|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Tovább forrongok
Gondolatok a zongora mellõl 3.
Minden vallás felépítette a maga templomait, imaházait, amelyek többségébe szobrok, festmények kellettek. Ugyanakkor a nagy paloták lakói drágaköveken, ezüstön és aranyon, faragott bútorokon és finom kelméken kívül még miegyébbel tehették teljesebbé gazdagságukat, ha nem éppen festményekkel és szobrokkal? És ezekbõl az szerezhette meg a legkiválóbbakat, akinek a legkiválóbb szobrászok és festõk, meg a legügyesebb ékszerészek és szövõmesterek dolgoztak. Ezeket hogyan lehetett elcsábítani? Pénzzel! Mennyivel? Többel! Többel, mint amit más palotákban ajánlottak.
Eladók és vevõk. Vevõk csinálta eladók. Kölcsönös verseny.
Az eladók: titkos, vagy egyszerûen kifinomult technikák, festékfajták, szerszámok, az anyag megmunkálhatóságának jobb ismerete sorsokat dönthetett el. Egy mai Leonardo da Vinci, Giotto, vagy egy Michelangelo szupersztár lehetne a képzõmûvészek világában a hozzá illõ gázsival együtt. Bár a mai eladó-vásárlói viszony sokkal demokratikusabb feltételekre épül, mint régen, amikor a mûvész-eladó jobban tette, ha a bõrében marad, tény, hogy akkoriban is a legügyesebbek kapták a legtöbb megrendelést, a legtöbb pénzt és a legtöbb elõjogot.
A vevõk: akik vagyonuk gyarapításáért bármilyen gonoszságra képesek voltak, mûvészeikkel szemben megenyhültek. Befogadták és ellátták õket mindennel, ami akkoriban fontos volt. A mûvészettörténészek így fogalmazzák ezt: pártolták a mûvészeteket. Az embernek az a képzete támad, hogy Nagyuram reggelente puszival, forró kávéval, kaláccsal ébresztette Mûvészkét, s még annak szeretõjét is megtûrte, ha az ágyában találta. Rosszindulatú beállítás? A Mediciek és a többi mûvészet-pártolók, akiknek a neve éppen A mûvészetpártolás címszó alatt maradt fent, a mai diák és gyanútlan halandó szemében a kultúr-angyalka dicsfényében ragyog a szokásos felakadt szemekkel együtt, mert felmérhetetlen vagyonuk egy részét odatették a mûvészetek oltára elé. Feltehetõen nem a szájuktól vonták el a falatot, mint a vadász, aki már inkább volt nevezhetõ mûvészetpártolónak, mivel az a személyesen felhajtott-leölt vad húsát és szörméjét adta cserébe a vadászatról akkor már régen leszokott faragónak. Akkoriban egyébként elég sokan elmaradtak a vadászatokról, míg a többiek egyre fáradtabban tértek vissza: túlóráztak, hogy a rajzolók-faragók minden idejüket kihasználhassák. Pedig magukban mérgelõdtek ám a vadászok, de úgy voltak vele, mint manapság az egyes országok költségvetése: nehézipar, könnyûipar, hadiipar, vegyipar, mezõgazdaság, oktatás-ügy, szociális ez és az, s ami végül megmarad, abból fordítunk kultúrális célokra. Bár ilymódon ugyancsak nagyon átvitt értelemben lesz kultúrából kenyér, de az arra fordított összegek mutat nák egy ország gazdasági stabilitását. Csakhogy éppen az az én egyik fõ gondom: nem fordítunk-e többnyire erõn és értelmen felül? De errõl majd késõbb!
A festõk és szobrászok után persze sorra kerültek a költõk és trubadúrok, bárdok és történetírók, meg persze a zene mûvészei is. Mind ott nyüzsögtek a királyi, hercegi, grófi, általában nagyúri udvarok, vagy püspöki rezidenciák közelében. A templomok, paloták, várak termeinek, lakószobáinak faláról szentek, õsök, hõsök, barátok, megtört ellenségek, paripák és vadakat kergetõ kutyák néztek le ránk. A levegõben szinte érezni lehetett a nagy mesterek mûveinek felemelõ kisugárzását. Azután megjöttek a muzsikusok, s mindannyiunk arcán szétterült az elragadtatottság mosolya: édes a bor és édes az élet!
