|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
_Békamese
Egyszer volt, hol nem volt, de lehet, hogy többször is...nos, legalább egyszer volt egy nagyon szép lány, Juliska, aki szeretett volna egy igazán jó életet élni. Hiába próbálkozott, a közepesnél többre nem jutott. Sürgette az idő. Már betöltötte a huszonnegyedik évét. Nem öltözött kihívóan, így is annyira szép volt, hogy a férfiak, de gyakran még a nők is megfordultak utána, ahol csak megjelent. Este, ha lefeküdt, elalvás előtt szinte gyötrődött a tudattól, hogy ennyire nincs szerencséje. Lehetetlen, hogy nem szeret belé egy gazdag, sikeres férfi, aki végre gondtalan éveket boztosítana neki hátralévő életéhez. Dolgozott. Sokat olvasott. Szorgalmas és igyekvő volt. Többször is meggondolta, mire költi a pénzét.
Juliska egy őszi délután kiment a Margit-szigetre. Alig látott embert, hiszen az enyhén ködös időben minden nedves volt. A sétányokon a lehullott levelek látványa szinte elszorította az ember szívét. Juliska szeme könnybe lábadt. Képtelen volt szabadulni kínzó, állandóan visszatérő gondolataitól. Miért van ez így? Miért kerüli őt a szerencse? Miért ilyen gonosz vele a sors? Munkájában a legjobbak között volt. Igyekezett nem üres, műveletlen szépségként tölteni napjat. Bármiről el tudott beszélgetni, de azért annak is tudatában volt, hogy igazán kiérdemelhetné egy hasonlóan értelmes férfi figyelmét. A szigeti évszázados fák között bandukolva nem látott mást, mint a nedves leveleket, nedves padokat, víztől csillogó füvet és a romok között megállt ködöt. Lehajtott fővel lépkedve hagyta múlni az időt. Cipője orra már átázott.
Az aszfaltozott sétány jobb oldala felől a nedves fű közül testes béka szökdécselt át a lány előtt. Juliska megállt, de megállt a béka is. Úgy fordult a lány felé, mintha ez így lenne természetes. Juliska nem mozdult. A legtöbb lány talán még el is futna egy ilyen találkozás miatt, de Juliska állva maradt és még el is mosolyodott.
- Hát, te mit keresel itt? Akár mit is kérnél, nem sokat segíthetnék. Remélem, ez a vizes fű még jól is esik neked. Megvárom, amíg átmész előttem.
- Én nem akarok átmenni előtted.
- Micsoda? Te beszélsz? - Juliska fejében szinte visszhangzottak a mesékből ismert esetek a szegény lány és az elvarázsolt béka találkozásáról. Juliska nézett jobbra, nézett balra. Talán valaki egy békán keresztül akarja rászedni valamire. Manapság számtalan technikai trükk létezik. - Sehol senkit nem látok. Halljam, te tényleg beszélsz? - kérdezte a lány és nézte, látszik-e valami drót, vagy pici antenna a béka hátán. Nem látszott ilyesmi. A béka úgy ült Juliska előtt, mint aki tényleg társalogni akar. A lány körül is nézett, nehogy valaki kinevesse, hogy elhitte a "beszélô béka" viccet.
- Nos? - tette fel a rövid kérdést, mert azt messzebbről sem hallani, sem látni nem lehet. Valójában alkalmat akart adni a békának, hogy tovább beszéljen.
- Ha tudnád, drága hölgy, hogy mióta várok rád.
- Rám?
- Igen. Nos, valakire, aki nem próbál meg gyorsan kikerülni, vagy sikoltva elszaladni, hanem megszólít, mint te.
- Hát, ez elég hihetetlen, de eddig én csak mesékben olvastam ilyen találkozásokról. Te pedig kétségtelenül itt vagy előttem és beszélsz.
- Ha tudnád, mióta várok erre.
- A találozásunkra?
- Hogy valaki megszólítson. Te ezt megtetted.
Juliska nézte a békát, széttárta karját és most is körülnézett. - Nem hiszem el, hogy ez történik.
- Hidd el, drága hölgy, hogy tényleg az történik, ami olyan sok mesében elôfordult már. A valóságban azonban még soha senki nem hajolt le, hogy kezébe vegyen. Egy hideg, nedves, nyálkás békát? Hogy megcsókolja?
- Tessék? Megcsókolni?
- Látod? Hát ezért van, hogy ez az átok soha nem enged vissza egykori életembe. Megcsókolni. Imádtam az életet. Szerettem az embereket, a dolgos embereket és a jó barátokat, és szép leánykákat. Na, igen, de talán legjobban a lovamat. A lovamban úgy bíztam, mint senki másban ezen az egész isten teremtette világon. A lovamat. Ha csak egszer láthatnám…
- Miféle átokról...nos, tényleg? Úgy, mint a mesékben?
- Igen, szép hölgy. Reménytelen az én sorsom.
- És ha én? - Juliska hinni sem akarta, miféle gondolat támadt a fejében. Ez lenne az az alkalom? Ez lenne a megoldás? Mint a mesében? Hiszen hol vagyok én? Még most is a szigeten? Ez valóság lenne?
