|
 Vendég: 105
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Mire nem képes a szerelem...:)
Hiába voltak az ablakok szélesre kitárva, a templom levegõje fülledt és forró volt; az emberek pilledten vetették az áhítatos kereszteket. Minden pad tömve volt legyezõs nõkkel és és ingnyakukat lazítgató férfiakkal. Különösen az egyik hölgy tûnt ki a sorból, magasan felcsigázott hajával, és arcát szinte teljes egészében eltakaró csipkelegyezõjével.
- Állítólag Marie egyik barátnõje. Persze azok a nõk ott Párizsban; csak rá kell nézni, hogy az ember lássa milyen magas körökbe tartozhat. - súgta Madame Treoneil a mellette ülõ fiatal lánynak.
- Mama, látja milyen finom anyagból készült a ruhája? -kérdezett vissza a lány - Igazán szeretnék egyszer én is párizsi toalettet viselni; szóljon a papának...
- Csitt, kedveském, máris kezdõdik!
A pap elõtt álló kissé jóképû, nemes vonású férfi sugárzó büszkeséggel csókolta meg a karjaiban tartott gyermeket, majd átadta szépséges feleségének. Az szintúgy megcsókolta a csöppség homlokát, közben dús haja takarásában néhány szót suttogott a fülébe: - Hidd el drágaságom, most már minden jó lesz. - azzal továbbadta leendõ keresztszüleinek.
Az atya még gyorsan egyeztette a keresztelõlapon szereplõ adatokat az apával: a kislányka 1714. augusztus 3.-án született, és a Jacqueline Emme Marie Bronvillé nevet kapja; anyja neve Marie Florence Lavoise, apjáé Jacques Pierre Bronvillé, a környék elhunyt,jómódú kereskedõjének fia.
-Akkor talán kezdjük - szólt a pap.
Feleskette a keresztszülõket a gyermek óvására és támogatására; az elsõ padban egy terebélyes asszonyság, Monsieur Bronvillé régi dajkája eltúlzott zokogás és hangos szipákolás között törölgette könnyes szemeit: - Én neveltem fel, én neveltem fel!-hajtogatta inkább magának, mint a körülötte ülõknek.
A pap már emelte a kezét, hogy keresztvízet csorgasson a kislány finom homlokára, mikor kintrõl tébolyult kiáltás hangzott fel:
- Az én gyerekemet nem engedem!
Ebben a pillanatban egy pocakos, bajszos úr rontott be zihálva, selyemingével, kócos hajával mit sem törõdve és egyenesen a felkért keresztszülõk felé rohant. A nõk ijedten felsikoltottak, vagy férjeik után kaptak akik az idegen megállítására törekedtek. A riadt anya kikapta sógórnõje kezébõl a lányát és férje mögé hátrált.
Az idegen megtorpant.
- Marie - szólt végül félelmetesen higgadt hangon - mit teszel? Ha véletlenül nem lakik itt egy jó barátom, sosem tudom meg...Marie! A nõ azonban tovább hátrált.
- Mit akar? - kérdezte most már Jacques, dühét el sem rejtve.
-De hogy képzeli ezt? - kiabált közbe az atya is - hogy mer betörni a Mi Urunk szent templomába és õrjöngeni ennyi ember elõtt? Megzavarni egy keresztelõt?
- Szóval így áll a dolog, Marie...nem tudja senki; persze, gondolhattam volna. Ezt a gyereket pedig megfosztották volna az igazi apjától.
A padokon felháborodott és döbbent suttogás rohant végig. Jacques megragadta az idegent és az ajtó felé hurcolta, de az kitépte magát a szorításból.
- Ne nyúljon hozzám! - ordította, majd színpadias meghajlással a vendégek felé fordult. - Kedves hölgyeim, tisztelt uraim, s ti is gyerekek! Hát ki is vagyok én? Én a rossz vagyok talán? Nem, csak egy utazó a messzi Spanyolországból, Juan Perella és - eszelõs kacajjal nyomta meg a hangsúlyt - ennek a szajhának a vendége voltam pár hónappal ezelõtt egy párizsi bordélyban.
Marie a földre rogyott a szavak súlya alatt, karjában a csecsemõ felsírt. A csipkelegyezõs nõ felállt és odasietett hozzá.
-Á, kit látnak szemeim? Csak nem személyesen a Madame az? A bordélyház tisztes vezetõje? Tagadni mered talán itt, Jézus színe elõtt Marie? Maga pedig, Monsieur, hazudni tudja a templom közepén, hogy ez a nõ tisztességes és tisztességes családból való?
- Ne merje tegezni a feleségemet.Õ tisztességes nõ.
- Ma már lehet. De akkor? Atyám nézzen rá; ezt a nõt akarja ön ennek az ártatlan csecsemõnek anyjául szánni? Ezt a cédát?
Jacques újra megindult Juan felé, de testvére, akit lánya keresztapjának szánt, még idejében elérte: - Ne légy ostoba. Már úgyis mindenki tudja.