A komédiázás és a tánc, amelyek talán néhány nappal fiatalabbak az emberiségnél, az évszázadok során éppen úgy belebotlottak pártolóikba, mint a faragók és a többiek. Amikor pedig eljött az ideje, a színpadi ember is rákényszerült a vallomásra, nyakatekert jelszavainak, élethivatásának megfogalmazására, mint a mûvészetek, az irodalom és a költészetek többi mûvelõi. Lássuk meg: az igazán nagyok soha nem kényszerültek vallomást tenni arról, hogy miért írnak, festenek, faragnak. Senki ne állítsa, hogy a mûvészetek mai formájukban és méreteikben az ember szépre és mindig szebbre vágyakozása miatt hatalmasodtak ekkorává. Azok, akiken ez múlott, rájöttek, hogy a mûvészeti-kultúrális termék legnagyobb fogyasztójává nem elsõsorban a gazdag embereket kell tenni, hanem a laikus tömegek tíz- és százmillióit. A munkás és a paraszt, akik elõtt egy szobor, egy festmény valami folytán mindíg a gazdagság fogalmához kötõdött, csak - és lehet, hogy éppen ezért - álmodozhatott egy ilyen drága dolog birtoklásáról. Az olcsó, nyomdában készült reprodukciók, a tízezerszám préselt-öntött gipsz-szobrocskák bevonultak a városi kishivatalnok, azután a munkás, legkésõbb pedig munkájával legelfoglaltabb, a paraszt szobájába. Kelendõk lettek a könyvek is. Kinek bõrkö-tésben, kinek ponyvában. Az asszonyok-lányok terí-tõket, nippeket horgoltak. A mûvészetek legújabb, gyanútlan pártolóivá lett milliók szobrokról, festményekrõl, könyvekrõl, zenemûvekrõl alkotott véleményüket mûveltségük fejlõdéseként könyvelték el, s ettõõl a gondolattól sokaknak egészen kipirult az arca.
A mûvészek, akik életüket az emberiség tanításának és felvilágosításának szentelték, azt igérik nekünk, hogy megmutatják az emberi élet értelmét és célját: hogy kitárul elõttünk a Jó és a Rossz, az Igaz és a Hazug, s felismervén a társadalommal szembeni feladatunkat, megteremtjük az elnyomás nélküli Teljes Emberi Szabadságot, amelynek ölén mindenki szereti majd felebarátját és csak értelmes dolgokat cselekszik. De akkor mi lesz az emberi szép-igénnyel? Eeeeeee, ez nagyon zavaros! Itt valahol hiba van! Viszont tényleg: milyen jó is lenne rátalálni az Igazra, a Békére, a Szépre, amely nem kelt konfliktusokat, örökérvényûen igaz, békés és szép marad! Fellélegezhetnénk: nem voltak hiába a könnyek, a vívódások, az átizzadott álmatlan éjszakák, a küzdelem a társadalom közönye ellen, a vörösbor, a rum, a cigarettafüst és a drága kábítószer! Hallelúúúúújar30;!
De, ha nem?
Filozófusok egész hada, már évszázadokkal ezelõtt is, igyekezett minél pontosabban meghatározni a szép fogalmát. Még nem tudták, hogy szükségesként plántálják a késõbbi nemzedékek tudatába, s ugyanakkor egy multimilliárdos üzlet, egy ipar alapjait rakják le. Ezekkel a szörnyûnek hangzó kijelentésekkel nem az a célom, hogy valami jót és lelkileg felemelõt vitassak el az emberiségtõl, hanem csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a rajzoló-faragó vadász és a késõbbi filozófusok óta már régen nem egy definició utáni lázas keresésrõl van szó, hanem egészen másról. Arról, ami miatt néhány oldallal korábban már elkezdtem mérgelõdni: mérhetetlen összegeket zsebelünk el az emberiség valóban létfontosságú problémáinak megoldásától. Százezreknek és millióknak a puszta léthez szükséges feltételeket ez az egyre inkább már közönséggé változó, ám egyébként gondolkodó lény képtelen elõteremteni. Százezrek és további milliók halnak éhen, miközben kultúrigényrõl, mûvészi hitvallásról folyik a vita. Miközben elnézzük a filmtudósításokban, hogy (többek között) az etióp, szomáliai gyermeknek már annyi ereje sincs, hogy szája szélérõl, szemérõl elzavarja az éhes legyeket, ugyanakkor konyakot és pezsgõt szolgálnak fel a megsegítésük miatt összesereglett politikusoknak, vagy nekem, amikor belépek Mûvész Matyi éppen megnyíló kiállításának szélesre kitárt ajtaján.
