|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
_
Nagy Domokos Imre
Magambazárt emlékek Fekete Istvánról
Fiam halála előtt ez volt az utolsó írásom, amit befejeztem. Akkor persze nem tudtam, hogy az utolsó lesz. Most évekkel később jutottam el annyira, hogy újra elővegyem azzal a céllal, hogy – bár nyomtatásban egy kispéldányszámú folyóiratban megjelent – a neten is közzétegyem. Ekkor jöttem rá, hogy néhány fontos mondat abból a változatból kimaradt. Ezeket szögletes zárójelben [ ] most pótoltam, továbbá néhány helyen kicsit átstilizáltam. Egyébként ilyen vén fejjel – tapasztalt, családtörténeti kutatással is foglalkozott történészként és gyakorló nagypapaként – fogalmazódott meg bennem a felismerés: a saját szüleit senki sem ismerheti igazán. Mert a szülő mindig pozitív példát akar mutatni az utódoknak, és vannak életének – mindenki életének – olyan részletei, melyek nem tartoznak másra…
*
*
Ezekről az emlékeket magamba zártam, a legtöbbről senkinek sem tettem említést Jó részüket el is felejtettem, s csak most, nyolcvanadik évem után jöttek elő.
Ifj. F. I. könyveit soha nem olvastam, és nem is fogom. Nekem az a fontos, amit én tapasztaltam, és nem akarom, hogy ifj. F. I. ‒ főleg édesanyja elleni ‒ elfogult állításai befolyásoljanak bármelyik irányba. Vagy felidegesítsenek.
*
Ha Pista bácsit meg akartam látogatni, előtte telefonon kellett időpontot kérnem. Ennek fontosságát csak felnőttként értettem meg valójában, amikor már magam is publikáltam. Gimnazista koromban mindig olyankorra kaptam időpontot, amikor Edit (sőt »Edith«) néni is otthon volt. (Az Edit ‒ Edith alakok általam használt jelentéséről egy tanulmányomban már írtam.) Aztán amikor egyetemista lettem, egyre többször olyan időpontot kaptam, amikor Pista bácsi egyedül volt, majd úgy húsz éves korom után csak olyankor találkoztunk. Ekkor fokozatosan ráébredtem, hogy talán nem is egy, hanem „két” Pista bácsi van. Egy fegyelmezett, óvatos, megfontolt ‒ és egy felszabadult, a gondolatait őszintén kimondó. És itt most nem a »nicht vor dem kind« témákra gondolok.
*
Pista bácsi a 40-es évek közepéig nagyon ivott. Erről több helyről is értesültem. Egyrészt amikor Veszprémben dolgoztam 1970 és 74 között egykori ajkai ismerőseitől; másrészt pedig saját rokonságom azon tagjaitól, akik az ostromot velük egy helyre szorulva vészelték át. Aztán úgy 1946-47 körül egyik napról a másikra abbahagyta. (Hogy ebben mennyi szerepe volt azon ‒ érdemben máig tisztázatlan ‒ eseményeknek, melyek egyik szeme elvesztéséhez vezettek, azt nem tudom, de valószínűleg igen.) Ettől kezdve azonban számolatlanul itta a jó erős feketekávét. Egyszer egyetemistaként megpróbáltam vele lépést tartani, ‒ és utána két éjjel nem tudtam aludni. Valószínűnek tartom, hogy ez szívproblémáinak súlyosbodásához jelentősen hozzájárult.
Egykori mulatozásainak emléke azonban szóképeiben nemegyszer visszakísért. Tizenéves korom óta egyik kedvelt hasonlatom a következő: „A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon.” (Májusi bakok.)
Egyébként hogy ez az (önkéntes?) alkoholtilalom érvényes volt-e Budapest határán kívül is ‒ nos, abban nem vagyok biztos. Ugyanis néhai jó barátom dr. Sterbetz István, a nemzetközileg elismert természetvédelmi szakember és ornitológus, aki szerintem Pista bácsi halála után az egyetlen irodalmi szintű vadászíró volt, Emlékezetes kézfogások című visszaemlékezésében ezek olvashatók:
„Madárfényképezni látogattam egyszer a Kis-Balatonra, és Fekete Istvánt találtam ott. Az akkor még megvolt nevezetes Diás-szigeti kunyhóban remetéskedett éppen demizson bor, meg halomnyi írópapír társaságában.” (Trófeákkal beszélgetek, 91. old. ‒ kiemelés tőlem, NDI)
Pista bácsi gyakorlatilag egész életében dohányos volt ‒ ez számos novellájából is kiderül ‒ és Edith néni ebben is próbálta megregulázni. Nem sok sikerrel, és szerintem ezzel is ártott Pista bácsinak. Jobban, mintha békén hagyta volna.
