|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Az álmot és a valóságot elválasztó határvonal csak egy végtelenbe nyúló pont...
Máshol
- Ne haragudj, nem akartam.
- Ez nagyon fájt.
- Én tényleg nem így akartam.
- Tényleg nagyon fájt - ismételte a lány.
Felálltak, hátat fordítottak egymásnak és továbbindultak az útjukon. Mindketten tudták, hogy soha többé nem látják már egymást.
A lány néhány lépés után megtorpant és - bár tudta, nem szabad - hátrapillantott.
A múlt végtelenbe oldódó ösvénye zavarosan hullámzott. Arra gondolt, le kellene kuporodnia ide, megvárni amíg kitisztulnak a képek, újra végignézni, vagy beleugrani, belefulladni és örökre itt maradni.
De mégsem. Õt már várják azon a másik helyen. Veszélyes lesz, nagyon jó lesz. Elmosolyo- dott és továbbsietett.
Õ érkezett meg utolsóként. A hely sötét volt, mégis tisztán látták egymást. Összesen 11-en voltak. Senki sem ismerte a másikat. Csupa idegen. Ez játékszabály volt. Így legalább nem kellett sajnálniuk azt, aki meghalt.
Körülbelül tíz méter átmérõjû kört rajzoltak. A vörös ruhás a zsákjával, amelyben a szerszá- mok voltak, beállt a középpontba. Õk felsorakoztak a körvonalon.
A szabályokat nem kellett ismertetni. Mindenki jól tudta, ha lelép a körvonalról, meghal. Csak a vonalon mozoghatnak és annál több esélyük van a túlélésre, minél kevesebben vannak. Összefoglalva : áldozd fel a társadat, hogy életben maradhass !
A vörösruhás elõvette a zsákjából az elsõ szerszámot : egy baltát. Fényesebb, majd mélyebb kéken hullámzott a markában, mintha vízbõl lenne, fenséges, ám tajtékzó tengervízbõl. Hiszen ezzel nem is lehet ölni !
A magasba lendítette és elhajította. Máris eggyel kevesebben voltak. A vérzõ test néhány másodpercen belül elpárolgott.
A lány közönyös hangulatával is ugyanez történt. Most már õ is rettegett a pillanattól. Rá kellett ébrednie, mégis élni akar. Vacogva számolta, hányan maradtak. Kilenc ... nyolc ... hét .... hat ... és a bal oldali szomszédját a vörös lánggal lobogó élû dárda útjába szorította. Csak egyetlen másodperc volt, de ez alatt a másodperc alatt végig kellett vele élnie a rémület fel- lobbanását az agyában, a testében, a sejtjeiben ... az elnémuló tudat fuldoklását.
De most már sokkal nagyobb mozgástere volt. Körülnézett. Hárman maradtak.
Nem kellett volna. A száguldó kés süvítése akár kárörvendõ nevetés is lehetett volna.
Nem figyeltél ... nem figyeltél ! Nesze, megérdemelted ! Megérdemled ...
Abban a pillanatban félrehajolt, ahogy tudatosult benne, de többre mér nem volt ideje. A nyakát végigbizsergette a penge hûvös érintése. Még hallotta, ahogy a szerszám koppanva lezuhan mögötte, azután minden szertefoszlott körülötte : a vörös alak, a másik kettõ, a fájdalmasan vibráló, éles színek .
A játék véget ért.
Túlélte.
Az éjjeliszekrényen álló rádió körül halk zene lebegett, de a szoba sötétje nem lett tõle kevésbé félelmetes. A fal felé fordulva feküdt és nem tudta eldönteni, azért reszket a teste, mert nehezen tud lélegezni, vagy amiatt, hogy érzi, áll mögötte valaki.
Gyakran ébredt arra az éjszaka közepén, hogy az ágya mellett állva figyeli õt valaki ... valami, ami megfoghatatlan : a veszély, amely fenyegeti õt ... vagy a biztonság, ami védelmezi.
Most sem mert megmoccanni.
De hiszen ez õrület ! Eddig nem bántották, akkor most sem fogják. Akkor mit akarnak tõle !? Hülye vagy ! Nincs ott senki. Fordulj csak meg és te is rájössz !
Engedelmeskedett. Igaza volt. Nem volt ott senki.
Elõször csak az éjjelilámpát kapcsolta föl. Azután lemászott az ágyról és óvatosan az ajtó melletti kapcsolóhoz osont és felkattintotta. A helyiséget biztonságot árasztó fényözön szórta tele.
