|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Olga néni
Maróti László
- Jaj, te lány. Te lány. Mi a csudát csináljak én veled? Hát mi lesz, ha egyszer majd nagy leszel? Már csak ez hiányzott. És apádat is most éri ez a nagy szerencse ezzel a berlini munkával. Meg veled. Két hónapos sem leszel, amikor elutazunk. De ha legalább egészséges lennél!
Férje már évek óta a külkereskedelemben vetõdött hol ide, hol oda. Valójában tisztelték nagy tudása miatt, de csak a háta mögött. Nem szívesen mutatkoztak a társaságában. Kissé gondozatlan volt, mint a nagy mûvészek. Ha sietett, járás közben jól látszott, hogy egyik lábával valami vicceset csinál. Ezt õ is tudta jól és ha módja volt lassabbra fogni a tempót, lépteit is volt ideje irányítani. Olyankor senki nem mondta volna meg, hogy jobb lábfeje kicsit befelé fordul. 1928-ban azután végre tudásához méltó feladatot kapott. Berlinbe küldték, hogy ápolja a magyar-német kereskedelmi kapcsolatokat. Elsõsorban pénzügyi kérdésekben vártak tõle eredményeket. Sok kollégája lélegezhetett fel, mert így végre följebb juthattak a nála kisebb képességûek, másrészt pedig nem kellett kerülgetni vele a találkozást. Majdani berlini levelein meg úgyis csak a neve lesz rajta, az meg senkit nem zavar. Gyarmati úr örömét kissé megsavanyította a csak pár hete született kislányuk testi fejletlensége, kissé furcsa arca és, nos, mindkét lábfeje láthatóan befelélé mutatott. Talán Berlinben lesz rá módjuk, hogy felkeressenek egy orvost, aki enyhít majd a lány testi hibáin. Persze nem lenne jó sokáig halogatni...
Berlinben más volt az élet folyása, mint Pesten. Lakásuk hat szobából, konyhából, fürdõszobából, mosószobából és tágas, nyáron is hûvös kamrából állt. Ha kimentek az erkélyre, jobbra láthatták a közeli Unten der Linden és a Friedrikstrasse sarkán tovasietõ vagy egy helyben ingó cilindereket. Gyarmati úr és felesége nagyon jól beszélték a nyelvet. Egy ideig sajnálták, hogy a berlini dialektust nem ismerik, de hamarosan rájöttek, nem az az irodalmi német, tehát jobb ha azt soha nem is sajátítják el. Senki nem hitte volna, hogy egy düledezõ tabáni iskolában ragadt rájuk akkora sokszínû német nyelvtudás, hogy már szinte jobban tették, ha abból a svábos dialektust, meg azt az egynéhány szófordulatot, kifejezést inkább örökre elfelejtik.
A hat szobát természetesen bútorozva kapták, de õk csak a nappalit és a hálószobát használták. A többit nem volt miért. Azokban még a bútorok is sokáig üresen maradtak. Talán, ha majd a lány nagyobb lesz, akkor megkaphat akár két szobát is.
Gyarmati úr lelkileg felkészült rá, hogy járása miatt majd a német társaságnak sem lesz a kedvence, viszont éppen ezért talán kapóra jött neki a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok felgyorsulása: így legalább a környezetében, remélhetõen, többen is megértik majd, hogy szinte lényegtelen testi hibája semmit nem von le szakmai tudásából. Egyesek azt is jól sejtették, hogy a magyar kereskedelmi tárgyalófelek döntései mögött bizonyára Gyarmati osztásai és szorzásai húzódnak meg.
Felesége azelõtt sem szívlelhette a társaságokban szokásos széles mosolyokat, hazug bókokat. Férjét inkább tisztelte mint szerette. Miért is ment volna vele karonfogva estéjekre, ahol a legtöbben elkerülték õket. Inkább otthon maradt és keresztrejtvényt fejtett. Az asszony sem volt vonzó, a férje pedig, nos, amilyen õ volt. Berlinben, szerencséjére, az asszony könnyen kimenthette magát. Elvégre három hónapos pici leánykáját nem bízná rá idegenre. Természetesen megengedhetné magának, hogy felfogad valakit, aki rendszeresen vigyáz lányára, de talán majd késõbb. Jó volt ez így. Hetente jöttek új rejtvényfüzetek Budapestrõl.
Olga nem sokat sírt, hiszen testi hibácskái nem fájtak, csak olyanok voltak és kész. Amikor ébren volt, türelmesen várta, hogy az, aki szokott, újra megjelenjen. Olyankor ennie kellett. Ha néha mégis elsírta magát, az többnyire a cserére megérett pelenka miatt történt. Frau Gyarmati ilyenkor mindíg végig fejtette az elõtte fekvõ rejtvényt, majd hatalmas levegõt vett abban a reményben, hogy mire az elfogy, kicseréli a pelenkát. Olga szinte ideális pici teremtés volt, de az anya mégis olyan türelmetlenül kezelte, mintha egész életének tönkretevõjét látná a kicsiben. Néha ütésre is emelte a kezét, de ilyenkor inkább ökölbe szorította és nagyokat fújva leengedte. Ezen egyszer a férje is rajtakapta, de nem szólt egy szót sem, így a mérges mama errõl sosem szerzett tudomást.