*
Pista bácsi meg volt győződve arról, hogy a szellemvilággal ‒ elsősorban halottainkkal ‒ bizonyos különleges esetekben kapcsolat teremtődhet. Mindebből a legérdekesebb az volt, hogy az általa felhozott példák számomra nem voltak igazán meggyőzőek ‒ viszont a családi tapasztalatok, de elsősorban saját élményeim alapján biztos vagyok ebben. Egy ilyen családi élményt meg is írtam, fent is van a netem itt a Napkorongon. (Levélváltás a túlvilággal).
*
Valamikor a hatvanas évek elején egyszer csak abbahagyta, amiről beszélgettünk, és a következőket mondta:
„Meglátod, eljön az idő, amikor a feketék akarják gyarmatosítani Európát. Én szerencsére nem érem meg, de nagyjából mire te nagypapa leszel.” ‒ Aztán visszatért az eredeti témára.
Én akkor ezt valójában nem is vettem komolyan…
*
Természetesen legtöbbször a természetről és a vadászatról volt szó, és ezek számomra valóban nagyon érdekes beszélgetések ‒ az esetek egy részében monológok ‒ voltak. Így esett szó Kittenbergerről (még leplezetlenül elfogult mondandójából is megéreztem, hogy K.K. milyen volt a valóságban) és Széchenyi Zsigmondról, a magyar vadászat történetének e két kiváló, de valószínűleg legnehezebb természetű emberéről. Kitty és Sz.Zs. ellentétéről is többször beszélt. Ezt mindkét fél azonban a külvilág előtt a magyar vadászat érdekében mélyen titkolta. Kitty egyébként csak Horthy Jenőt ‒ a Kormányzó testvérét ‒ volt csak hajlandó saját magával egyenértékű „afrikandernek” tekinteni. Nem politikai okokból, hanem mert ő is még a régi időkben járt először Afrikában. (A K.K – Sz.Zs. ellentét és Sz.Zs. finoman szólva is nehéz természete aztán Edith néninek egyik kedvenc témája volt. Amivel nekem sok újat nem mondott, mert a távolabbi rokonságomban is volt, aki közelről ismerte Sz. Zs-t. Meg a hatvanas évek közepén volt egy öreg tanárkollégám, aki kamaszként volt jóban vele.)
*
Pista bácsi a nagyvárosban soha nem érezte jól magát, valójában mindig is vidéki maradt. Erről már írtam korábban is, de hogy ez a kicsit is értő olvasó számára mennyire kisugárzik műveiből, arra csak idén (2019 eleje) döbbentem rá. Ugyanis húgommal beszéltem egészen más ügyben telefonon, melynek a végén váratlanul ezt kérdezte: „Ugye Fekete István mindig is falusinak tartotta magát?” Mondtam, igen. Mire ő: „Most olvastam újra néhány könyvét, és ez annyira kisugárzik belőle.”
*
Edit néni ‒ azazhogy Edith néni.
Vele a hetvenes évek végén és nyolcvanas években beszélgettünk sokszor, mert (második) feleségemet valahogyan bizalmába fogadta, és időnkénti őszinteségi rohamaiban ‒ valószínűleg lelkiismeret furdalása is volt ‒ nem törődve azzal, hogy ott vagyok, elmondott neki olyan dolgokat is, amelyeket egyébként valószínűleg örökre magába zárt volna. Így bevallotta ‒ jó későn ‒ hogy valójában milyen rossz feleség volt.
