Napkorong

Történt egy márciusi napon, mikor egy kis denevér útnak indult, mert megunta az otthoni szürke rajzokat, a barlangba zárt világot, az állandó lógást a deneten. Mióta beléptek a Denevérek Nagy Európai Kolóniába szabad lett a szárnyalás mindenfelé, így hát le is lépett otthonából.
Úgy hallotta, Párizsban van egy híres Székesegyház, ahol igazán érdemes élni, mert ott muzsikával telik a nap, mely hosszan áthajlik a véget nem érõ éjszakába. Franciaország felé vette hát az irányt a lillafüredi barlangból, ahol annyira unta már az állandó lógást a deneten.
Hamar megtette ezt a néhány száz kilométert, hiszen telve volt pezsgéssel, energiával, mivel már nem csak lógnia kellett a deneten, hanem végre társalkodhat gyönyörû hullámhosszokon a kifinomult frekvenciákkal és nem utolsó sorban az ultraibolyákkal. Cité szigete felé vette a keresõjét, a muzsika hazájába, ahol nem ezer, hanem több ezer filharmónia lép fel évente, hogy elhúzzák az emberek nótáját, mitõl azok átlényegült arcot vágnak. Bizony az emberek gyakran szeretnek lelépni a hétköznapok bamba felszínérõl, ahol csak araszol a lélek, mint valami féreg, ha menedéket keres a forrón tûzõ nap elõl. Ha nekik sikerül, õ neki miért ne menne ez a fajta lényeg? - hisz hasonlón van, elege van a szürke lógásokból.
Megpillantotta az áhított épületet! Igaz még sosem látta, a denet ilyenekrõl nem fecseg, mégis tudta, hogy csak ez lehet ama híres
Notre-Dame, ahol valamikor régen egy harangozó annyira szerelmes lett, hogy megrondult bele. Biztos a zene mûvelte vele, annyira átlényegült szegény harangozó. A kis denevér körbe repkedte a templomot, de még nem ment be. Azt már kifigyelte, hogy számtalan helyen bejuthat, azonban ezzel még várnia kell, ilyen csapzottan mégsem mehet be egy olyan helyre ahol az emberek, s tudomása szerint a denevérek is átváltanak azon tudatra, mely által letisztul a kéreg, az évek alatt megrándult bõrredõ, hiába ûzte onnan a denet a rásebesedõt. Egy szerény barlangot talált, nem volt tágas, viszont annál sötétebb és érdekesebb. Itt végre énekeltek a cseppkövek, mely dallamokra édes lógásba kezdhetett, nem úgy, mint otthon.
Hazájában kiszáradtak a cseppkövek! Ezért is vették szülei azt a denet rendszert, és azon kellett lógni egész nap. Mindenki így töltötte napjait odahaza. Keresgélni kellett mindenféle függõ kapcsolatokat, mert csak így lehetett kitûnni a denevérek sokasága közül, így lehetett egy denevér a legnépszerûbb. A kis szökevény viszont annyira semmibe vette ezt: õ a függetlenséget szerette, a szabad, kötetlen repkedéseket, akár nappali világosságban is! Ezért ügyefogyottnak tartották. Szép lassan kimaradt mindenbõl, amire a denevérek rezegtek, végül már nem is érezte jól magát, egyre ritkábban szállt haza, nem érdekelte a sziklajáték, illetve azon szórakozások, mikor emberféléket kellett zaklatni, csakhogy azok félelemben legyenek a denevérek láttán.
De itt most annyira más! A kellemes hûvösben végre ellazulhatott kis barátunk. A kintrõl bekacsintó nap sugarán megcsillantak a cseppkövek, melyek boldogan zengték vissza dallamukat hálaképpen az áradó fénynek. Egy cseppkõ mindig zenél, elénekli a világ minden szépségét, boldogságát, bánatát. Lágy dallamában benne van a föld története, a sokmilliárdnyi lélek rezdülése, mitõl a cseppkövek mindig sírnak, és minden egyes dal, nekik a lélek feloldása a szerelem, az öröm, és a fájdalom színeivel. Ettõl növekednek igazán a cseppkövek.
Milyen pihentetõ lógás volt ez most! A kis denevér oly régen hallott ilyen szép csengõ hangokat! Kiskorában még lehetett hallgatni, és mennyire szerette! Volt egy kedvese, mindig vele lógott édes szárnyölelésben, mikor még otthon is sírtak a cseppkövek. Ó, de jó lenne, ha most itt lenne vele, ha õ is hallhatná ezt a csodát! Most már õ is sírt, annyira hiányzott neki távoli kedvese!
Lassan besötétedett. Ilyenkor élednek a denevérek. A mi kis barátunk
lázas izgalomban készülõdött. Elegáns fazonra fényezte magát a barlang könnyeivel és már repült is a Notre-Dame felé.