Az elsõ év vége felé történhetett. Gyarmati tárgyaláson ült egy nagy, ovális asztal egyik végén. Vele szemben, vagy öt méternyire a német küldöttség kefefrizurás vezetõje foglalt helyet. Valaki a németek közül egy suta hasonlatában gyakran mosott pelenkának nevezte az oroszok gazdasági rendszerét. Errõl Gyarmatinak Olga jutott eszébe. A vér is szinte leszállt a fejébõl. A lányt legalább egy hete nem látta. Persze, egy fedél alatt élnek, de õ még csak oda sem ment hozzá, hogy ránézzen. A lány. Istenem. A lány. Na, jó. Gyakran késõn érkezik haza és olyankor már... Ja! Ez akkor sem mentség. Majd gondja lesz rá, hogy ezután...
Este beült a kocsiba és szólt a soförnek, hogy haza megy. Soha nem is ment máshová. Haza. Út közben arra gondolt, hogy hiszen nem szándékosan kerüli a lánnyal való találkozást. Egész egyszerûen ez az õ természete. Itt van ez a soför. Azt sem tudja, mi a neve, azt sem tudja hol van, amikor várja valahol. Fázik, nem fázik, éhes, nem éhes...
- Herr Schofför!
- Igen, uram!
- Tudja, az a helyzet, hogy én általában rettenetesen el vagyok foglalva számokkal, fontos tennivalók számontartásával. Teljesen kiment a fejembõl, hogy megkérdezzem, ki az a kedves úr, aki engem minden reggel és este fuvaroz, hogy eljussak oda, ahová el kell jutnom. Elnézést kérek ezért.
- Megértem, uram.
- Nos, mi a neve?
- Zánkai István.
- Zánkai István? Tehát maga magyar?
- Igen, uram - váltott magyarra a férfi.
- És mióta él Berlinben?
- Amióta ön, uram. Azért küldtek Pestrõl, hogy az ön kocsiját hajtsam.
Lakásába lépve rögtön el akarta mesélni feleségének, hogy a sofõrjük magyar. Mégsem szólt róla. Mit szólna az asszony, hogy lassan egy év eltelt és õ soha nem kérdezte meg azt az embert. Még le sem vette felöltõjét, egyenesen odament a lányhoz. Megnézte. Aludt. Felesége is a gyerekágyhoz jött és úgy nézett a férfira, mintha azt kérdezné: na, téged mi lelt? Nem kérdezte meg, de a férje így is megértette, mit mondanak a szemei.
Másnap megint úgy feküdt le, hogy nem látta a lányt. Ez elalvás elõtt egy pillanattal jutott eszébe. Így történt ez éjszakáról éjszakára. Végül egy alkalommal elalvás helyett hirtelen tágra nyitotta a szemét és felkelt. Odabotorkált a kiságyhoz. Az utcáról kevés fény jött be, így inkább csak sejtette, mint látta a gyerek arcát. Elképzelte, milyen lehet egy nõ élete, ha testi hibái vannak. Szörnyû lehet. Ez ellen a szülõk sem tehetnek semmit. Mennyivel egyszerûbb lenne, ha inkább óvniuk kellene a kedveskedõ rajongók, jólfésült fiúk hadától. Ez így senkinek sem jó. Szegényt egy nehéz élet várja, nekünk meg megnehezíti az életünket. Fejét csóválta. Lassan megfordult. Felesége, mint valami szellem állt a küszöbön. Nem szólt.
- Azt hittem, hogy sírt - mondta Gyarmati halkan. - Vagy csak álmodtam. Nem tudom, de talán már késõ is lenne egy sebészi beavatkozás...
Olga betöltötte tizedik évét. Még a negyedik elemibe járt, de máris olyan gyöngybetükkel írt, hogy tanárai csodájára jártak. Jó tanuló volt. Lehet, hogy osztályelsõ. Természete nem változott meg az elmúlt évek során sem. Csendes volt, nem követelt sem ételt, sem ruhát. Azt viselte, amit szülei adtak rá és mindíg mindent megköszönt.
Alig nyolcéves volt, amikor megismert egy nála sokkal láthatóbb testi hibás fiút. Frau Gyarmati látta, hogy a bottal járó fiú és a lány között jó kapcsolat alakul ki. Ki is ment a lánnyal gyakran a parkba, mert hadd találkozzon csak azzal a fiúval. Térdén rejtvényt rejtvény után fejtett meg játszi könnyedséggel. Afelett valahogyan elsiklott, hogy a két gyerek valójában semmit és semmivel sem játszott. Beszélgettek. Ültek egy fa tövében és beszélgettek. Pedig a fiú nem tudott felállni segítség nélkül. Olga segített neki. Mirõl tudhat két ilyen gyermek beszélgetni? Jó lett volna, ha legalább egy kevés tudomást szerez, mi folyik a két gyermek gondolataiban. Még mosolyt sem látott az arcukon vagy legalábbis nem vette észre. Viszont elég gyakran bólogattak. Komolyan, mint a felnõttek szoktak. Hónapok teltek el, mire eszébe jutott megkérdezni a lányt:
- Mi a neve annak a fiúnak?