Ez a vallomás azért is érdekes, mert makacs és önfejű nő volt. Mint azt régi ismerőseiktől a hetvenes elején Veszprémben dolgozva megtudtam, Ajkát utálta. Volt hogy megsértődve valami miatt (vagy összeveszve valakivel? dacból?) egy évig ki nem ment az udvarból… Persze ezt Ajkán Pista bácsi halála után, amikor kiderült, hogy milyen hasznot jelent egykori ottléte, gondosan elfelejtették ‒ amihez Edith néni lelkesen asszisztált.
Fekete Istvánék házassága nem volt jó. Nem volt szerelmi házasság, de nem volt érdekházasság sem. Én az »összepletykált házasság« elnevezést használom rá. Ez a XX. század közepétől oka fogytán megszűnt, de a XIX. században és a XX. század elején nem volt ritka. Ugyanis azokban az időkben számos olyan ‒ nyugodtan mondhatjuk Isten háta mögötti ‒ kistelepülés volt, ahol csak néhány „úri család” (mai szóval középosztálybeli) élt, s elvétve akadt házasuló korban lévő leány vagy fiatalember. Mivel más társaság nem lévén, érthetően viszonylag gyakran látogatott a legényember a lányos családhoz. A falusiak pedig árgus szemmel lesték az urakat. Főleg a ráérő öregasszonyok. S ha gyakorinak tűnt a látogatás, megindult a szóbeszéd. Mint a nóta is mondta: „Kiültek a vénasszonyok a padra, / úgyis tudom, rólam folyik a pletyka.” A végén a fiatalok kénytelenek voltak összeházasodni… Az én őseim között is akadt ilyen házasság: így lettek házaspár Richter György és Tannenberg Mária ükszüleim a XIX. század közepén. Ez Maluzsinán történt, Liptó megyében. Ahol két „úri hely” volt: az erdőgondnoki (Tannenberg György szépapám) és a kohónagyi, ahova Richter György legényemberként került.
Bakóca amúgy is kis település volt, amely Trianon miatt még inkább peremvidék lett. Egy „úri kisasszony” volt ott: dr. Piller körorvos Edit lánya, és egy legényember: Fekete István gazdasági gyakornok. A végeredmény ismert. Holott Edith (még nem néni) tovább akart tanulni, Pista (még nem bácsi) pedig nem érezte magát eléggé érettnek és alkalmasnak a házasságra. Így lett ebből egy óvatosan fogalmazva sem jó házasság. Erről konkrétan egyszer tett említést Pista bácsi. Mire én megkérdeztem, hogy szíve szerint mit csinált volna, rám nézett és odabökte: „Megírtam a regényben.” (Ekkor már tudtam, hogy a Tüskevárról beszél, melynek címét magánbeszélgetések során emlékezetem szerint ki nem ejtette.)
Szerintem ezzel függött össze az is, hogy életük végéig magázódtak, holott a két világháború közötti időben az jegyesek már általában összetegeződtek. (Korábban ez „túl modernnek” számított.)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Edit néni szívből urbánus volt, így ahol az egyik igazán jól érezte magát, ott a másik nem ‒ és viszont.
Ám mivel mindketten meggyőződéses katolikusok voltak, a válásra nem gondolt egyikük sem. Viszont fokozatosan kialakult egy sajátos kapcsolat köztük, melyet a »se vele, se nélküle« szavakkal lehet a legjobban meghatározni. Ugyanis Pista bácsi egyedül, szinte remeteségben tudott igazán alkotni, ám Edith néni agresszív agilitása nélkül nem lett volna soha ismert író, legalábbis hosszú távon nem.
Azt már korábban megírtam, hogy Edith néni még Ajkán felvállalta a titkárnő szerepét. Végülis nem volt ellenére, hiszen „úri munkának” számított és tetszett is neki. De erre feltétlen szükség is volt, mert míg a húszas években csak-csak elfogadták a kiadók és szerkesztőségek a szó eredeti értelmében vett kéziratot, a harmincas években már nem, vagy csak nagyon kivételes szerzőktől kivételes esetekben. Pista bácsi pedig egész életében kézzel írt, az írógépet utálta. Hamarosan Edit néni végezte a korrektúrázást is, mert ezt Pista bácsi még a gépelésnél is kevésbé szívelte. Erre a regények esetén került sor, mert cikket, elbeszélést ma sem mindig küldenek ki a szerzőnek. Ám ez lehetőséget adott neki arra, hogy előbb óvatosan, majd később egyre merészebben belenyúljon a szövegbe. Erre azonban csak az 1950-es évek közepétől lehet több-kevesebb bizonyítékot találni, mivel a korai kéziratok nincsenek meg. Egyrészt, mert a történelem ezek elveszésére, megsemmisülésére elég alkalmat adott, másrészt mert Pista bácsi azon szerzők közé tartozott ‒ mint nagyanyám, Kosáryné Réz Lola is ‒ akik a könyv megjelenése után nem törődtek a kézirattal.