Szépigényünkrõl éppen az ilyen mûvészetekbõl élõ Matyik akarnak meggyõzni, meg akik segítették Matyi tárlatának megrendezését, akik tehát a mûvészekbõl élnek. Amikor kérdõen nézek az egyik marslakóra, elmosolyodik, kissé széttárja karját és beszélni kezd:
- Nálunk, otthon - és fölfelé mutat -, soha nem igértünk megfoghatatlan jövõt és nem tûztünk ki homályosan körülírt célokat. Már régen megértettük, hogy életünk az anyag törvényei alapján mûködõ természet milliónyi megnyilvánulásának csupán egyik változata. A születésünk és a halálunk közötti átmeneti idõszakban meghatározott igényeink vannak. Minden olyan törekvés, amely ezzel nem áll összhangban, akadálya, megnehezítõje életünknek. Ezért a mi dolgunk eldönteni, hogy tényleges szükségleteink fedezésére mennyi szellemi és fizikai energiát használjunk fel. Ha ilyen módon vizsgálnátok felül az emberi életet, meglepõdnétek, hogy milyen kevés energiáról is van szó, s hogy mennyit emésztetek fel valójában. A mi normáink szerint azt kell mondanom, hogy tele vagytok tévedésekkel, amelyeket megoldás címén azzal tetéztek, hogy még jobban elmélyítitek azokat.
- Ezt hogyan kell érteni?
- Nos, akik minden reményt feladtak, azokat a vallásra bízzátok, a munkanélkülieket egymásnak ugrasztjátok, vagy más népcsoportokra uszítjátok, mintha azok lennének az oka mindennek: kikülditek õket dühöngeni, gyõztességet, látszat beteljesülést érezni a sportstadionok lelátóira vagy rock-koncertekre; elmenekültök a vallásokba, a filozófiákba, sportba, a jó filmek-be, vagy a mûvészetekbe, akár a napi munkába. Mindennel úgy vagytok, mint a széppel: kutatjátok, de mire meglelnétek, kitaláljátok a még annál is szebbet, vagy a másképpen szebbet. Annak a büszke kijelentésnek az alapján, hogy az emberi tudásszomj határtalan, ti mindent a végtelenségig akartok fokozni. A tudás miatt ez nem is lenne baj, de ti a szépnél szebbet, a magasnál még magasabbat, a kényelmesnél még kényelmesebbet, még jobbat, még szabadabbat, még többet és még többet akartok. Azután pedig a szabadságról kiderítitek, hogy az rabság, mert megcsömörlötök attól, hogy nincsenek tilalmak: kiderítitek, hogy a szabadság záloga a rabság. Mi a csudát akartok? Miért fut életetek és igényeitek minden vágánya a végtelenbe? Mi ez a világméretû határozatlanság?
- Ti tisztában vagytok vele, hogy mit akartok elérni? - kérdeztem nagyon halkan.
- Elérni? Semmit! Élünk! Csakhogy mi ehhez nem találunk ki jelszavakat, zászlókat, ideológiákat, s nem kreálunk minden áron gondot és fájdalmat. Magasabb eszmék minket nem vezetnek a bizonytalanba. Dolgozunk a társadalomért, de nem önfeláldozásból. Emiatt nincsenek álmatlan éjszakáink, nem kergetjük sem magunkat, sem egymást tragédiákba. Azért dolgozunk a társadalomért, mert ez így van! A társadalom pedig annyit ad a javakból, amennyire szükségünk van. Ti pedig, láthatod jól, éppen ennél a szükségesnél akartok mindíg többet és többet.
A zene mibenléte után nyomozva követtem múltjukig a mûvészeteket.
- És a zene?
- Nos, a zenét is le lehet írni, hogy azután attól kezdve bármikor el lehessen olvasni, le lehessen játszani. Ez a kotta. Az ügyes zenész elolvassa és hangszerén megszólaltatja, csakhogy itt jön az eltérés: az írott szót elolvasva mindenki ugyanazt kapja: eldobtam a követ = eldobtam a követ. Ha azonban ugyanazok a kottafejek más és más zenész által változnak hanggá, más és más tempó, más és más hangulat érheti a hallgató fülét. A kotta egy fajta rejtjeles lejegyzési mód, amelyet bárki megtanulhat használni: írni, elolvasni és hangszeren, énekben megszólaltatni. Csakhogy ezek hangzása nem lehet mindíg azonos.
Leírni azonban nem csak a fizikailag már megszólaló hangot lehet, hanem azt is, amit az ember magában elképzel (belsõ hallás). Ezen sokan elámulnak, mintha ez valami felfoghatatlan, szinte misztikus dolog lenne, amely csak bizonyos kiválasztottak képessége, vagy még inkább féltve õrzött titka: Istenem, ha én így tudnék hegedülni, Istenem, ha én is tudnék kottát olvasni, oh, Istenem, micsoda kincs az ilyen adottság. Ez a fajta laikus-ámuldozás kellemesen cirogató érzés zenészeknek (akik ilyenkor egymás között cinkos mosolyt váltanak). Ugyanakkor még soha nem hallottam róla, hogy egy zenész (festõ, szobrász, vagy más mûvész) így sóhajtozott volna: Oh, Istenem, ha én is meg tudnék tervezni egy házat, vagy egy hidat! Istenem, ha én is ki tudnám számítani, milyen útvonalra küldjenek a technikusok egy ûrszondát, hogy az négy-öt bolygót is közelrõl tudjon fényképezni, majd pedig a felvételeket színesben, jó képfelbontásban a Földre küldeni!