- Wolfgang.
- Mint Mozart?
- Igen, csak õ nem Amadeus - válaszolta könnyed hangon Olga. Az anyának tátva maradt a szája. Olga nyolc éves.
- Honnan tudtad, hogy Mozart Amadeus volt?
- Wolfgang mondta, amikor bemutatkoztunk egymásnak. A testvére is, meg õ is tanul zongorázni. Már hat évesen elkezdték.
- Miért jár bottal? - kérdezte az anya, de máris megbánta. Nagyon suta kérdés volt, amire már választ sem várt. Gyorsan mondania kell valamit, hogy a lány ne jusson szóhoz. - Vajon szépen játszanak a zongorán? Kedves fiú? Sokat beszélgettek.
- Nagyon okos fiú.
- A testvére is fiú?
- A testvére lány és tizenegy éves. Lilse a neve.
- Biztosan Elizabeth. Nem szokott kijönni a parkba.
- Nincsenek lábai - mondta halkan Olga és kissé elfordult, mert látta, hogy Wolfgang közeledik. Azért még kimondta: - Lilse tolószékben ül.
És úgy is zongorázik. Beethovent és rengeteg Mozartot.
A közeledõ Wolfgang mosolygott, pedig felsõteste iszonyatosan kilengett minden egyes lépésnél. Az ember azon csodálkozott, hogy nem vágódik el.
- Na, akkor csak menj, ha akarsz - mondta az anya, bár Olga már lassan félúton volt Wolfgang felé. Gyarmati asszony tekintete visszavándorolt a rejtvényre, noha gondolatai most nem ott jártak. Halkan lehelte, amit mondott:
- Hiszen hozzám kegyelmes volt az Isten. Nekem örülnöm kellene. Hát akkor én most örüljek vagy akasszam föl magam? Mit szóljanak Lil...se vagy hogy hívják, meg a Wolfgang szülei? Már megõrültek, vagy még nem jutottak el olyan messzire? Dehát ez az õ dolguk. Az én életem, a férjem és a lány... Ez valahogyan egészen más lenne, ha ez a lány egészségesnek születik. Persze egészséges, csak testi hibái vannak. Ha egyszer felnõ és rádöbben... Valahogyan nem került rá sor, hogy felkeressünk egy jó berlini orvost, pedig hátha segíthetett volna...
Az anya arra döbbent rá, hogy soha, soha, egyetlen egyszer sem szólította nevén a gyermekét. A lány. Azt mondta. A férje még azt sem.
- Nos, ha Olga egyszer felnõ és rádöbben arra...
Olga már rádöbbent. Sokkal elõbb, mint azt anya gondolta. Olga már évekkel ezelõtt látta a kindergartenben, majd az iskolában, hogy furcsán néznek rá, akiket reggelente odahozott a mamájuk. Nem volt a gyerekek között egy sem, aki írni tudott vagy megszámolni az ujjait. Az egyszer egy az mindegyik szerint kettõ volt. Majd egyszer megértik. Wolfgang az más. Egy évvel idõsebb csak, de már elmagyarázta, hogy akiknek testi hibájuk van, azoknak máshogyan kell indulniuk az életben, mint a többinek.
- Nekünk többet kell tudnunk, jobban kell tudnunk és produkálnunk kell, hogy akik a fejüket csóválják és sajnálkozva néznek ránk, szégyenkezzenek, hogy mennyivel vannak elmaradva. Nekünk kell megmondani másoknak, hogy hogyan és hogy mit csináljanak. Lehet, Olga, hogy nem lesz belõled egy lány, akiért versengenek majd az udvarlók, de ez téged sose zavarjon! Azok a szép nõk ugyan olyan hülyék lesznek akkor is, amikor már csúnyán és öregen küzdenek a kövérségükkel vagy a ráncaikkal. Te pedig még akkor is okosabb és okosabb leszel. Napról napra. Egészen a halálodig!
- Miért vagy te ilyen okos?
- Egyszer az apukám elmondta nekem ezeket még akkor, amikor a hatodik születésnapom utáni reggelen felkeltünk. Még reggeli elõtt eljöttünk ide a parkba. Azzal kezdte, hogy Lilsének ezt már elmondta, amikor õ töltötte be a hatodikat. És Lilse megértette. Apukám nagyon okos. Sokat gondolkozik és sokat ír. Könyveket. Olyan ügyesen elmondta nekem, hogy én mit érzek, amikor valaki sajnál engem. Igaza volt. És abban is igaza volt, amit az elõbb mondtam. Nekünk tanulnunk kell. Persze a tudásunkkal nem kell felvágnunk, mert az mérgesíti a többi embert. Amíg más gyerekek fociznak és azt hiszik, hogy õk a legügyesebbek, akik lebirkózzák a másikat és azt hiszik, hogy õk a királyok, mind nagyot csalódnak, amikor egyszer valakitõl nagyobb pofont kapnak, mint amekkorát õk adhatnak. Vagy a szép lányok, akik majd megpukkadnak a méregtõl, ha maguknál szebbet látnak és ha megjelenik a szemük mellett az elsõ ránc és eljõ az öregedés ideje, gyakorlatilag életük is üressé és értelmetlenné válik.