Edit néni viszont ekkoriban ráébredt a kéziratok értékére, és gondozásba vette azokat. (Hogy élete végén hogyan kezelte ezeket, az már nem ide tartozik.)
[Nagyon érdekes, hogy gyerekeikről egyikük sem beszélt soha, még a feleségem jelenlétében nagy pletykafészekké váló Edith néni sem.]
*
Azonban egyre jobban ‒ főleg 1955 után, amikor Pista bácsi visszakerült az irodalmi vérkeringésbe ‒ igyekezett kezébe venni az irányítást. Ezzel Pista bácsit jelentősen tehermentesítette hiszen egyre többször ő tárgyalt (és veszett össze sokszor) a kiadókkal.
Mint nekünk a hetvenes évek végén szégyenkezve bevallotta, rendszeresen érdeklődött afelől is, hogy Pista bácsi hol tart éppen az esedékes műben. De nemcsak úgy, mondjuk vacsora közben, hanem napközben is többször rákérdezett, hogy éppen mi a helyzet. Amikor éppen eszébe jutott, tehát mondjuk Pista bácsi éppen egy mondat közepében volt. Sőt ‒ bár szerinte ez nagyon ritkán fordult elő ‒ még a szövegbe is bele akart szólni. Hát ha valami árt az alkotási folyamatnak, akkor ez az.; (Bár akadnak olyan szerzők ‒ nagyanyám is ilyen volt ‒ akiket ha éppen belelendülnek az írásba, semmivel sem lehet kizökkenteni. De természetesen ekkor is csak ritkán fordul elő ilyen.)
„Csak most, halála után jöttem rá, hogy ez mennyire hátráltatta a munkában” ‒ vallotta be szégyenkezve Edith néni. (A Téli bereken ez kifejezetten érződik.) Ezért is vonult el Pista bácsi „remetéskedni”, ha módja volt. Ezen vallomása után hazamenet feleségem megjegyezte:
„Azt csodálom, hogy Pista bácsi ilyen körülmények között milyen jó könyveket írt…”
Szerintem Edit néni a Zsellérek szövegébe még nem szólt bele, de Pista bácsi már ekkor is magán érezhette a „cenzor” tekintetét. Már csak azért is, mert ő gépelte le az egészet…
*
Ami a címadást illeti, mármint, hogy a cím olyan legyen, ami felébreszti az olvasó figyelmét és félre sem informálja, nem könnyű feladat Ha nem találod meg elsőre a megfelelő címet ‒ mondhatni, előbb van meg a cím, mint nekikezdesz írni ‒ akkor bizony törheted a fejed. Aztán vagy mereven ragaszkodsz a rossz címhez, vagy rászánod magad a változtatásra. Saját bőrömön is tapasztaltam, de a családi tapasztalatok még jobban megerősítenek ebben. Nagyanyám, Kosáryné Réz Lola vagy 80 regényt és kisregényt írt, melyek jó része először folyóiratokban folytatásokban jelent meg; és bizony többször előfordult, hogy amikor kötetben is kiadták, változtatott a címen, mert az eredeti abban a formában érthetetlen vagy félrevezető lett volna.
