|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_A sors akarta?
Borongós, õszi idõ volt, a rozsdaszínû levelek már lehulltak; az a néhány, amit még nem ért utol az évszak keze, ernyedten, megtépázva lógott az ágakon.
A ködben egy kúria ódon falai bontakoztak ki, délcegen, mintha tekintélyes méretével legyûrhetné a köd végtelen árnyékát; így küzdünk mi is az életünkre boruló árnyék ellen: kétségbeesve, reménytelenül.
Ebben a kúriában élt Jane Martin, a "vénlány", ahogy a környékbeliek szánakozó hangon emlegették. Hajának tincsei szinte teljesen fehérbe borultak, csupán itt-ott utalt néhány gesztenyebarna fürt arra, hogy egykor fiatal lány is volt, tiszta lelkû és gondtalan, mint az úrilányok általában.
De erre már csak õ emlékezett; szülei elhaltak, bátyja és sógornõje szintén egy régi, de akkoriban nem ritka balesetben: hintójuk az árokba borult, két kisfiúk és õk életüket vesztették; csak a lányuk maradt életben. Jane magához vette a gyermeket, így hát kettesben tengették napjaikat.
Catherine idõközben felnõtt, és megörökölte nagynénje hajdani szépségét; majd eljegyezte magát egy ifjú márkival. Határtalanul boldog volt; a szerelmesek általában mind azok, ha látják az álmaikat valóra válni.
Az esküvõt is õszre tûzték ki, mert Catherine-nek az volt a kedvenc évszaka.
Az nagy napot megelõzõ este nagynénjével üldögélt a kúria kisebbik szalonjának kandallója elõtt. Régi történeteket idéztek fel, emlékeiket könnyezték meg, néha nagyokat hallgattak, de aztán újra feltörtek belõlük a szavak.
- Nénikém, úgy fáj a szívem, hogy itt kell hagyjalak!
- Kicsikém, csodálatos volt, hogy tizennégy évig velem lehettél; most már a saját utadat kell járnod.
Ismét hallgattak, mígnem Catherine félénken felnézett nagynénjére, és kibökte a lelkét évek óta kíváncsiságban tartó kérdést:
- Jane néni!Miért mész el minden október 7.-én a folyóhoz, és teszel a hullámokra virágot?
- Tessék? - kérdezte döbbenten az öreg nõ.
- Egyszer láttalak, idekerülésem után nem sokkal, mikor elmentél a folyóhoz; azóta minden évben kiszököm utánad. Meséld el!
- Ó, gyermekem - felelte könnyes szemmel Jane - nem tudod, mit kérdezel. Nem vidám történet és nem is menyasszonynak való.
- Kérlek! - unszolta unokahúga - az utolsó esténk emlékére!
-Hát legyen.
Valamikor, még abban az idõben, amikor én születtem, egy új lovászt fogadott fel az apám. A férfi hozta a családját is; egy felesége volt - aki anyám szobalánya lett - és egy két év körüli kisfiúk.
Edward, a te apád, hasonló korú volt, és hamar összebarátkozott a lovász gyerekével. William és õ tökéletesen kiegészítették egymást: Edward nyugodt fajta volt, Will virgonc; de az évek során egymáshoz csiszolódtak, és ki-ki megajándékozta a másikat saját jó tulajdonságaival. Apámat nem zavarta ez a barátság; õt nem érdekelték ilyen szinten az ostoba társadalmi különbségek.
Állítólag Will tanította meg nekem az elsõ szavamat is:"paci". Látom mosolyogsz, kedvesem, ez számomra is drága emlék.
Ahogy nagyobb lettem, sokszor elcsavarogtam a fiúkkal, õk pedig bevettek a játékaikba. Közben Will gyakran segített az apjának a lovaknál, hogy legyen valami haszna, mert mégiscsak szolgának számított elsõsorban; persze nem ami gyermeki szívünkben.
Mikor Edward elkezdett lovagolni, egyre többször maradtam egyedül, és szomorkodva kellett végighallgatnom az élményeiket az erdei kirándulásokról.