1936-ban már nagyon megváltozott az élet Berlinben. Olga soha nem tudta meg mi történt Wolfgangékkal. Többé nem jöttek ki a parkba. Nem tudta, hol laknak, különben rávehette volna anyát, hogy nézzék meg, hátha betegség miatt...otthon vannak. Még a teljes nevüket sem tudta igazán, csak annyit, hogy a Nap-pal kezdõdött. Valami Sonn...valami. Semmit nem tudott róluk. Elalvás elõtt gyakran folytatott képzeletbeli beszélgetést Wolfganggal. Érezte, hogy a fiú gondolkodási módja lassan tényleg szokássá válik és egyszer talán sajátja lesz.
Apát hallotta gyakran panaszkodni, hogy már szinte semmi értelme bemennie a munkába, mert nincs mit dolgozni. Alig van kapcsolata Budapesttel. Többnyire udvariassági összejövetelekbõl mennek egy másikba. Apa elkezdett szivarozni és egyre gyakrabban fordult elõ, hogy italszaga volt, ha beszélt.
1938 nyarán egy este a soför, az a Zánkai csengetett a lakás ajtajánál. Olga nyitott ajtót. Apa alig állt a lábán. Pedig nem volt ital szaga. Zánkai azt mondta, hogy Gyarmati úr éppen kilépett a minisztériumból, amikor éppen barnainges férfiak jöttek arra és azonnal nekiestek és rohadt zsidónak nevezték. István rájuk kiáltott, hogy a tanácsos úr igazi református.
- Ja, ja, ja! Azt bárki mondhassa! Akarsz te is? - kiáltozták a barnaingesek, de nagyokat nevetve egyre gyorsabb futásnak eredtek. Apa egyik felkarja és a háta tele volt vörös és lila foltokkal. Olga nem látta, csak anya mesélte.
Apa ezután soha többé nem ivott és a szivarozást is abbahagyta.
Az 1939-es évet valahogyan jelentõsebbnek tartotta Olga, mert tizenegy éves lett és úgy gondolta, hogy innen már feltétlenül a felnõttséghez közeledik. Az év tüdõgyulladással kezdõdött. Ez nem kellemes emlék. Kicsit fura is volt. Késõbb sokszor megfordult a fejében, mi lehetett az oka, hogy talán három napja szenvedett már magas lázban, szörnyû álmai voltak, gyakran eszméletét is elvesztette. Orvos azonban csak a negyedik napon jött hozzá. Halványan emlékszik az orvos hangjára, amint gyakran ismételgeti: hogyan várhattak ilyen sokáig? Csoda, hogy életben van! Talán anyáék nem tudták, hogy õ tényleg annyira beteg. Valójában ez volt addigi életének legkomolyabb betegsége.
Tavasszal egyre gyakrabban látta szüleit, amint komolyan, elmerülten beszélgetnek. Térképeket hasonlítgattak össze. Olga könyveket talált a polcon Észak- és Dél-Amerikáról, Ausztráliáról és Dél-Afrikáról. Óvatosan célzott rá, hogy nagyon szépek azok a könyvek. Anya azt mondta, hogy apa kereskedelmi kapcsolatokat akar kiépíteni Magyarország és egy pár nagy és gazdag ország között.
Alig, hogy igazán nyáriasra fordult az idõ, elõkerültek a bõröndök és elkezdõdött a véget nem érõ csomagolás.
Irány Magyarország!
Anya ezerszer megmondta, hogy a friss péksüteményt és a hideg felvágottat nem pakoljuk egy csomagba. A zsemle így elveszíti azt a finom ropogósságát. A tejet kannában hozta, három keze nem volt, hát ügyeskednie kellett, hogy a sonkaszeletek és a péksütemény ne érjen egymáshoz.
Nagyon nagy izgalomban volt. Utazási láz! Már egy hete csomagoltak. Tehát visszaköltöznek Magyarországra. A bõröndöket többször is átpakolták. Ilyenkor nevettek és azt mondták, hogy ez már a végleges. Másnap megint elkezdték. Az indulás napján, már majdnem délben, azt mondta anya, hogy útravalót kellene venni és kár, hogy még annyi dolga van. Apa az egyik bõröndben kotorászott két mutatóujjával. Olga ajánlotta, hogy elmegy és vesz, amit kérnek. Anya kiszámolta a pénzt, de végül valamivel többet adott a lánynak. Sonkát, zsemléket és egy liter tejet kért. Otthonról elmenõben Olga még egy pillanatra visszapillantott a szobába, ahol az ágyakon teli bõröndök sorakoztak noha még egyik sem volt lecsukva. Ne gyûrõdjenek a holmik. Az üres tejeskannát lóbálta a levegõben. Nagyon jó hangulatban volt. A zsemléket vette meg elõször, a sonkákért pedig csak a szomszéd boltba kellett belépnie. A kövér mészáros rákacsintott és még egy szelet sonkát tett a többihez.