Pista bácsi is sokat kínlódott a címekkel. Most figyelmen kívül hagyva a kisterjedelmű írásokat ‒ erről a problémáról több helyütt is írtam, hiszen magam is kínlódtam ez ügyben a Rózsakunyhó munkálatai során ‒ nézzük a könyveket. Figyelmen kívül hagyva a „semleges”, de kézenfekvő címeket az állatregényeknél, gyakorlatilag két eset volt: vagy egyből rátalált a mindenben megfelelő címre (A koppányi aga testamentuma; Gyeplő nélkül, Téli berek és esetleg a Hajnal Badányban) vagy rossz, félrevezető címe lett. mint pl. a Zsellérek vagy az Emberek között. Két esetről tudok, amikor hosszabban vergődött a címadással. Mint azt megírtam volt másutt, az Öreg utakont évekig „Nimród könyv” néven emlegette, s csak akkor kapta meg a végleges címét, amikor leadta a kiadónak. Az az érzésem ‒ de csak érzésem ‒ hogy az Epilógust (mely szerintem egyik legjobb példája Pista bácsi prózai lírájának) a címadás kedvéért írta meg. (A kézirat eredeti dossziéja nálam van a »Nimród-könyv« felirattal.) A másik a Pepi kert.
Egyedülálló eset a Tüskevár. Hogy eredetileg Matula iskolája lett volna a címe, azt S. G. fedezte föl először. Aztán fűzött hozzá egy olyan magyarázatot, amitől kínomban röhögtem. Csakhogy ő nem hallotta, mert nem is hallhatta, azt amit Edith néni szinte mellékesen említett nem is annyira nekem, mint a feleségemnek.
„Olyan borzalmas címet akart neki adni, ami elriasztotta volna az olvasókat. Főleg a kamaszokat, akiknek szánta. Aztán csak rábeszéltem a módosításra”
Ezt többet soha sem említette, ám én megértettem, hogy Pista bácsi miért nem akarta nevén nevezni a könyvet. Mert a cím nem a sajátja volt. Pedig én az igazán jó címek között tartom számon.
*
Egyértelmű, hogy Edith asszony nem volt jó anya. Most megint szándékosan figyelmen kívül hagyom ifj. Fekete írásait, ám máshonnan kapott információim elegendőek. Egyrészt Zsindely Ferencék (főleg Zsindelyné) ‒ rájuk most nem térek ki‒ egyértelműen állították, hogy mindkét gyerek az anyja elől menekült külföldre; de számomra a legegyértelműbb Edit lányuk megjegyzése volt. Dr. Fekete Edit egyetemi tanár apácafőnöknővel Edith néni temetésén találkoztam. A szertartás után bemutatkoztam ‒ természetesen tudta, ki vagyok ‒ majd önkénytelenül is megjegyeztem, hogy mennyire hasonlít az édesanyjára. Mire ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: „Szerencsére csak külsőleg…”
Ifj. F.I. nem jött el a temetésre…
*
Sánta Gábor.
Nyugodjék békében. Munkássága nagyon hasznos volt, de szerintem nemegyszer káros is.
Nagyon sokat tett a Fekete István-i életmű feltárása érdekében, számos részletet tisztázott, azonban minél jobban belemerült a témába, annál inkább ‒ mint ismerősöm is észrevette a rádióműsor alapján ‒ saját elképzeléseit akarta ráhúzni a valóságra. Erre mindig is hajlamos volt, de idővel szinte mániákusan eluralkodott rajta.
Némileg magyarázatul ‒ de szerintem mentségül nem ‒ szolgálhat számára, hogy tájékozatlan volt az ábrázolt kor valóságát illetően. És most nem a nagypolitikára gondolok, hanem a mindennapi életre. Azonkívül urbánusan tájékozatlan volt a természetet, vadászatot illetően.
De álljon itt egy konkrét példa:
A rádióműsorból is kiderül, hogy ő a Tüskevár színhelyét mindenképpen Zalavárral kapcsolja össze. Fogalmam sincs, miért. Zalavár akkoriban ‒ a regény az én kamasz koromban játszódik, az ötvenes évek közepén ‒ egyáltalán nem volt benne a köztudatban, érdektelen volt még a nagyközönség számára. A Diás-szigetre csak Vörsről lehetett bejutni, és lehet ma is. Hiába hivatkoztam neki a családi emlékekre ‒ dédanyám sógora a Festetics-uradalom erdőgondnoka volt Vörs székhellyel a XIX/XX. század fordulóján, és nemegyszer vitte be a náluk nyaraló rokon gyerekeket oda. Én még láttam ott készült régi családi fényképeket. Hiába küldtem el neki a beszkennelt térképeket is, ő makacsul ragaszkodott Zalavárhoz. Talán mert a TV-sorozatban az ottani vasútállomás látható??
