Napkorong

Zsabó anyucica, ahogy én hívom tavaly májusban lett elsõször anyuka, amikor négy kis kölyöknek adott életet. Én is ott voltam a születésükkor. Végigizgultam a kicsik világra jöttét és néztem, ahogy utána Zsabó sorban megtisztítja õket nyelvével, s milyen ösztönösen okos az állat, elharapja a köldökzsínórjukat. Majd a kicsik, szintén ösztönüktõl vezérelve máris keresik anyjuk csecsbimbait, hogy mohón nekiálljanak szopni.
Az anyucica meg közben fel-felnéz szorgalmas munkájából és büszkén villantja szemét a gazdira, rám, hogy lám ezen is túl van (pedig ez még csak az elsõ eset), és még nem is kellett arra oktatni, hogy hogyan csinálja.
Én erre rámosolygok, és megdicsérem, hogy nagyon ügyes volt, s mondom neki, hogy nagyon szeressed a kicsinyeidet.
Vizet és ennivalót viszek neki a disznóólpadlásra (ahol világra hozta a kiscicákat az általam már elõre odakészített vékába, amibe egy-két használt törölközõt terítettem, és már elõre megmutattam neki a helyet), hogy amikor csak kívánja egyen és igyon, hogy hamar felerõsödjön.
Aztán persze eljött az ideje, hogy félteni kezdte a kölyköket, s egyenként kezdte elköltöztetni õket más helyre, ahol már nem tudtam követni, és bizony nem mindegyik élte túl ezt a válságos idõszakot. És sajnos, a tavalyi alomból nem is maradt meg egy sem.
Az idén másodszor lett anyuka Zsabó cica, és persze, ahol öreg van a háznál, mindig gondoskodik róla, nehogy túlságosan elszaporodjanak, ezért anyám megleste õket, hogy hol vannak, és kettõt a négybõl hamarjában el is dobott. Én persze nem tettem volna, mivel tudom, hogy tavaly is kettõt eldobott, a másik kettõ meg a költözési hercehurca és betegség miatt vesztette életét. De nem akartam veszekedni emiatt, mert tudom, hogy nincs sok értelme. Így hát nem volt mit tennem, vigyáznom kellett az idén születettek és életben maradottak életére. A nyárikonyhában (ahol a fatüzelésû kazánunk is van) készítettem nekik helyet, és amikor már nagyobbacskák lettek a kölykök, és már játszadozni kezdtek egymással és az anyjukkal is - s mivel meleg nyár volt -, kiköltöztettem õket a hátsó kertbe a virágok, növények közé kirakott és oldalára döntött mûanyagrekeszbe, a tetejére egy jókora fatuskót tettem, ami alá vízhatlan fóliát helyeztem, hogy ide be tudjanak húzódni az esõ elõl.
Féltettem õket, de tudtam, hogy az anyuk ott van mindig a közelükben, és ha egy kicsit is messzebbre merészkedtek felfedezõ útjukon, akkor máris odaszaladt és aggódó nyávogással hívta õket vissza a helyükre.
Amikor már több hónap is eltelt, akkor a kertbõl biztonságosan be tudtak jönni a melléképület és a garázs tetején keresztül, az almafára átmászva és a nyárikonyha ablakára ugorva, ahonnan már könnyû volt a leérkezés oda, ahol elõször tették meg elsõ esetlen lépéseiket.
Egész nyáron ki-be jöttek-mentek. Nyárikonyhából ki, almafa ágain keresztül a tetõre, majd a kertbe, és onnan vissza. Ezt az utat kevés segítségadás után már gyorsan megjegyezték, és ma már nincs is semmi gond velük. Ha enni hívom õket, elég csak a cica, cica, vagy a cicusok nevet hangosan mondani és perceken belül a megszokott útvonalukon keresztül ott teremnek, ahol megszokták, hogy enni kapnak. Persze vigyáznak, hogy Nikó kutyus nehogy elkapja õket, mert mozgás közben sokszor utánuk kap, felugorva a nyárikonyhaablakon, de õk akkora már bent is vannak. Amikor kiülnek az ablakba sütkérezni, akkor Nikó kutyus megnyalogatja õket, van amikor finomabban. De ha szaladnak, akkor Nikó is utánuk kap. Persze a cicák mindig ügyesebbek, és a kutyus nem éri utol õket.
Nemrégiben neveztem õket nevükön, és elõbb-utóbb ezt is megszokják majd, ahogy anyjuk, Zsabó is. Persze kérdezhetnétek, hogy miért pont Zsabónak neveztem el az anyucicát. Hát azért, mert a nyaka alatti részen elkezdõdik egy fehér sáv és zsabószerûen díszíti elejét a hasáig. Egyébként fekete-fehér tarka, csakúgy mint a gyermekei: Cilike és Simike.

Torma Zsuzsanna 2008. szeptember 30.