Nos, a zene:
Gyermekesen egyszerû, mégis minõségileg döntõ tény, hogy nem minden hang zene, de a zene: hang. Hang, amely megszólal, elhangzik, megszûnik, de amíg hallható, addig láthatatlan, nem tapintható, súlytalan, íztelen, szagtalan légrezgés, amelynek - hallgatója szempontjából -, kizárólag idõbeni kiterjedése van és elképesztõ hatása! Manapság a hangot, tehát az éppen hangzó zenét is, rögzíteni tudjuk (hanglemez, magnó, cd, videó). Ez mégsem jelenti azt, hogy a hang ezáltal megfoghatóvá lett. Hanglemezek, magnók, hang- és kép-technikai készülékek ilymódon hang-szerszámmá, hang-szerré változtak, de nem hangszerré, amelyen meg kell tanulni hangot képezni, játszani, míg az említett készülékeken csak el kell indítani a zenét-hangot, s a többi már a gép dolga, nem befolyásolhatom. A gép és zenész összefogásával a számítógépes-digitális szintetizátorok mindegyikével tárolhatunk hangot, s azt bármikor fel is idézhetjük, meg is szólaltathatjuk. Mégis mindenképpen hangról: olyan dologról van szó, amely elillan, elhangzik és vége. Megismételhetõ, de a meg-ismételt hang is elhangzik és ezzel kész. Nincs tovább. Ez a hang természetébõl adódik.
Itt jegyzem meg, hogy a zene mibenlétének vizsgálatakor kimondottan a szöveg nélküli énekes és hangszeres muzsikával foglalkozunk. Ugyanis a szöveges zene, még ha zenei kisérettel ezt hatásosabban teszi is, olymódon hat, mint az írott-mondott szó. Ilyen lehet a film, vagy akár egy néma színjáték (pantomím) is, amely vizuálisan beszél, vagyis látni, hogy mi történik.
Én a puszta zenei hang, a reánk hatni tudó zene mibenlétén töröm a fejem.
Fontosnak tartom a zaj és zene találkozásának esetét.
A zongoránál ülve-dolgozva számtalanszor hallom, ha leesik egy evõeszköz, összetörik egy pohár, vagy amikor a vendégek koccintanak. Bár nekem ezeket nem kellemes hallgatnom, azt sem állítom, hogy munkámban zavarnának: semleges zajok. Ha azonban egy zajnak zenei hangmagassága van, vagy pl. amikor a konyhából kihallatszik, amint a szakács jó ütemesen, lehetõleg az én zenémtõl teljesen eltérõ ütemben paskolja a hússzeletet, vagy a bartender a záróra közeledtekor egyenként dobálja-számolja a kasszába a pénzérméket, akkor az egész világot ellenségemnek érzem. Ennél már csak az lehet rosszabb, amikor a vendég, akinek egyébként általában nincs ritmusérzéke, még néhány társával együtt kezd dobolni asztala szélén, vagy a zongora üvegtetején, amelyen ettõl hamutartók, poharak és csészékben felejtett kiskanalak rezonálnak, vagy jönnek földrengésszerû rázkódásba.
Képzeljük el újra a jelenetet, amint megszólal a legelsõ, a zenetörténeti fatönk-dob-, s akár egyszerû, monoton negyedekben csak ezt hallani: dom-dom-dom-dom, dom-dom-dom-dom. Megtorpan a vadász, mint mindig, ha ismeretlennel van dolga. Honnan ered ez a gyanús, kopogó-puffogó hang? Oda is lopakodik, s amikor látja, hogy semmi baj, a fatönköt egy veszélytelenül mosolygó másik vadász ütögeti, utolsó lépései már felveszik a dom-dom-ok tempóját. Miközben szögletes mozdulatokkal egyik lábáról a másikra zöttyen, maga is mosolyogni kezd. Tetszik neki ez a semmire sem jó, mégis kellemes játék. Abba sem akarja hagyni. Azután jönnek mások is. Sokan. Látják, megnevetik, de azért utánozni próbálják. Por száll fel a talpak alól. Rámutogatnak, aki eltéveszti a lépést, az meg nem érti, mi bajuk vele? Zeneiskola: most lépj ezzel és most lépj azzal! A dobosnak fülig ér a szája. Nem is sejti, hogy távoli utódai ugyanebbõl próbálják majd eltartani családjukat. Nem érti, mitõl olyan jó érzés ütni azt a kiszáradt fatönköt, mint ahogyan az említett utódók sem fogják tudni. Már ég a tenyere, meg az ujjai hegye. Nem baj! Folytatja!