Kellemes idõ volt. Ilyenkor a legjobb szárnyalni! Fentrõl az egészet belátva, mintha a csillagok között lennénk egy õszinte szerelemmel.
A kis denevér alig akarta elhagyni ezt az érzést, úgy érezte örökre itt akar maradni ebben a boldog állapotban. Végül csak leereszkedett a Székesegyház közelébe. Egy vidám denevércsapatot vett észre. Nagyon megörült nekik, lelkesen hozzájuk vitorlázott s azok kíváncsian körbe repülték a kis jövevényt. A denevérek mindig oltalmazzák egymást, tudták csak így maradhatnak fenn ebben a durva emberi világban, ahol sokszor villanóval tizedelik õket. Az évszázadok során nagyon megcsappant létszámuk, ezért is szorultak vissza az éjszakába, mikor a tévedt emberek mozdulatlanok, és õk nyugodtan folytathatják hasznos tevékenységüket, bizony, ki hinné, az emberiségért! Ez a denevérek nagy küldetése! Szerencsére védelmet nyújtanak a sziklák repedései, a barlangok titkai, az elhagyott kastélyok, és a templomok, ahol annyira békések az emberek! Itt nyugodtan lehetnek az ember közelében.
A kis csapat körbeszárnyalta a Székesegyházat, mely valóban büszkén állt a sziget szívében. A kis denevér csak úgy rezgett örömében!
Új barátai megmutatták neki a nagy rózsaablakok pompás színeit, ahol olyan édesen játszott a fény, átrepültek a két süveg nélküli torony fölött, fogócskáztak a kápolnasor árkádai alatt, spirálkört zuhantak a huszártorony körül, és huss! r11; már bent is voltak az épületben.
Nagy ám a készülõdés! Egy híres orgonista fog fellépni. Itt van a világ egyik legnagyobb orgonája, háromszáznál is több sípja van! A kis denevér, mikor ezt meg látta, elakadt a repülése, annyira ledöbbent a látványtól. rTükörcseppkövek! Milyen szépen simulnak egymáshoz! De õk mért nem sírnak?r1; Az orgonasípok sosem sírnak, hanem ébresztenek r11; meséli a többi denevér r11; felébresztik az embereket és minket. Elzengik a lélek örök vágyódását, és megmutatják az utat a Nagy Szeretethez, ahová mindenki eljut egyszer. A kis denevér egy csillanással megköszönte társainak a tanítást, és már röpült is a sípok felé, hogy hallgassa õket. A csapat vén denevére utána szállt, de kis barátunk már ott lógott az egyik síp csücskében.
r1;Nem hallok semmitr1; r11; csillantotta az öreg denevérnek, mikor az odaért hozzá. rGyere innen, most még nem szólnak. Várj még egy kicsit, a mi helyünk ott van fönt, a leghátsó sorban.r1;
A Notre-Dame hangversenyterme közben megtelt. Emberek százai érkeztek az elõadásra. Aztán lehalkultak körös-körül a fények.
Néma csend lett. A kis denevér feszülten csillogott, nagyon izgatott volt, érezte valami nagyon szép következik most. Társai féltõn körbe vették, tudták, õ még sosem volt ilyen helyen, titkon vigyáztak rá.
Ekkor megszólaltak a dallamok. Átölelték egymást a denevérek. Ezernyi színben tündököltek az orgonasípok. Az emberek arcán megjelent a csillogás, a lényeg, az oly sokáig elfojtott szerelem. A levegõ megtelt harmóniával és kis barátunk táncra kelt társaival. Most megint azt érezte, amit akkor érzett kedvesével azokban az édes lógásokban.
A Nagy Szeretet! Hirtelen kedvesét látta minden társában. Boldog volt, nagyon boldog! Micsoda dallamok, hát mégis sírnak ezek a sípok, akár a cseppkövek! A kis denevért egy mély remegés járta át, önfeledten a magasba szállt, szállt felfelé a nagy harangig, ahol édesen lógott fénylõ szárnyaival mindenki felett.
Társai hiába keresték, nem találták sehol. Honnan is tudhatták volna, hogy a kis jövevény örökre átlényegült a muzsika fényeivel, és még ma is ott lóg a Notre-Dame nagy harangjában. Az emberek nem is tudják, hogy õt hallani minden reggel, minden délben, minden kondulásban.

Hozzászólások

lacai - szeptember 29 2008 18:16:51
Itt mindenki ilyen bõbeszédû?
Köszönöm!

Torma Zsuzsanna - október 02 2008 09:34:11
Kedves Lacai!

Én végigolvastam a történetet, és nekem nagyon tetszett. számomra csodálatosan szépen írtál a kis denevérrõl! Most itt vagyok.Sajnos, a munkahelyen nagyon elfoglalt vagyok (otthon nincs számítógépem), és így a szerkesztés mellett kevés idõm van az olvasásra és a hozzászólásra is.
Üdvözöllek: Torma Zsuzsanna