- Ezt csak neked! Hallod?
- Köszönöm Gruber úr.
Olga arra gondolt, hogy talán illett volna megmondania, hogy most vásárolt utoljára Gruber úrnál, mert mennek haza, Magyarországra. Haza? Hiszen életében egyszer járt Magyarországon, amikor egy hetet a Balatonnál töltöttek. Budapesten úgy átszáguldottak, hogy semmit nem látott belõle. Most szépen sütött a nap. Valahonnan keringõ szólt egy rádióból. Illett a hangulatához. Vigyáznia kellett a tejre, a zsemlékre; a zsírpapírba csomagolt sonkát csak két ujja közé csípve teljesen elkülönítette a pékzacskótól. Hazaérve a nehéz kapu kinyitása kemény harcot igért, de végül éppen kijött valaki, s az beengette a kislányt. A harmadik emeletre kellett felmennie. A liftet nem szerette. Amikor a lakás elé ért, letette a kannát és jobb kezével beljebb tólta a rács mögötti üveges szellõzõt. Benyúlt, hogy elhúzza a kilincset. Sikerült. Az ajtó kinyílt. A bõröndök végre valahára eltûntek az ágyakról, nyilván ott sorokaznak valamelyik sarokban. Bement a konyhába, de anya nem volt ott. Olga lerakta amit vásárolt, s a maradék pénzt gondosan az asztal sarkára tette. Visszament a szobába. Érezte, amint a száján húzódó mosoly egyre lerövidül.
- Anya - mondta halkan. Azután: - Apa. Megjöttem az útravalóval...
Hangja vontatott és tompa volt, mert nem hitte, hogy valaki válaszol neki. A táskákat, bõröndöket sem találta. A belsõ szobákba sosem mert bemenni. Most meg különben sem látta értelmét.
Senki nem volt otthon.
Sem apa, sem anya. Ha most legalább itt lenne s megkérdezhetné Wolfgangot, hogy mihez kezdjen. Zánkai talán? De hol keresse? Visszament a konyhába. Szép kényelmesen kettészelt egy zsemlét és közé tett egy szelet sonkát. Tejet töltött egy bögrébe és megmosta a kezét. Azután leült az asztalhoz és enni kezdett. Mitagadás, éhes is volt. Evett illendõen, éppen úgy, ahogyan máskor.
Evés után visszament az elsõ szobába. Kitárta a szekrények ajtaját. Mind üres volt, bár lám, az egyikben mégis volt egy kis, tömött hátizsák. Abban találta a ruháit, fehérnemûit, egy kézi táskában pedig néhány könyvet és egy füzetet az iskolából, benne összehajtva az addigi négy év bizonyítványai. Meg egy útlevél: Gyarmati Olga. Született Budapest. Igen...stb... Az útlevélben volt egy kis levél is:
Kedves Olga! Kicsi Csillagunk! Nem tudtuk, hogy ilyen soká jössz vissza. Kénytelenek voltunk elindulni.. Ne félj semmit, majd otthon találkozunk. Te most szólj egy rendõrnek, az majd elintézi az utazásodat Budapestre.
Sokszor csókollak:
Anyád
Anya dátumot is írt, de a nagy sietségben az elõzõ napit írta a levél végére.
Mit tenne most Wolfgang? Ebbõl kell kiindulnia. Mert Wolfgang nem felnõttként gondolkodik, hanem úgy, ahogyan apjától tanulta. Az az elsõ, mondaná, hogy semmi értelme keseregni, játszani a szegény árvát, meg az elhagyatottat, mert az sehová sem vezet. Legfeljebb pánikba. Igen. Nem abból kell kiindulnom, hogy Istenem, most mihez is kezdjek, hanem abból, hogy mit tanácsolnék magamnak, ha nem én lennék...szóval, ha nem rólam lenne szó. Persze! Mit tanácsolna most Wolfgang?
Most elõször eszem. Eszem, amennyi csak belémfér. Átöltözöm úgy, hogy...mert soha nem tudni, hol alszom legközelebb. Itt nem, az biztos. Jól kimosta a szemét, hogy megint felfrissüljön és megette a maradék sonkát másfél zsemlével. Érezte, hogyan tölti meg gyomrát a tejtõl dagadó zsemle. Nagyon helyes. Járkálni kezdett a szobában, a konyhában. Járkált vagy húsz percet. Azután a toalettre ment, még egy mosakodás és azután elindult. Kulcs nem volt, de becsapta maga mögött az ajtót. Hátizsák és kezében a táska, abban egy üveg víz és a maradék zsemle.
Az utcán kettesével jártak a rendõrök. Azokat nem kellett keresni. Eszében sem volt tõlük remélni, hogy majd felteszik egy vonatra. Megkérdezte, hol találja a parancsnokukat. Nagyon ráérhettek, mert kacarászni kezdtek, de azt is meg akarták tudni a kislánytól, hogy valójában mirõl van szó. Olga három másodperc után elmesélte, hogy az Ostbahnhofon elkeveredett a Magyarországra utazó szüleitõl, akik nagyon helyesen hagytak neki üzenetet egy ottani irodában, hogy kérje egyenesen a rendõrség segítségét, azután pedig utazzék utánuk.