Az a tény, hogy az õshórukk valóban elhangzott, s az elsõ dobosok és táncosok így leltek egymásra, annyira valószínü, hogy a zene történetével foglalkozó utódokat eddig ki is elégítette. Na, ez megvan! - gondolták és máris boldogan kutatták a második lépést, a hogyan tovább-ot. Pedig a történetnek ezen a pontján egy-két kérdés szinte kelleti magát. Vajon tényleg így kezdõdött-e? Tényleg ilyen jópofa-ügyetlen táncosokká lettek a kemény természettel naponta megküzdõ vadászok? Fejthettek-e ki hatást ilyen fokon a fatönkön elporolt ritmusok? Akik hallották, nem nézték-e bolondnak a dobost? Hiszen elriaszthatta az esetleg közelben legelõ vadakat! Vagy a ritmus akkor és ott hirtelen fontosabb volt? Vagy: miért ne lehetne a zene egy régesrégen itt járt UFO legénységének belénkoltott tréfája? Komolytalan ötlet? Lehet, de ez is felvethetõ! Ez is, meg a gének, meg a DNS. Azután: nem szabad megelégednünk az örökös hogyan történetekkel, mert abból megint, tízezredszer is csak azt tudjuk meg, hogy milyen a zene. A gravitáció, vagy az idõ áthatja egész életünket. Megmérjük és számolunk vele, pedig hát mi a gravitáció és mi az idõ? A zenérõl is tudjuk, hogy csodálatos: megállapítottuk és használjuk törvényeit, s mégis:
M i a z e n e ?
Azután, megismétlem, hangról van szó! Hát hogyan képes a megfoghatatlan (figyelem: szöveg nélküli!) zene ilyen mértékben hatni? Ismerjük az egymással megférõ és az egymást zavaró, kioltó hangrezgések fizikai törvényeit, a rezgésszámok matematikai összefüggéseit, a kellemes, vagy kellemetlen hangzást, de mi kényszerít gyorsabb lélegzésre, hogy szökhet szemembe könny egy azelõtt soha nem ismert melódia, harmónia: egy hangzás hallatán? És amíg hallom, nem tudok ellene védekezni! Nem is akarok! Most, hogy errõl írok, vigyáznom kell, mert legszívesebben én is elismételném a szokásos, zenét dicsõítõ, okosnál okosabb, fennkölt sablonokat.
Minden zenével kapcsolatos élmény, siker, bánat, nyereség, veszteség, tévedés, veszekedés, dicsõség, bukás, mint az elhangzó, megszûnõ, elillanó légrezgések: a hangok miatt ötlik fel, vagy töltik el megelégedéssel a muzsikát nélkülözni nem tudó és nélkülözni nem is akaró emberek életét.
A zene az emberiség történetének legnagyobb blöffje! Na, na!
Zenei, hangi problémák miatt zenészek képesek összeveszni, a tanár mérges, ha növendéke melléüt, s a növendék mérges, mert a tanár ezt mindíg észre is veszi. Feljegyezzük a szerzõk, dirigensek, híres szólisták, néha ezek szüleinek, szeretõinek nevét, életének fontosabb eseményeit, nyomorát, szigorát, nagylelkûségét és bolondériáit: ezt a közönség-nek. A hozzáértõknek: elemzések jelennek meg a szerzõk stílusáról, egyéniségének fõbb vonásairól, zseniális harmóniai és hangszerelési újításairól. Eme utóbbi részletkérdések csak a zenén belül fontosak. Emberileg nincs olyan értelmû jelentõségük, mint például egy lakóház megtervezésének és felépítésének kapcsán elõadódó, ugyancsak szakmai jellegû szempontoknak. Ott a majdani lakók élete múlhat a tervezõk és építõk odafigyelésén, minden egyes hibáján. A zenében elég, ha az ember, akár már az elhangzás után, átírja, kitörli, vagy, ha lehet, gyakorlással helyrehozza tévedését.
Ugyanaz a zene, amely százezreknek ad gondot, millióknak nyújt örömöt és megélhetést.
