Napkorong

Gyermekkori emlékem a Mikulásról

Óvodás voltam, hittem a Mikulásban, aki piros kabátban, piros süvegben és bundás csizmában jár. Kíséretében angyalka osztja az ajándékot a jó gyerekeknek, a rosszalkodóknak pedig a kis ördög virgácsot ad.
Vártam hát én is a télapót, akiről az óvodában hallottam. Magányos gyerek voltam, nem volt testvérem sem barátaim. Komor, szigorú felnőttek között éltem. Édesapám korábban meghalt, anyám szomorú, nagyanyám szigorú, mosolytalan öregasszony, és velünk élt még anyám legfiatalabb húga, aki éppen férjhez menni készült. Vőlegénye kedves, humort kedvelő, jóképű fiatalember, kedvelte a gyerekeket. Én is kedveltem őt, mert megnevettetett és néha édességet is kaptam tőle.
Talán négyéves lehettem, amikor ez a nevezetes Mikulásnap örökre elvette a kedvemet a télapóvárástól. Feri bátyám – ő volt a vőlegény –
beöltözött megfelelő Mikulás öltözékbe és megjelent este nálunk. Magához szólított és elváltoztatott hangon kérdezte tőlem:
Tudsz-e imádkozni te kislány?
Tudok, dadogtam
Hát halljam azt az imát! – förmedt rám szigorúan.
Ijedtemben énekelni kezdtem egy akkor gyakran hallott dalocskát: „Három bokor saláta, kis angyalom, három kislány kapálta, kis angyalom…” A felnőttekből elemi erővel kitört a nevetés ennek hallatán. A piros zacskóban elrejtett ajándékot mégis megkaptam. Remegő kézzel kibogoztam a díszes, aranyszalagot és kiemeltem a zacskó tartalmát. Egy fémlemezből készült tüzet hányó ördögfiókát tartottam a kezemben. A Mikulás Feri bátyám megnyomott rajta egy gombot, ekkor kezdte ontani a tüzes szikrákat. Most féltem igazán, ijedtemben bepisiltem. Sírni kezdtem és eldobtam az ördögöt. A felnőttek megsajnáltak, de a Mikulás csak nevetett és azt mondta nekem:
Úgy látom, nem voltál elég jó, ezért kaptad a tüzes ördögöt, hogy figyelmeztessen.
Bemenekültem a szobába és nem érdekelt a csoki sem, ami még a zacskóban volt. Később megtudtam, hogy a mikulás valójában Feri bátyám, aki kedveskedni akart nekem a tüzet hányó figurával, és jó mókának tartotta az általa választott ajándékot.
Még ebben az évben, karácsonyra anyámtól egy alvós babát kaptam ajándékba – amit akkori tudatom szerint – a Jézuska küldött. Szép ruhát viselt, hajas baba volt, örültem neki. Feri bátyám akkor is nálunk töltötte az ünnepi estét és kérte, mutassam meg neki a babát. Noha már nem szerettem úgy, mint korábban, átnyújtottam neki. Ő pedig fogott egy ollót és a baba fejét szétnyitotta, hogy megnézze, hogyan mozog a szeme. Többé nem lehetett ezt helyre hozni, így nem is játszottam vele.
Később feleségül vette Erzsi nénémet és születtek gyermekeik. Nem tudom, hogyan nevelte őket, de a család nem hullott szét, csak a szülők halála után, de akkor nagyon. A két lány látni sem akarja egymást, de a rokonokat sem. A szeretet hiányzott náluk, és ez meghatározta életüket.