- Megtennéd, drága hölgy?
Juliska hirtelen cselekedett. Lehajolt, a békát két kezébe fogta és hirtelen megpuszilta a hátát. Abban a pillanatban két keze közül fehér füst lövellt szét. Amikor ez szétoszlott, Juliska előtt ott állt egy szép, fiatal férfi. Sárga, kék és piros selyemből készült a ruhája. Csizmája a térdéig ért. Jobb kezében kihúzott kardot tartott és szája egyre szélesebb mosolyra húzódott:
- Megtetted, drága hölgy! Megtetted! Megmentettél! Levetted rólam az átkot, s most itt állok, hogy ezernyi hálával halmozzalak el. Hálával, arannyal, ezüsttel és drágakövekkel.
Juliska gondolatai között megjelent az, ami hosszú ideje gyötörte. Hát ez létezik? Egy békát kellett megcsókolnom? Ennyi? Csak ennyi?
- Naháááát! Drága, drága hölgy! - A lovag, mert az kellett legyen, letérdelt Juliska előtt és keze után nyult, hogy csókkal illesse azt. - Ennyi év, ennyi sok év után újra élek! Melyik évet éljük most, hölgyem? Megmentőm?
- Nos, kétezerhuszonöt.
A lovag hüvelyébe lökte kardját és egy ideig nem jutott szóhoz.
- Drága hölgy, ne gúnyolj ki engem.
- Nem, nem, én nem tenném.
- Hiszen az közel háromszáz év. Háromszáz elátkozott év.
Juliska gondolatait időközben a közeli jövő alakulása kezdte foglalkoztatni. De hiszen milyen lehet majd az emberekkel való találkozása?
- Nos, nem tudom mitévők legyünk, mert ebben a ruhában nem jöhetsz az emberek közé.
- Mi kifogásod van a ruhám ellen? A király kedvenc szabója készítette.
- Háromszáz éve - mondta halkan Juliska. Ekkor a ködből néhány gyerek és felnőtt alakja bontakozott ki. A gyerekek jöttek az élen. Megmosolyogták a lovag ruháját, de megjegyzést csak az egyik felnőtt tett:
- Ezt nevezem eleganciának.
- Hogy merészelsz? Ki kérdezett kutya alattvaló? - kiáltott mérgesen a lovag és lábával nagyot dobbantott. Ekkor vehette észre, hogy az aszfalt valami különös egy dolog lehet, most azonban inkább bosszúsan nézett a távolodók után.
- Hogyan szólíthatlak? Kedves lovag, megkérdezhetem, mi a tisztes neved?
- Artúr vagyok, a Dormhilek hercege, szolgálatodra, kedves hölgy. Gondolom, ezidő alatt sokan kerestek már. És a Te neved?
- Juliska. De azt hiszem, meg kell gondolnunk, hogyan menjünk...?
- Hát gyere, induljunk - kiáltott magabiztosan a herceg. - Lovakat kell szereznünk.
Amíg a Margit-hídhoz értek, senkivel nem találkoztak. A hídon a megállókban azonban sokan vártak villamosra. Juliska addigra felfogta már, hogy megmentett hercege mégsem a várt megoldás jövőjének nagy gondjaira. A lovag nem mehet be egyik bankba sem, hogy kiváltsa aranyait, de még csak mutatkoznia sem kellene emberek között. Mindketten álltak. A lány felnézett a férfira.
- Uram, láthatod, nem mehetünk tovább - kérlelte a tömeget döbbenten néző lovagot. - Magad mondtad. Közben eltelt háromszáz év.
A herceg néhány tétova lépést tett a megálló felé, de onnan néhányan mutogatni kezdtek felé és nevettek. Az egykori béka keze kardja markolatát szorította, de azután lehajtotta fejét és Juliskához fordult.
- Éhes vagyok. Szörnyen éhes. Egyetlen arany nem sok, annyi sincs álam. És nálad? Van? Nálad van?
A lány, aki megtette azt, amire csak a gondtalan élet reménye bátorította fel, elsietett a herceg mellett és átvágva magát a tömegen, felszállt az éppen érkező villamosra. Ki sem nézett az ablakon. Zsebkendőjével erősen törölgette száját. Undor látszott az arcán. Tekintete találkozott az idős hölgyével, akinek az ülésébe kapaszkodott.
- Nem szeret rúzst használni? - kérdezte az asszony.
- Nem. Utálom.
Ekkor jutott eszébe, hogy már amióta a békát kezébe vette, baljában egyre szorongatott valami apróságot. A csókot követően annyira lefoglalták az események, hogy csak morzsolgatta a kezében maradt dolgot. Érezte, látta is, hogy az idős hölgy még rá-rá pillant és mosolyog is hozzá. Juliska kinyitotta bal kezét. Markában egy apró, ezüstösen csillogó koronát látott, amelynek ágai között egy borsónyi drágakő ragyogott. Gyorsan behajtotta ujjait. Most ő kereste az ülésben a hölgy tekintetét, de addigra az elszundikált.
Göteborg, 2025
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2025. augusztus 17. vasárnap,
Jácint napja van.
Holnap Ilona napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