A zene miatt terveznek és építenek hangverseny-termeket, zenés színházakat, operaházakat. Nagyrészt a zenére alapoznak és abból élnek a TV- és rádióadók, hanglemezgyárak, zenei rendezõk, elektromérnökök, hangtechnikusok, reklámügynökségek, felvételvezetõk, szervezõk, ügynökök, hangszerelõk, zenészek, kibérelt stúdiók, meg akik azokat igénybeveszik és még sokan, akik most nem jutnak eszembe. Ugyancsak a zenébõl élnek a hangszertípusok kifejlesztõi, a hangszergyárak, továbbá elektromérnökök, valamint az erõsítõk, visszhanggépek, reverbek, hangfalak, potméterek, dekóderek, dugók, ellenállások, csatlakozók, kapcsolók, sztereók, monók megtervezõi és gyártói. A zenét oktatják a zeneiskolai, konzervatóriumi, akadémiai, magániskolai tanárok, de akik ezekhez nem jártak, gyakran megélnek a zenébõl a fütyülõ zeneszerzõk is, na, meg a kottát olvasni tudó, nem-tudó zenészek. Azután vannak zenei újságírók, esztéták, zeneirodalmi és zenetörténeti szakértõk, valamint a nyomdák, szerkesztõk, kiadók, akik ezeknek munkáit megjelentetik. Azután ott vannak a zene nélkül elképzelhetetlen varieték, cirkuszok artistái, alkalmazottai és megint a cukorkások, a perecesek, a kolbászsütõk, meg sokan mások, akiknek füléhez talán el sem jut a zene. És amikor kijöttünk a cirkuszból, jól esik elmenni egy zenés étterembe, vagy egy táncos lokálba, ahol egyébként munkát kapnak a szakácsok, pincérek, italmérõk, teremfõnökök, üzletvezetõk, számlázók, mosogatók, ruhatárosok, takarítónõk, kidobók, mert ott mindíg jó zene van; talán nem is utolsósorban a sörgyárak, a borászatok, meg mindenki, aki valamiféle ital termelésébõl él. Azután ezek mellé a beszerzõk, eladók, stb, stb.Végül el ne felejtsem megemlíteni, hogy mindazokat, akiket ebben a bekezdésben felsoroltam, közrefogják a szakszervezetek, de dolguk van velük és általuk a könyvelõknek, bérszámfejtõknek, adóhivataloknak, a betegsegélyezõknek és a biztosítótársaságoknak és a, nos, húúúúúúúúúú!
Ha a muzsika megszûnne létezni, ezeknek az embereknek legalább a 80 %-a mind elmehetne. Elmehetne? Hová? Nos, ha szerencséjük van, akkor elmehenének a termelõ, a kreatív munkakörökbe, a többiek pedig folytathatnák szokásos munkájukat, s legfeljebb nem koncertházakat, vagy hangtechnikai berendezéseket, elektromos hangszereket terveznének, hanem például lakóházakat, kórházakat, orvosi mûszereket, vagy esetleg a mûholdas távközlést próbálnák tökéletesíteni. Persze ijedelemre senkinek nincs oka, mert a zene behozza az árát! Behozza! Mégis, csak érdekességként említem: ha egy étteremnek kezd rosszabbul menni, akkor mindíg a legelsõ a zenekar létszámának a csökkentése: akiktõl a zenét kapjuk, a zenészek az elsõk, akik utcára kerülnek, s mindenhonnan a takarító megy el utoljára, bár ezzel persze nem a takarítókat akarom sértegetni!
Természetesen nem azt javaslom, hogy tiltsuk be a zenét, hogy az így felszabaduló munkaerõt és elképzelhetetlenül hatalmas pénzösszegeket a produktív termelésre és az éhezõ, a nagy szegénységben élõ 2.000.000.000 ember nem látványos, de tényleges megsegítésére irányítsuk, hanem csak annyit szeretnék, hogy belássuk: ez az elõbbi felsorolás egyáltalán nem azt mutatja, hogy az emberiség jogosan lehet büszke arra az egészre, amit az egykori vadászok életébõl és idõtöltõ foglalatosságából a mai napig létrehozott. Ennek megértéséhez nem kell okvetlenül marslakónak lenni. Ha ránk, emberekre, tényleg azért volt szükség, hogy legyen, aki a természetet, bolygónkat, és az égbolt ragyogását értékelni tudja, akkor azt hiszem, hogy amíg ez a régi vadászokra volt bízva, azok jól érezték magukat s megfelelõen tisztelték, gondját viselték és félték a természetet. Csak azután a késõbbi nem-vadászok utódai annyira összekvázolták a pillanatnyi és a mindenkori emberi igényekrõl alkotott elképzeléseket, hogy ma már hiába mutathatók ki a történelmi hogyanok és miértek, csak szaporán pislogunk, de mélységesen hallgatunk.
