Napkorong

Dühös voltam, elveszett, könnyáztatta arcom pirosabb volt, mint a legszebb rózsa a kertben. Csak az én arcom nem szép volt a pírtől. Csalódtam, magamban, Benne, anyjában, apjában, és egyszerre értettem meg őket, éreztem át a fájdalmukat. Már eltelt egy kis idő, mégis minden pillanatban arra gondolok, felkelek ebből a rémálomból, és átölel. Mondták, engedjem el. De hogyan? Utána mennék, akárhova követném, csakhogy egy utolsó csókot, egy utolsó ölelést kapjak tőle. Nem vagyok a szavak embere, sosem voltam, nem is leszek, és ezt Ő is tudta. Mégis most úgy éreztem papírra vetem a gondolataim. Felálltam az ágyról, nyugodt léptekkel megindultam az íróasztalom felé. Papírt ragadtam, és a legszebben fogó tollamat bal kezembe véve leültem az asztalhoz. A kezem remegett, bizonytalanul húztam meg az első betű vonalát. Majd felírtam az első szavakat, hagytam a gondolataim szárnyalni.
,, Drága Szerelmem!
Nehezen találom a szavakat. Ha itt lennél, a következő sorokat olvasva nagy valószínűséggel megjelenne egy pajkos, mégis szerény mosoly az arcodon, miközben rám szólnál, hogy ne legyek ennyire nyálas és csöpögős, mint az olvasztott sajt. Hisz megbeszéltük, hogy nem szereted a sajtot. Így ha már csöpög a mondanivaló, legyen inkább forrócsoki, hisz az mindkettőnk kedvence. Tudod, hogy édesszájú vagyok. Miért hagyod, hogy a forrócsoki is keserű utóízt hagyjon maga után? Elmondhatatlanul hiányzol. Mióta eltűntél, nem alszom, nem eszek, nem iszok. Esténként forgolódok, mire könnyeim átáztatták a párnám, már az ágy másik feléről meredek a semmibe. Mindig téged keresve, magam hibáztatva, önmarcangolással teli pillanatokat élek át nap mint nap, miközben tekereg a legkedvesebb emlékeinket tároló gondolatspirál. Dühös vagyok, és elveszett. Elgyengült és reményvesztett. Hisz elvettél tőlem mindent. Kicibáltad kezeim közül az életkedvet, és hirtelen köddé vált az a felemelő, löketet adó kis cafat életdarabka, amit úgy lóbáltál előttem, mint egy jókora darab szaftos húst egy éhező utcakutya előtt. Egy átlagosnak vélt búskomor napon kopogtattál be az életembe. Mély ponton voltam. Nem akartam senkiben sem bízni, senkit nem voltam hajlandó közel engedni magamhoz. Erre jöttél Te, és megfogtad mindig jéghideg kezem. Eltapostad a szorongó, és olykor önpusztító gondolataimat, és mint egy szorgos kis kertész, idővel gyökerestül kitépted. Helyettük gyengéd, mégis gyönyörű virágokat ültettél. Hosszasan átöleltél, s erővel tartottál akárhányszor rám törtek a semmiből a negatív gondolatok. Mintha egy soha véget nem érő bújócskát játszottunk volna a problémákkal, és mindig mi lettünk volna a nyertesek. Te és Én. Veled olyan könnyűnek tűnt minden. Nevetni, sírni, táncolni, forrócsokit szürcsölve mélyen beszélgetni esti órákban. Néha félni, novemberi napokon pocsolyákba lépkedni pont úgy, mint a gyerekek. Télen cidriben fázni, gyerekszívvel hintázni tavasszal, mikor pompás színekbe öltözik a világ. Kegyetlen melegben álmokon szökdelni Veled. Olyan könnyűnek tűnt. Nem tudtam, hogy szenvedsz. Bár a legapróbb titkainkat is megosztottuk egymással, bíztunk egymásban, és én vakon hittem. hogy jól vagy. Nem vettem észre, vagy nem mutattad ki, nem tudom. Azt hittem megmenthetlek pont úgy, ahogy te engem. Így, hogy tudom rettentően fájt neked, szétmar a gondolat, hogy történhetett volna másképp. Ne tudd meg hányszor megcsíptem magam reménykedve abban, hogy ez csak egy rémálom és felkelhetek, és mikor felkelek, te majd átölelsz. Tudom, hogy azt várod tiszteljem, és elfogadjam, te a halált választottad, de nem megy. Önzőn, magammal törődve csak arra tudok gondolni, hogy itt hagytál egyedül egy olyan világban, ahol az életet nekem te jelentetted. Egy ezerszer mélyebb gödörbe löktél, mint amiből kihúztál anno. Azt mondogattad, elítéled az öngyilkosságot, mert az elkövető személy maga egy bomba, és nem csak magát pusztítja el, hanem a körülötte levőkön is sebet ejt. Hitted, hogy önzőség, hisz bár neked nem fáj, a szeretteiden mélyebb sebet ejtenek, mert te döftél beléjük kést. És mégis… én papolok itt a mély pontokról, mikor te értél el egy olyan mély pontot, hogy ez az elméleted sem tudott megállítani. Pedig te nem akartál senkit sem bántani. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy utánad menjek, mint a legismertebb tragédiákban. De tudom, hogy te azt szeretnéd, hogy legyek erős, és éljem az életet csupa nagy betűvel. Azt akarnád. legyek boldog és merész, hogy merjek nagyokat álmodni, és szeretni. Azt tudom, hogy nekem te vagy az álmom, és a világon mindennél jobban szeretlek. Éppen ezért fogok helyetted is élni, rengeteg kalanddal, és valóra váltom az álmaim. És ha majd eljön az én időm, mikor az utolsó lélegzetem veszem, tudni fogom, hogy éltem. De mindenek előtt, fel kell kaparnom magam, és össze kell legóznom az eddigi életem, mert a múltam, a múltbéli énem az alapja mindennek, ami a jövőm. Addig is szeretném, hogy tudd ebben az útvesztett levélben is, hogy köszönök mindent. Borzasztóan hiányzol. Még össze vagyok törve, de ígérem, hogy ha majd készen állok arra, hogy összeszedjem magam, megteszem, és igazán élni fogok.
Utóirat: Tudom, hogy ki nem állhatod a búcsúzást, úgyhogy csak annyit mondok Szeretlek, csupa nagy betűvel.’’