretették szegényt! – mondta a varjú a feketerigónak. – Hogy barnul és hullik a levele! – felelte a búbos cinege. Ámde még így is milyen méltóságteljes! Örökzöld lombjával egy kis színt hoz a téli szürkeségbe - mondta a csíz. Ekkorra mókus is kidugta a fejét az odujából. – Nagyon szeretem ezt a fenyőt, még ha csúf is, bár nekem nem az! Menedéket, otthont ad a családomnak- közölte kellő komolysággal. A vörös róka se állhatta meg, hogy ne mondjon véleményt. Olyan magas ez a fa, hogy nem tudom miatta megszerezni a finom zsákmányt - adta a tudtára a jelenlevőknek. – Az nem is baj! – kacagták. A róka bosszúsan elsomfordált. - Tényleg ilyen csúf lennék? – vélekedett magában. De a búbos cinege azért méltóságteljesnek tart. Szeret a csíz is. Menedéket, otthont adok sok kis állatnak - a mókus is ezt mondta. A vörös róka elől is megóvom őket. Végül is ezek szerint, ha szép nem is, de hasznos az vagyok. Szívében örömmel, lelkében békével hajtotta álomra a fejét a csúf fenyő. Reggel, amikor kinyitotta a szemét hatalmas hó fedte a földet. Ágait csillogó milliónyi zúzmara borította. – De gyönyörű ez a fenyő! – kiáltott fel az őz és a gímszarvas, ahogy elhaladt mellette. Egy pillanatra megálltak és csodálták a szépséges fenyőt és a lenyűgöző, festői szépségű téli erdőt. Aztán tovább mentek. A csúf fenyő szívét boldogság öntötte el. Felszabadultan, gondtalanul élte tovább életét.

Mit számít, ha csúf is vagyok, ha a szívem jó és békés.