Az okok és okozatok kásájában majdnem a felismerhetetlenségig keveredett el egymástól a szép és a szükséges, annyira, hogy azok az egyébként legtöbbször megbízható ítélõképességünk elõtt, gyakran döntõ pillanatokban is, minõségileg helyet cseréltek. Elõnybe helyeztük a lelki üdvösséget, a szent-séget, az eszmét, az ideológiát, miközben az életünk és az emberek egymáshoz való viszonya fokozatosan megromlott. Most aztán itt állunk mellünket döngetve, büszkén, de véresen is és olyan tanácstalanul, mint akit fejbevertek: még a történelmünk kezdetén belefogtunk valamibe, sokszor meg is küzdöttünk miatta, de, hogy mi volt az, arra már egyikünk sem emlékszik! Pedig, semmi kétség, el kellene döntenünk, hogy mihez kezdjünk azzal, amink van, de úgy, hogy akiknek nincs, azok kapjanak, akiknek meg van, azoktól nehogy el kelljen venni. És emiatt a kérdés miatt is elcsattan majd néhány pofon, csak nagyon jól vigyázzunk és figyeljünk jól oda, hogy megjegyezzük, s közben nehogy megint elfelejtsük: miért adtuk, s hogy miért is kaptuk!
- Ez nehéz lesz - mondja az egyik marslakó. - Vagy valakinek engednie kell, vagy felhagytok a további eszmékkel, meg ezekkel a kimagyarázkodó gesztikulációkkal. Pedig azt jól látjátok, hogy a rosszra azért van szükség, hogy a jó megnyilatkozhassék, a sötétségre azért van szükség, hogy a világosság megnyilatkozhassék. Nos, ami miatt az emberre volt szükség, az valami más kellett, hogy legyen, mint ez! Ami miatt az emberiségre szükség volt, az e páros valami miatt vagy nem jött létre, vagy valami Valami választotta szét. Erõszakkal, vagy tudatlanság miatt. Pedig ezen a bolygón olyan jó életet lehetett volna teremteni.
- De mi köze van ennek a zenéhez? - vágott közbe valaki, aki már jó ideje a szomszédjával beszélgetett.
- Csak annyi, hogy a zene miatt, de ugyanúgy a mûvészetek, a különbözõ ideológiák, hatalmi és anyagi érdekek, hazafias és ellenséges érzések, áltudományos, vallási és politikai béklyók miatt is, az emberiség nagyon nehéz helyzetbe sodorta önmagát. Nem kell véget vetni életünknek, nem kell drasztikus intézkedéseket hoznunk, hiszen ki is hozhatna ezekrõl töervényt, határozatot? De legalább tudjunk róla, hogy amikor emberi kultúrszükségletekre hivatkozva írunk ki csekket, nyitunk meg tárlatot, dicsérünk meg ügyes, tehetséges gyermeket, vagy inkább zárt intézetre érdemesült mûvészeket, vagy amikor büszkélkedve emeljük a zenemûvészeti oktatásban részesülõ növendékek számát és a fotoriporter kérésére vigyorogva mutatunk a statisztika emelkedõ vonalára, meg általában, amikor olyan dolgokra fordítunk energiát, amelyekkel ez az írás is foglalkozik, akkor - megismétlem -, tudjunk róla, hogy az Emberiség Történelmi Méretû Zûrzavarának oltárán áldozunk!
Sokan rámutattak már arra a mérhetetlen gondolatirányítási lehetõségre, amelyet a TV megjelenése és elterjedése hozott és hoz magával. Ezt a lehetõséget a huszadik század harmincas éveiben nem lehetett elõre kiszámítani, bár kötve hiszem, hogy az változtatott volna az üzletemberek késõbbi törekvésein. A fejlõdés nagyon gyors volt. A technikusok büszkék voltak, hogy a TV elviszi az információt (így pl. a mûvészetek gyönyörét) a legkisebb faluba is. Csakhogy amíg a szociológusok észrevették, hogy az emberek egész tömegei ragadnak a TV készülékek elõtti fotelokba, s a család beszédtémája az egyes sorozatok legutóbbi eseményeinek megtárgyalására szûkül le, addig a politikusok mosták a nézõ agyát, az üzletemberek reklámoztak, s a TV-híradók segítségével szemtanúi lehettünk az éppen dühöngõ háborúk borzalmainak, vérben-sárban taposó katona-állatok rohamainak és legyõzött nõk, öregek, ruhátlanul menekvést kutató gyermekek rettegõ, kegyelemért esdeklõ tekintetének.
