Napkorong

Szuszimuszi a Csalafinta csalitosban sétált a családjával. Gyönyörködött a pompás lepkékben, a nektárt gyűjtő méhekben, az előtte vonuló süncsaládban. Apró botokból ugróiskolát készítettek és egy jót játszottak. Aztán sorra megsimogattak minden útjukba kerülő fakérget. A vékony kis magoncokat még át is ölelték. Jókat szippantottak a virágszirmok illatából. Egyszer csak Szuszimuszi egy hatalmasat tüsszentett tőle: hapccci, hapccci, hapccci.
- Egészségedre!- mondták a többiek.
- Köszönöm!- felelte.
- Egyszer csak egy sün család közeledett feléjük jókedvűen, dalolászva.
- Jó napot kívánok Sün Samu bácsi! – köszöntötte hangosan a családfőt.
- Szervusz, Bummbele Szuszimuszi! – köszöntötte vissza sün apó.
- Hova, hova Bummbele család? – nézett kérdőn rájuk.
- Sétálgatunk az üde, friss illatú erdőben – felelte Bummbele apó.
- Hát érezzék magukat jól! Viszontlátásra!- búcsúzott a sün család és lépegettek tovább a kijelölt úton komótosan libasorban apró lábaikon továbbra is vidáman, nótázva.
- Viszontlátásra! - búcsúzott a Bummbele család is. Ahogy mentek, mendegéltek, jobbra tőlük egy nemrég született erdei siklót, Sikló Sanyót pillantották meg. Világos színű volt a hosszú teste. A hátát és a hasát barnás sötét foltok díszítették.
- Szervusz Sanyó! Hol vannak a szüleid? Miért vagy egyedül? Nem félsz? – kérdezte Szuszimuszi.
- Sssszervusssssz! Mióta kibújtam a tojásssszból, azóta egyedül vagyok. Most épp vadássszni tanulok. Madárfiókát, vagy kissszmadártojásssszt keresssszek. Tudod, nagyon éhessssz vagyok. Úgyhogy mosssszt búcsúzom! Sssszervusssz!
- Szervusz!- felelte Szuszimuszi, aki még hosszasan nézett az egyre távolodó sikló után.
- Milyen bátor! – gondolta magában. Egyszer csak egy nyest ugrott elő a bokorból. Egyenest Sikló Sanyó felé iramodott. Sanyó észrevette és megérezvén a veszélyt siklott és siklott amilyen gyorsan csak tudott.
- Sssszegítssszég! Ssszegítsssszég! – kiabálta. Épp időben ért el egy vadgesztenyefához. Gyorsan elkezdett rajta tekergőzni, egyre feljebb és feljebb.
- Sssszegítssszég! Ssszegítsssszég! – kiabálta. Ekkor ért oda Nyest Nyék. Pillanatok alatt ugrott utána, egyre feljebb és feljebb, ahogy Sanyó is egyre feljebb és feljebb. Már a vékonyka gallyakon siklott. Nyék oda, már nem mert utána menni, mert félt, hogy letörik alatta az ág és megüti magát. Inkább odébb állt.
- Ez meleg helyzet volt! – gondolta Sanyó. – Jujj, de féltem! De már elmúlt a veszély. Ha már itt vagyok, legalább kifosztok egy madárfészket. - Így is történt. A fészekben pont nem volt anyamadár. Öt aprócska tojás lapult benne. Sanyó nyújtogatta villás nyelvét.
- Nyami, nyami, milyen finom falatok. Gyorssszan meg is essszem, mielőtt visszaérkezne a tojó. Észrevette ezt Szuszimuszi. Hogy megmentse a tojásokat, gondolt egyet és elkezdett a fára mászni. Sanyó messziről figyelte mi fog történni. Esetleg féljen, vagy ne féljen. Szuszimuszi pedig egyszer csak rosszul lépett és hupsz leesett a fáról. Keservesen sírva fakadt. Sanyó pedig megkönnyebbült és nekilátott a tojásoknak. Sorra felfalta, mind az ötöt. Miután teletömte a bendőjét, sebesen elsiklott, jó messzire. Szuszimuszinak nagyon fájt a bal hátsó ugrólába, mert arra esett rá. Ráadásul egy eldobott, üres üdítős dobozba meg pont belelépett. Jól megvágta vele a lábát. Sírt, jajgatott, pedig jót akart.
- -Jajj, jajj, jajj! - Az anyukája megnézegette a lábát jobbról, és balról, elölről és hátulról.
- Orvoshoz kell vinnünk. Meg kell röntgeneztetni a lábad, hogy nem- e tört el- mondta édesanyja. Ráadásul az a fémdoboz már rozsdásodni kezdett.
- Majd én elviszem! Apukája ölbe kapta és sietett vele a kórházba. A többiek még anyával maradtak egy kicsit. A doktorbácsi megröntgenezte Szuszimuszi lábát.
- Szerencsére nincs eltörve. Viszont muszáj egy tetanuszt adnom, nehogy a rozsdás üdítős doboz miatt, esetleg vérmérgezést kapj. - Szuszimuszi nagyon megijedt a hatalmas injekciós tű láttán és még jobban sírni kezdett.
- Nem szeretném! Nem szeretném! – kiáltotta sírva. Édesapja megfogta kezét. Ekkor Szuszimuszi abbahagyta a sírást és ránézett. Ebben a pillanatban megszólalt az orvos:
- kész is vagyunk! - Szuszimuszi szeme elkerekedett.
- De hát nem éreztem semmit! – kiáltott fel örömmel. A doktor elmosolyodott. Még bekötözöm neked a sebet - mondta.
- Köszönöm szépen! - mondta a kisnyuszi boldogan.
- Szívesen! De máskor légy óvatosabb!
- Az leszek! - felelte. Miután elköszöntek egymástól Szuszimuszi még mindig az apukája ölében hazafelé tartott.
- Menjünk vissza a Csalafinta csalitosba! – kérlelte apukáját.
- Rendben, de csak ha a saját lábadon fogsz jönni.
- Igen, úgy lesz!
- Jó akkor menjünk!
- Épp odaértek, amikor édesanyja és testvére jött velük szembe, mindenféle finomsággal megrakott kosárkákkal. Még egy kicsit sétálgattak a finom, friss levegőn, gyönyörködtek a kismadarak dalában, a rigók füttyögésében, a pompás, nyíló vadvirágokban, aztán lassacskán hazasétáltak.