Lehuppant az ágya mellé a padlóra és néhány percig némán bámult maga elé. Megpróbált mélyen lélegezni. A felsõtestét mintha szûkre szabott páncél szorongatta volna.
Hiába ... hiába úszik fényárban a szoba, õ mégis érzi a megfoghatatlan félelmet. Különös, ravasz dolog ez a félelem : csak az érzés létezik, de az ok nem. Nem tudta, mitõl fél és éppen ezért nem is harcolhatott ellene. Egyszerre gomolygott a bensõjében a düh és az elkeseredés. A gyógyszer, amit esténként kell szednie már nem ér semmit. Kevés.
Csak egy karnyújtásnyira, az íróasztalán állt a doboz.
Összerágta a tablettákat és egy korty teát ivott hozzá. Borzalmas érzés volt. Még ez a cseppnyi folyadék is fojtogatta.
Kihúzott egy üres papírlapot a fiókból és felmarkolta a tollat, amely az asztal alatt vergõdött tétlenül.
Még élek,
De félek
Kellene a méreg
Mondd, hol legyek ?
Hol legyek, hogy veled legyek ?
Mit tegyek, hogy boldog legyek ?
A megoldás : az álom
Tudom, csalás, de már nem bánom
Nem csodás és mégis várom
Nem találom
Miért nem találom ?
.. . . . .
A képlet egyszerû
Megszökni könnyû
Te gyáva ! Te gyenge !
Mit tegyek, hogy ne tedd meg ?
. . . . .
Taníts meg élni !
Taníts meg szeretni !
Tanítsd meg, hogyan kell
a múltat végleg elfeledni !
Csak ennyit irt. Azután várt. Talán válaszolnak majd, ha egyáltalán megkapták ... ha egyáltalán léteznek.
Amikor kilépett az ajtón, a hajnali ég mélykékbe öltözve fogadta. Tétován körbenézett.
- Sétálni megyek - közülte a kutyájával, aki nyomban elõbújt a házikójából és csatlakozott hozzá.
Amikor az erdõ széléhez értek, már kissé homályosan látott és imbolygott alatta a talaj.
Kinézett magának egy szimpatikus fát és lekuporodott mellé. A vastag törzsnek támasztotta a hátát. A körülötte õrködõ farengeteg kellemesen hintázott vele.
A skótjuhász leült elé és makacsul követelte, hogy fogja meg a mancsát. A lány gyengéden a markába zárta hûséges társa kócos tappancsát. Közben a collie szomorú mandulaszemeit für- készte.
Mi a baj ? Hiszen te nem érezheted, amit én. Vagy mégis ? Nem ! Nem szabad ... nem szabad. Reménykedett benne, hogy nem ... és tudta, hogy igen. Csak azt nem sejtette, vajon mennyire képes azonosulni a gazdája szörnyûséges, zavaros gondolataival.
Végül lehunyta a szemét, hanyatt dõlt és nem akart többé törõdni semmivel. Furcsa módon a testét teljesen el tudta most lazítani. Könnyûnek érezte magát. Elképzelte, hogyan lebeg, hogyan bukfencezik a sötét és most mégis barátságos semmiben.
Amikor érezte, hogy az ujjai, majd a karja tompán bizsereg és lassan ... lassan melegszik, egy kicsit megrémült. Mégsem akarta kinyitni a szemét. Túlságosan jó volt így.
Érezte, hogy a collie egész testével hozzásimulva pihen.
Fogalma sem volt róla, honnan érkezett a borzongató gondolat, amely végigcikázott az agyán. Azonnal felült és bambán maga elé meredt.
A kutyus még nem ébredt fel ... és õ tudta, hogy már nem is fog. Meg akart halni és ez ellen senki nem tehetett semmit. A teste még meleg volt, talán abban a pillanatban halt meg, amikor õ felébredt.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám - suttogta és simogatni kezdte a kutya dús bundáját. Még most is puha volt és kellemes.
Ez most csalás. Nincs semmi baja. Ugyan miért lenne baja ... nem is õ akart meghalni.
Nem ! Nem ... Rázni kezdte a kutyát.
- Ébredj fel ! Ne hagyj itt ! Nee... - az egész teste reszketett. Úgy érezte, meg fog õrülni.
A skótjuhász nem reagált. Tovább rázta, de egyre erõtlenebb mozdulatokkal. Azután már csak masszírozgatta ... a hátát ... az oldalát . Hirtelen minden érthetetlenné vált és õ mozdulatlanná dermedt.
- Ne haragudj - mormolta - Bocsáss meg, kérlek !