-Fiam! - a pap immár Jacqueshoz szólt - mit jelentsen ez?
A férfi sápadtan lenyújtotta kezét a feleségének, aki a Madame támogatásával felállt és hozzásimult.
- Igaza van. Körülbelül egy éve Párizsban töltöttem pár hónapot, hogy apám halála után átvegyem a helyét. Egy délutánon, emlékszem még, esõ után volt pár órával, a levegõ hûs volt és finom, a virágok szirmai csillogtak, és én akkor megláttam ezt a lányt, ezt az elbûvölõ tündért, aki egy nehéz kosarat cipelt tele frissen vágott rózsával, hát odamentem hozzá és segítettem. Õ pedig kedves volt, bájos, olyan mintha az északi égbolt csillagai közül került volna közénk;miután elmentem, még visszanéztem rá, és akkor láttam, hogy tovább halad. Követtem. Így derült ki, hogy a bordélyban él és kénytelen ott dolgozni. Attól fogva folyton õt kerestem, és végül egymásba szerettünk. Ez történt. Aki megvet azért, mert szerelmes lettem....nézzenek rá arra az õrültre...hagytam volna ott? Ilyenek között? Egy nap bementem és megvásároltam a Madame-tól. Ez tötént. Ennyi.
- Így volt - szólalt meg elõször a Madame. - Marie az egyik lányom, -ahogy én nevezem a bordélybeli lányokat- gyermeke. Szegény Honorie meghalt nem sokkal a születése után, Marie pedig nálunk maradt. Én döntöttem rosszul, hogy ezt akartam, nem az õ hibája....de Honorie vére, és én....
-Köszönjük a megrendítõen szép szavakat Monsieur és Madame, - kiáltott fel Juan - milyen szép is tud lenni a szerelem! De a gyermek akár az enyém is lehet. Én pedig el akarom vinni magammal, hogy örökösömmé tegyem. Atyám, nem így gondolja?
- Nem viszi õt sehova! - mindenki meglepetésére Marie sikoltott fel - Jacques már azután elvitt Párizsból, hogy kénytelen voltam magával lenni, és a kicsi nem azért született 7 hónapra, mert az esküvõnk elõtt fogant, hanem mert koraszülött lett a folytonos aggódásom miatt, hogy itt bárki bármit megtud! Az vesse rám az elsõ követ, aki nem akart volna jobb életet az enyémnél, aki nem a szerelmet választotta volna ahelyett, hogy idegeneknek legyen odadobva! Jacques, esküszöm, hogy a tiéd, esküszöm, hogy Jacqueline a te lányod!
- Csss, szerelmem, ne félj. Láthatja maga is, hogy a fele....
A férfiban benn akadt a szó, mikor meglátta Juan elképedt arcát.
- Lány? - kérdezte az elhûlt hangon - Lány? Én azt hittem, hogy fiút szültél nekem....egy lány hogyan vehetné át a birtokaim vezetését?
Támolyogva indult az ajtó felé, majd a jelenlevõk legnagyobb elképedésére, ahogy jött el is ment. Az elvonulását követõ néma csöndet Jacques törte meg.
- Akkor atyám? Folytathatjuk?
Még azon a délutánon megkeresztelték Jacqueline Emme Marie Bronvillét, Marie Florence Lavoise és Jacques Pierre Bronville kislányát.
A helyi újságok egy héttel késõbb hírül adták, hogy egy csatornába fulladt férfi holttestét találták meg. Egy nõ elmondása szerint, néhány nappal korábban látta a férfit, amint céltalanul kóborolt az utcákon, magában beszélve: - Egy lány? Hogy egy lány?
|
|
|
- július 30 2008 19:49:07
Kedves Henkee, bár a nevek nekem megjegyezhetetlennek tûntek, a történetet nagyon élveztem és örülök, hogy olvashattam.
Tibor |
- július 31 2008 08:31:07
Nagyon szép, megható történet, a szerelemrõl és a boldog családi élet után vágyódásról!
A legtöbb, egészségesen gondolkodó ember (aki nõ) nem is gondolkodhat másként és nem is cselekedhet másként, mint Marie Florence Lavoise (Méri Florensz Lavoá).
Úgy gondolom, valahogy így kell kiejteni ezt a francia nevet.
Ha nincs még sok szép írásod, akkor írj még nagyon sok szépet és hasznosat, mert úgy látom, hogy nagyon tehetséges vagy! De biztosan már sokat írtál, csak nem adtam közre!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- július 31 2008 08:37:54
Elnézést, Henkee!
helyesen az utolsó mondat vége: "csak nem adtad közre!"
Üdv: Torma Zsuzsanna |
- augusztus 01 2008 10:47:49
Ó, azok a fránya nevek?
Zsuzsanna, a Marie-t "Márí"-nak kell ejteni, egyébként stimmel
Köszönöm, hogy olvastatok |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