Ez a jelek szerint kielégítette az két rendõr kiváncsiságát. El is vezették Olgát az õrszobára. Egy szót sem szólt apja munkájáról, az államtitkári beosztásról. Egyszerûen eltévedt, a tömegben elsodródott szüleitõl és most szeretné, ha valamilyen módon hozzásegítenék, hogy Budapestre utazhasson.
- Esetleg a Magyar Követség segítségével? - adta meg az ötletet Olga.
Az ügyeletes bekopogott és benyitott egy szobába. Az ajtóban állva mesélte el a kislány gondjait. Egy idõ után intett Olgának, hogy jöjjön oda. Betessékelte a szobába és becsukta mögötte az ajtót. Pödört bajuszos ember ült egy hatalmas íróasztal mögött. Nem beszélt Olgához. Tárcsázott és a hallgatót a fülére tapasztotta.
- Halló! Können Sie Deutsch sprechen?
Késõbb Olgát kedvesen beküldték az õrszoba egyik szabad fülkéjébe és megkínálták egy pohár vízzel. Azt mondták, hogy az útlevelét majd annak adják, akit a követség érte küld.
- Vielen Dank - köszönte meg a lány, de csak keveset ivott, hogy azután ne kelljen kikéredszkednie. Egy óra sem telt el, amikor beszóltak neki, hogy megjött, akit a követség küldött. Zánkai úr volt az, a soför. Mindketten meglepõdtek, de valami egészen furcsa megérzés arra késztette õket, hogy ne ismerjék föl egymást. Zánkai köszönettel átvette Olga útlevelét, lesegítette hátáról a zsákot és kimentek a kocsihoz.
- Hát mi történt, Olga kisasszony? - kérdezte amint becsukta a kocsi ajtaját.
- Elkeveredtünk egymástól, amikor...
- Nos - szakította félbe Zánkai - délben én vittem ki õket a repülõtérre.
- Repülõtérre? - lelkendezett Olga. - Pedig milyen szívesen mentem volna. Még soha nem utaztam repülõn.
- De akkor a kisasszony hogyan sodródhatott el tõlük ott, arra? Az Ostbahnhofon!
Olga kiesett szerepébõl. Most nem tudta, mit mondjon. Hallgatott.
- Nekem csak annyit mondtak, megbeszélték, kegyeddel, hogy majd otthon találkoznak.
- Igen - vágta rá Olga. - Budapesten, de én eltévedtem...
Zánkai legszívesebben megállt volna, hogy megrázza, vagy megölelje a kislányt, aki ilyen hõsies hazugságokkal védi a szüleit. Zánkai addigra már megértette, hogy az államtitkár úrnak semmi hivatali oka nem volt, hogy elutazzék Berlinbõl. Továbbra is a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség államtitkára volt. Berlinben. Elszökött. Igen. Valamiért. Délben még abból indult ki, hogy Gyarmatiék Budapestre repülnek, dehát ezek után nem tudja, hogy ez a Budapest természetes-e, vagy mi, hiszen az úr egy szóval sem jelezte, hová váltottak jegyet.
Olga négy napig a követség vendége volt. Apjára haragudhattak, mert vele sem voltak valami kedvesek. Tegezték, mint valami taknyos lurkót, aki tényleg elcsavargott és most elvárja, hogy kihúzzák a csávából. Àm végül ezen is átesett s az ötödik napon Zánkaival kivitették a Budapest-gyorshoz. Kezetfogtak. Zánkai jó utazást kívánt és figyelmeztette Olgát, hogy elõfordulhat egy kis közlekedési zavar.
- Szóval, tudja kisasszony, én ezt nem... - a soför nem fejezte be a mondatot csak a fejét csóválva értetlenül tárta szét a karját.
Hátizsák, táska és egy kis útravaló: sonkás zsemle. Két adag. A zsebében volt még nyolc és fél Márka, de a vonaton semerre sem mert elindulni.
Sajnos, a csapatszállító szerelvények felforgatták a vasúti menetrendet. Egyszer-egyszer látott is ilyen vonatokat és azokon azt a rengeteg integetve mosolygó katonát meg az ágyúkat, páncélozott mozdonyokat. Még örült is neki, hogy idejében meghallotta: minden utasnak át kell költözniük egy másik vonatra, amelyen a Budapestre utazóknak már van helyük. Mégis örült, hogy egyáltalán felengedték rá. Volt egy kövér nõ, aki egyszerûen le akarta tépni õt a lépcsõrõl. Belekapaszkodott a hátizsákjába. Olgának még õt is meg kellett tartani. Honnan volt rá ereje? Sokkal késõbb elszuszogott mellette a nõ. Mélységes izzadság szaga lebbent a nyomában.Visszanézett Olgára és egy rövidke pillanatig mintha mosoly villant volna vastagon rúzsozott száján.
Még kétszer kellett átszállniuk másik szerelvényre. Hátizsákját egyszer sem vette le, táskája fogantyúját pedig rátekerte a csuklójára.