Újra simogatni kezdte ... úgy mint régen, amikor a közös séták alkalmával mindig meg- pihentek a rengetegben, mielõtt végleg hazaérkeztek volna ... és õ mindig a kutya hosszú, puha szõrméjébe rejtõzött a hûvös esti szél borzongató simogatása elõl.
- Ugye fogunk még találkozni ? Persze. Újra együtt leszünk ... valahol ... Várj meg ! Meg foglak keresni ... valamikor ... valahol.
A fák ritka lombjai között látni lehetett az ég tiszta kékjét. A kora nyári nap szanaszét szórta a fényét, mintha boldogságot akarna osztogatni. De nem tehette, így csak a reggelt üdvözölte és az ébredezõ világot.
A lány szédülni kezdett. Õ úgy érezte mintha a napsugarak fáradtságporral borítanák el a testét. Átölelte a kutyust és visszafeküdt mellé. Álmosnak érezte magát és úgy döntött, aludni fog.
A fejét a skótjuhász vastag, fehér gallérjába fúrta és arra gondolt : hátha õ sem fog felébredni többé.
Még az óra sipítása elõtt néhány perccel felriadt. Lassan feltápászkodott. Minden izma fájt és mintha minden egyes csontját összetörték volna. Tompának és gyengének érezte magát.
Oldalra fordult, hogy kikapcsolja az ébresztõt. Ekkor vette csak észre, hogy a kutyája az ágya mellett fekszik. Ahogy észrevette, hogy a gazdija felült felemelte a fejét és hosszúkás orrát kedvesen a lány meztelen combjához nyomta.
A lány bohókás mozdulattal a bundájába túrt és úgy döntött, nem gondolkodik azon, hogyan került a collie a szobájába.
- Most be kell mennem az iskolába megnézni, hogyan sikerült a vizsgám. Estére itthon leszek. Rendben ? - mondta, miközben felöltözködött. A collie sötét mandulaszemei minden mozdulatát végigkísérték.
Mialatt kávét készített magának azon töprengett, vajon tényleg féltés és aggódás tükrözõdik vissza a gyönyörû szempárból, vagy csak õ képzeli mindezt.
- Szia - intett vissza a kapuból és hosszú léptekkel a vasútállomás felé iramodott.
Mire beérkezett a fõiskolára, már rég kifüggesztették az eredményeket. A társaság több mint felének nem sikerült. De õ nem volt köztük. Neki sikerült, méghozzá elég jó eredménnyel.
Tudta, hogy ilyenkor örülni kell. Bár õ nem érzett még semmit - talán majd késõbb -, de azért mosolyra húzta a száját, mert a társai és a körülmények ezt kívánták tõle.
A fiú az épület elõtt várta és egyfolytában vigyorgott. Ezek szerint õ már végigböngészte korábban a végeredményeket.
Gyengéden átkarolta a derekát, amitõl a lány gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. Nem fejtette le a testérõl a fiú simogató kezét, pedig nem esett jól az érintése.
De ennek is így kellett lennie : õk partnerek voltak a külvilág elõtt és talán egymással szemben is ... csak vele nem stimmelt valami, de ezt nem kötötte mások orrára. Talán majd késõbb ez is megváltozik.
- Elég gügye vizsga volt, ahogy elnézegettem a feladatsort - közölte fölényesen a fiú - Minket a múlt heti vizsgán sokkal jobban megszivattak.
- Köszönöm az elismerést - a lány legszívesebben elrohant volna elõle.
- Ne haragudj, nem akartam.
- Ez nagyon fájt.
- Én tényleg nem így akartam.
- Tényleg nagyon fájt - ismételte a lány ...
|
|
|
- október 14 2008 05:12:18
Érdekes történet, nem is,inkább rémálom.Feszült, izgalmas, továbbolvasásra késztet. A fantázia mindig elbûvölt.
A vers utolsó szakaszában nem tudom, elírás vagy akarattal történt?
(tantis) |
- október 14 2008 09:01:21
Tetszett a novellád, kedves Milla!
Különösen az a rész, ahol a kutya együtt van a gazdival az erdõben. És mily megható, hogy a kutyus nem maradt életben. Hallottam már én is olyan esetrõl, hogy a kutya a gazdája halála láttán belehalt annak elvesztésébe.
Számomra ezért nagyon megható ez a történet.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 14 2008 09:05:26
Kedves Minna! Javítottam két helyen a szót "taníts"-ra!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna |
- október 14 2008 19:40:56
Kedves Zsuzsanna!
Köszönöm szépen, hogy kijavítottad az elírt szót!
Szép napot!
Szeretettel: Milla |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