Végül addig nyaggattam apámat, amíg nyolc évesen kaptam egy lovat, Csillagvizsgálót. Igen, tényleg így neveztem el, mert olyan furcsán nézett az égre esténként, mikor kiszöktem elbúcsúzni tõle, mintha a csillagokat olvasná. Talán tényleg azt tette, és már tudta, amit én még nem.
Will feladatává vált velünk jönni, és vigyázni ránk, illetve a lovakra; ezzel mindannyian elégedettek voltunk, mert együtt maradhattunk.
Tizenkét éves voltam, Will tizennégy, mikor Edward valamilyen betegséget kapott, és egy hónapig ágynak esett. Sokat ültünk mellette, sápadt arca azonban kicsit rémisztett is minket; a halál jelképét láttuk benne.
Akkoriban csak ketten lovagoltunk ki. Sokszor megálltunk a folyónál, varázslatosnak tartottuk az ezüstös habokat.
Aztán egy napon Will megragadta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: - Szeretlek Jane!
Olyan hevesen mondta mindezt, hogy megriadtam, és elrántottam a kezem.
- Mit beszélsz? - kérdeztem rámeredve.
- Szeretlek, õszintén, szívembõl!
Nem tudom, mit szerethetett meg bennem: hisz még csak épp elkezdtem gyermekbõl nõvé fejlõdni, kissé esetlen voltam, és alacsony; õ talán ezt az üde ártatlanságomat lelte meg bennem; mint amikor egy félig kinyílt rózsabimbó bájára csodálkozunk rá.
Én hogy, hogy nem, rájöttem, hogy viszont szeretem. Furcsa volt, egy pillanat alatt ezt mind megtudni, annyi érzés, ábránd dúlt bennem!
Aznap kaptam meg életem elsõ csókját; de semmi több nem történt.
Délutánonként egymás mellett heverve álmodoztunk órák hosszat, elnyúlva a fûzfa alatt; ma is ott van még, búsan fürdeti hosszú ágai végét a folyóban.
Az egyik ilyen délután Will hirtelen felállt, és levágott egy ágat. Azt méretre nyesegette, és két karikába csavarta, majd megkérdezte, akarok-e a felesége lenni.
Boldogan egyeztem bele. A kis fûzfa-gyûrûmet mindig magamnál tartottam a zsebkendõmben, most is megvan, a fésülködõasztalom egyik fiókjában õrizgetem.
Természetesen a mi kamasz-szerelmünkrõl nem beszéltünk senkinek, még Edwardnak sem. Nem gondoltunk a jövõre, arra, hogy szüleim - noha jószívû, és egyáltalán nem kicsinyes, pénzsóvár emberek - biztosan nem egyeznének bele a késõbbi házasságunkba.
Edward végül is szerencsésen felépült, és újból hármasban szeltük a réteket, erdõket. Csak a folyót kerültök el, csellel vontuk el Edward figyelmét: az a mi helyünk volt, az enyém és Williamé.
Így telt el egy év, boldogságban, szerelemben, álmodozásban; mintha ez már mind legalább ezer éve történt volna. Néha Edward nem tartott velünk a lovaglásokra, mert rosszul érezte magát, vagy épp nem ért rá. Mi ezeket az alkalmakat mindig kihasználtuk, hogy leheveredhessünk a fûzfa alá, és álmodozzunk.
Azonban az egyik ilyen alkalommal úgy döntöttünk, tovább megyünk, fel egyenesen a hídig. Ott rákönyököltünk a hídra, és figyeltük a hullámok lassú, ráérõs fodrozódását.
- Hoztam csokoládét - mondta Will - a kamránkból csentem. Várakozva leültem.
Belenyúlt a zsebébe, de jaj, a fûzfa-gyûrû kiesett a zsebébõl, bele a vízbe, õ pedig hirtelen utánakapott.
Jane itt megállt a mesélésben, fel-fel törõ zokogásával küszködve, majd folytatta.