- Kicsim, te még fiatal vagy - mondta egy fáradt idõs úr -, de nekünk pihennünk kell.
Olga röviden bólintott és talán még el is mosolyodott. Azután a kupéban egy nõi láb mellett ülve elaludt.
A Keleti-pályaudvarra érkezett meg. Valamikor koradélután. A világon senkit sem ismert. Mit tenne Wolfgang, ha az apját keresné, aki a kereskedelemben...?
Odament egy rendõrhöz, de kiderült, hogy egy vasúti forgalomirányítót szólított meg. Viszont ez mutatott Olgának egy igazi rendõrt. Majdnem olyan sapkája volt, mint a Reistag kupolája, csak kicsit hegyesebb. Nem akarta komplikálni a helyzetet. Abba a minisztériumba akart eljutni, ahol a kereskedelemmel foglalkoznak.
- Abból kettõ van, kislány.
- Kettõ? - Olga erre igazán nem volt felkészülve.
- Külkereskedelmi és...
- Igen! - kiáltott boldogan Olga. - Én azt keresem.
- Hát aztán mi dolgod neked ott? Tán csak nem magával a miniszter úrral akarsz tárgyalni?
- Tárgyalni, azt nem, mert õ most a németekkel tárgyal. Viszont õ az apukám és vár engem. Egyenesen Berlinbõl, pontosabban az ottani Magyar Követségrõl küldtek, hogy... de hiszen ezt éppen neki kellene elmondanom.
A rendõr komolyra vette a dolgot, mert egy ilyen kislány már csak nem találhat ki ilyen súlyos dolgokat. Olga megrémült. A rendõr belefújt a sípjába. Egy perc sem telt el, rendõrségi autó jött hozzájuk. Csengetett, mint a berlini tûzoltók vizeskocsija. A rendõr sokáig és a végén már mérgesen gesztikulálva magyarázott a kocsiban ülõknek. Végül Olga beülhetett a hátsó ülésre, de a hátizsákját nem engedte lesegíteni.
- Danke! Illetve igazán nagyon kedvesek. Köszönöm!
Úgy haladt át a minisztérium fõbejáratán, mint akit végre ismerõs vizekre segített a szél. A rendõrök már elmentek, Olgát pedig úgy kapták el, mint valami kis besurranó bûnözõt.
A többi már csupa csalódás és szomorúság volt. Pontosan tudták, hogy ki az a Gyarmati úr és azt is tudták, hogy Berlinbõl elrepült.
- Viszont nem Budapestre, Olga, kedves.
- Nem? Hát akkor hová?
- Hogy hová repültek, azt azóta megtudtuk ugyan, de ott nem lenne érdemes keresni õket. Ugyanis cseppet sem valószínû, hogy ott is maradtak.
Nehéz idõk következtek, de az azért mindíg segített, amirõl Wolfgang beszélt: ne sajnáld magad és fõleg ne sajnáltasd magad. Mindíg lesznek, akik segítenek, de tudd, hogy azok többnyire maguknak szenvelegnek abban, hogy õk most humánusak voltak veled szemben. Tanulj, Olga és lépj tovább.
Olga intézetbe került. Persze, hogy gyakran elsírta magát, hiszen a gyermekek nem gondolkoznak. Vagy aranyosak, vagy gonoszak. Egyesszámú Wolfgang-szabály. Tanulj és lépj tovább!
Lezajlott a háború és Magyarországon sok különbözõ szél süvöltött végig. Olga néni az 1940-es évek utolsó harmadában Békés-Tarhoson kezdett magyar irodalmat tanítani olyanoknak, akik az egész országból jöttek oda azért, hogy megtanuljanak valamilyen hangszeren, vagy hogy énekkart, zenekart dirigáljanak. Mindannyian Kodály Zoltán védencei voltunk. Én, aki ezeket a sorokat írom, három évet töltöttem ebben a kollégiumban. Közben egyetlen alkalommal sem hallottam, hogy valaki Olga néni furcsa járása miatt megjegyzést tett volna. Engem is tanított. Még pontosabb: engem õ tanított. Verseket elemeztünk. Mire gondolt a költõ? Mi van a sorok között? Mit fed egy kifejezés? Miért az és miért amaz a szó kell...?
1986-ban találkozó volt Békés-Tarhoson. Jöttek a régi fiúk, lányok az egész országból és a világ minden sarkából. Én is. Két fiammal és feleségemmel elsõ ízben jöttünk haza Svédországból. Békés városában szálltunk meg. Onnan hajtottunk ki kocsinkon Tarhosra, mert egy hétig napi két-három rendezvény is volt ott. Úgy alakult, hogy Olga nénit mi vittük, hoztuk. A kocsiban mesélte el nekünk a fentieket. De csak röviden. Kifelé mindíg siettetett, hogy az Istenért, el ne késsünk. Nyolc kilómétert kellett leküzdenünk. Dehát érthetõ, hogy inkább korábban legyünk ott, mint akár egy percnyi késéssel. Ekkora rendezvény káosszá válna, ha nincs a közelben az, aki megszervezte.