A rádióműsorban még számos példa akad ilyenre. Ugyanis Nagy Csaba külön-külön folytatta a beszélgetéseket, egyik beszélő sem tudta, mit mondott a másik. Így viszont S.G. nem egy állítását tudtomon kívül már cáfoltam is…
Aztán idővel rájöttem, hogy S.G-vel nem érdemes vitatkozni, egyre kevésbé lehet vele bármit józanul megbeszélni, annyira beleélte magát a saját valóságába.
Azt hiszem, annak sem örült, hogy az éppen általa megkapott dokumentumok segítségével néhány elbeszélést egyértelműen azonosítani tudtam a »földhözragadt« valósággal. (Pl. a felemás agancsú bika elejtését.)
*
Fekete Istvánról szóló írásaim: (Némileg hiányos a felsorolás, mert betegségeim miatt néhány kisebb írás sorsát nem tudtam nyomon követni.)
Az „ajkai” Fekete István. Napló [a veszprémi napilap] 1970/167 (július 18, szombat): 10. old.
Előszó. In: Rózsakunyhó. Bp. Móra Kiadó, 1973. 5-10. old. [Velem történő egyeztetés nélküli erősen rövidítve. Az eredeti változat sehol sem jelent meg.]
Fekete István (1900-1970). In: Vadászati Évkönyv ’75. Szerk. Baróti Géza. [Bp.] Táncsics Kiadó, 1975. 86-87. old-
Férfibeszélgetések emlékei. Magyar Vadászlap 1995/6: 8. old.
Száz év ‒ harminc év. Nimród 2000/5: 10. old
A cenzúrázott Fekete István. Előadás 2001. március 9-én az Állatkertben. A szemelvényeket Bánffy György színművész olvasta fel – Teljes terjedelmében sehol sem jelent meg. ‒ Egy rövidebb és jegyzetek nélküli változata megjelent a Mileniumi Vadászati Almanach, Pest megye Bp. 2001. című kötetben. Egy másik az interneten 2014-ből: http://krater.hu/polisz/rovatok/tajolo/dr-nagy-domokos-imre (Utolsó letöltés: 2020. március 7.)
Akikről elfelejtkeztünk. (Dr. gr. Sternberg József, F. I. egyik fordítója.) Nimród, 2002/1: 30. old.
Fekete István puskái. (rövid változat) Nimród 2002/4: 36-37. old.
Vadászetika és vadásszá válás. In: A természetbúvár Fekete István. (Tanulmányok egy ismerős íróról II. szerk.: Sánta Gábor.) Szeged, Lázi Kiadó, [2002]. 10-43. old.
Fekete István levelezéséből. (okmányközlés) Erdészettörténeti Közlemények LX. (2003) 131-157. old.
Beszéd Fekete István sírkövének felavatásán 1971. május 22-én. Erdészettörténeti Közlemények LX. (2003) 158-161. old.
A Nimród szerzője. In: Az elfeledett Fekete István. (Tanulmányok egy ismerős íróról III. szerk.: Sánta Gábor.) Szeged, Lázi Kiadó, [2004]. 9-26. old.
Fekete István puskái. (bővített változat) In: Az elfeledett Fekete István. (Tanulmányok egy ismerős íróról III. szerk.: Sánta Gábor.) Szeged, Lázi Kiadó, [2004]. 27-39. old.
Fekete István 1900-1970. Vadászéletek 22. Nimród 2005/1: 26-27. old.
*
Matula bácsi kunyhója. Három részes műsor a Zala Rádióban 2002. június. Szerkesztő-riporter Nagy Csaba. (Egyik szakértője voltam, CD-n megkaptam az eredeti adás hangfelvételét.)
Budapest-Sasad 2019. március 18-31; 2020 március 7-8, kicsit javítva: 2022.december 2.
Megjelent: Hunor Safari 2020/3. 51-53. old.
|
|
|
- December 15 2022 21:48:12
Én is nagyon köszönöm! |
- December 16 2022 15:25:25
Nagyon szeretem Fekete István műveit én is. Köszönöm, hogy leírtad és bővíthettem ismereteimet.
Tisztelettel:
Zsuzsa |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. May 04. Saturday,
Mónika, Flórián napja van.
Holnap Györgyi napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