Hogy a híd fája volt öreg vagy gyenge, esetleg a sors akarta így, nem tudom; de a korlát kiszakadt a helyérõl, és Will elõrebukott.
Én sikoltottam és még el tudtam kapni a két karját. Ott feküdtem a hídon és õ lógott a víz felett, csak az én kezeim tartották. S nem voltam elég erõs; nem tudtam felhúzni.
Kiáltozni kezdtem a segítségért, de nem jöttek. Iszonyúan rettegtem, a könnyeim rácseppentek Will arcára, és láttam, hogy õ is sírni szeretne, de nem teszi, nehogy jobban megijesszen engem.
Már besötétedett és alig tudtam õt tartani.
- Engedj el Jane! Már nem tudunk, mit tenni. Ne kapj tüdõgyulladást.
Sebesen vert a szívem, de akkor egy pillanatra mintha megállt volna, édes nyugalom áradt el bennem: hát még ilyenkor is rám gondol! De a pillanat elmúlt, és éreztem, hogy valóban hideg van, az õszi est csípõs szele járt.
- Nem engedlek el; csak egy kicsit tarts még ki - könyörögtem neki - már biztos keresnek minket!
Minden erõmet összeszedve újból kiáltozni kezdtem, de hiába.
A Hold szomorúan világított nekünk, Csilagvizsgáló idõnként nyugtalanul horkantva bámulta a csillagokat.
Két óra elteltével elfogyott minden erõm. Éreztem, hogy Will keze kicsúszik az enyémbõl.
- Ne Will, nem lehet, ne hagyj itt! - azóta sem zokogtam annyira, mint akkor, kivéve mikor a szüleid és testvéreid meghaltak.
- Drága, drága Jane! Én meghalok. - kísértetiesen nyugodt hangon mondta ezt - De várni fogok rád. Csillagvizsgáló már látja a hazámat. Csak légy boldog!
- Nélküled nem lehetek az!
- Ígérd meg, hogy mindent megteszel a boldogságodért. Majd Edward vigyáz rá, vigyázzatok egymásra. Csak ígérj, és mondd, hogy szeretsz!
- Ígérem és szeretlek, szeretlek!
Látod nekem is ez lesz az utolsó szavam:szeretlek! - majd kicsúszott a kezembõl. Egy loccsanás hallatszott, és õt örökre elnyelte a víz.
Én ájultan estem össze, és késõbb arra keltem, hogy az ágyamban vagyok, már nappal van. Félig kinyitottam a szemem, de bántott a fény, és nem is akartam beszélni semmirõl. Úgy tettem, mint aki alszik.
Este beszéltem Edwarddal, miután a szüleim kimentek. Elmondta, hogy nem találták meg a holttestet, ahogy soha többé. Neki is piros volt a szeme, de nem nyaggattam a fájdalmával.
Mielõtt egyedül hagyott volna, egy fehér valamit csúsztatott a kezembe. A zsebkendõm volt, benne a fûzfa-jegygyûrûm.
A lovász és a neje hamarosan felmondtak nálunk. Nem bírták az idegeik, hogy minden a halott fiukra emlékeztesse õket.
Elteltek az évek. A környéken is elfelejtették lassan Will tragédiáját, már senki nem emlegeti. Én pedig, a rózsabimbó, kinyíltam, és tündököltem; teljes szépségemben vonzottam a férfiakat, rengetegen akartak nekem udvarolni. De mindenkit elutasítottam.
A szüleim egy ideig haragudtak rám emiatt, aztán megbékéltek a gondolattal, és végül meghaltak. Edward egy percig sem haragudott; azt hiszem, õ tudta, mit veszítettem el Willel...
Hát ezért járok ki minden október 7.-én a folyóhoz: mert azon a napon történt az életem tragédiája; neki viszek virágokat, a habokkal neki küldöm õket és érte vizsgálgatom a csillagokat; azt a helyet, ahol tudom, hogy vár rám, és ahova vágyom.
Így öregedtem meg; és maradtam mindvégig egy tizenöt éves gyerek özvegye. |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