Két évvel késõbb találkoztunk újra. Békés-Tarhos ismét összehívta egykori diákjait. Igyekeztem Olga néni közelébe kerülni. Amikor sikerült és egy kávé mellett csak õ volt és én, emlékeztettem, hogy korábban volt kedves elmondani nekem, ahogyan szüleitõl elválasztották az események. Van most róla tudomása, hogy szülei végül hová mentek?
Nos, megtudhattam, hogy 1950-ben, éppen a karácsonyi szünet elõtt, felhívták Olga nénit az igazgatói irodába. Azokban az idõkben senkinek nem támadtak vidám gondolatai, ha felhívták a munkaadójához. Elég volt akkoriban, ha valakirõl nem tudtak, csak gyanítottak valamit. Már abból is baj lehetett. Nagy baj! Egyenes volt a kérdés:
- Olga. Él magának valakije külföldön? Nyugaton...
- Nem, hiszen köztudott, hogy teljesen egyedül élek, Tarhosról is legfeljebb Békésre utazom be, ha hivatalos okból ez szükséges.
- Nos, akkor olvassa el ezt a B.M. levelet.
- Béem?
- Belügyminisztérium.
Olga néni elolvasta a levelet. Abból megtudta, hogy egy magát csak monogrammal megnevezni kívánó személy érdeklõdik a magyar belügyi szerveknél, és felvilágosítást kér egy bizonyos Gyarmati Olgáról, vagy annak esetleges magyarországi címérõl.
Olga néni egész éjjel törte a fejét, hogy vajon mivel és miért akarják õt megvádolni. Tán csak nem hiszik, hogy kém? Reggel az ébredés pillanatában jutott csak eszébe, hogy mi lenne, ha Wolfgang keresné. Meg is írta szép gyöngybetûivel a minisztériumnak, hogy még nyolc éves korában, amikor Berlinben élt, megismert egy nála kicsivel idõsebb fiút, aki, Olga legnagyob sajnálatára, egy szép napon szüleivel együtt elköltözhetett a környékrõl, mert soha többé nem hallott róluk. A levelet még reggeli után postára adta.
Akkoriban a mi népidemokráciánk olyan megingathatatlanul szilárd volt, hogy bárki, aki tõlünk nyugatabbra csörgette a kapitalizmus súlyos láncait, nem jelenthetett semmiféle veszélyt. Ezért Gyarmati Olgának még azon a héten újabb levele érkezett. Ebben röviden értesítették a kedves elvtársnõt, hogy a boritékot közelebbrõl megvizsgálva a szakemberek hamar kiderítették, hogy az érdeklõdõ fél levelét Caracasban, ott pedig a 2-es számú postahivatalban stemplizték le.
- Na - pattant föl az asztaltól Olga néni - csak akkor értettem meg, kikrõl is lehet szó. De akkor már nem akartam felbolygatni a belügyiek fantáziáját. Mehetünk?
vége
2008.Göteborg
Egykori tanárnõm, Dr. Gyarmath Olga emlékére. |
|
|
- augusztus 05 2008 09:26:10
Kedves Pia Nista!
Csodálattal olvaastam ezt a megható történetet. Kár, hogy nincs tovább!
Az szülõkre gondoltál-e, amikor azt írod, hogy "csak akkor értettem meg, hogy kikrõl is lehet szó"
Vajon, Olga találkozott-e újra a szüleivel, vagy soha többé nem akarta látni õket?
Olyan jó lenne tudni. Olga néni errõl mit mesélt?
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- augusztus 05 2008 11:48:08
Ige, a szülkre gondoltam és remélem, hogy mások is értik ezt. Az utolsó 1986-tal kezdõdõ bekezdésben teszem fel a kérdést, mit tud a szüleirõl. A belügyesek szinte hencegve mesélik, milyen ügyesen megfejtették, hogy Caracasból jött az érdeklõdõ levele. Az kiderült, hogy nem Wolfgang. Az utolsó mondatból ki kellene derüljön, hogy Olga néni teljesen kizárta szüleit az egész életébõl. Az egyetlen érdeklõdõ csak Wolfgang lehetett volna. De nem õ volt. Akkor meg senki...
Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokat olvastál. Szörnyû, hogy mindíg ilyen hosszúakat írok...!
PiaNista |
- augusztus 05 2008 20:13:51
Zsuzsanna, bocs, de csak utólag láttam az osztályzatot. Nagyon elkényeztetsz! Köszönöm szépen!
MarótiLászló |
- november 04 2008 12:41:34
Talán megkérhetem az adminisztrátorok egyikét, szíveskedjék a fenti novella végére odatenni ezt a megjegyzést. Valahogyan elsikkadhatott a beküldéskor:
"Egykori tanárnõm, Dr.Gyarmath Olga emlékére"
Köszönöm szépen!
PiaNista |
- július 29 2010 21:01:45
Imádom ezt az írásod, Laci! Örülök, hogy itt is látom! Ölellek.
deb |
- szeptember 20 2010 21:48:41
Köszönöm, Kitty drága!
L. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 22. péntek,
Cecília napja van.
Holnap Kelemen napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