A távközlési mûholdak, vezetékes rádió- és TV-hálózatok is megtették a magukét. A mikrofon és kamera azonnal ott van, ahol valami borzalmas várható, vagy ahol valami érdekes történik: már fel sem szisszenünk, ha itt-ott nyolc-tíz ember meghal, ha tízezret, vagy százezret árvíz, földrengés temet el: úgy hiszem, hogy akármennyit szörnyülködünk is augusztusonként a Japán fölött felrobbantott atombombák pusztításán, igazán soha nem fogjuk átérezni, mit jelent egy bombával kétszázezer életet kioltani és egyúttal egy hatalmas várost is rombadönteni. Talán meg sem kell jegyeznem, hogy én nem a TV-nek az ismeretterjesztõ és hírközlõ, vagy általában a mûveltséget fejlesztõ elõnyei miatt csóválom a fejem. A krimi-irodalom könnyed térhódításával a film is, így a TV is hallatott magáról. Mi az hogy! Jöttek a különbözõ szörnyek, a szadizmus, a pornográfia, a kitalált háborúk, ügynökök, speciális egységek, ûr-harcok ûr-lények ellen, pofonok, lövések, robbantások, autós üldözések, véresen hasadó emberi hús, mintha igazi lenne. A nézõ ezernyi módját tanulta már meg a bûnözésnek, a terrornak, a kínzásnak. Még és már azt is tudjuk, hogy a tettesnek a nyomok eltüntetésekor mire kell vigyáznia. Peregtek a filmek, peregtek a borzalmak, s peregnek ma is lankadatlanul, de még fantasztikusabb, még élethûbb technikával. A fõbb szerepekben azokat a színészeket látjuk viszont, akik szemlesütve rebegték el a riporter kérdésére, hogy legnagyobb álmuk eljátszani a Hamletet, vagy valami nagyobb szerepet egy Csehov drámában s azután siettek be a filmgyár kapuján, hogy nem sokkal késõbb géppisztollyal a kezükben üvöltsenek egy véres gengszter történet fõhõseként, vagy vérben forgó szemmel, mint vámpír harapják egy szép hölgy hattyúfehér nyakát. Mi, a nézõk pedig már nem is szégyenkezünk elismerni, vagy talán inkább tudományos magyarázat-pajzsként mondogatjuk: a mai embernek szüksége van az izgalmakra, egy bizonyos állandó feszültségre. Mondják a szakértelmükkel ágálók. De hiszen nem is csoda! Gondoljunk a sportközvetítések riportereire, amint a gyõztest, a gyõzelmet megjelölik: legyõzte, megverte, maga mögé utasította, lehengerelte, maga alá gyürte, lelépte, letiporta, félreutasította, megsemmisítette, megleckéztette, kiiskolázta, visszavágott neki: míg a vesztes kikapott, alul maradt, kiszenvedett, elvérzett, rosszul vizsgázott.
Feszültséget, izgalmat akarunk! Hát nem beteges ez egy kicsit?! Hát nem szégyenkezünk ilyen förtelmes beismerések miatt?! Tesszük ezt mi, értelmére büszke emberiség? Persze tudhatnám, hogy az ilyesfajta önvádra a legjobb esetben is az egyetértõ bólintás a legtöbb, amire számíthatok, de éppen ez mutatja, milyen tragikusan eldeformálódott az emberi gondolkodás, s mennyire semmivé vált az a valóságérzék és az a valóság igény, amely történelmünk kezdetén átsegített az elsõ évezredek buktatóin, megpróbáltatásain.
Haj, mennyi becsületes ember vérzik el a tanok, az eszmék, a jó mag elhintése, vagyis a mûvészetekre való fogékonyság plántálása közben! Abban a szent meggyõzõdésben, hogy még manapság is valami szûziességrõl, valami romlatlan, spekuláció nélküli gyönyörûségrõl van szó. Ha csak egyetlen embert sikerül meghódítanom a zenének, már nem éltem hiába! Ismerõs? Persze, mert sokszor olvastuk, s hallottuk TV-ben, rádióban. Ezt mondják a többi mûvészetek hittérítõi is, s ha nincs jobb, legbosszantóbb hivatkozásuk, akkor hozzáteszik: mert az azért nem árt! Egyébként miattam senkinek nem kellett misszióba jönnie! Szerettem én a zenét minden különösebb rávezetés nélkül is! Ugyanakkor a szomszéd két fiának hiába vettek zongorát, õket sem korbáccsal, sem meggyõzéssel nem lehetett meghódítani, mert az egyik tüdõsebész, a másik meg fogtechnikus akart lenni. Mindketten kiválóak lettek a maguk választotta munkaterületen. A másik szomszéd Zsuzsikája, amióta megtudta, hogy végre elérte az óvodás kort, óvónéni akart lenni.
És az is lett!
Mit bizonyít ez? Azt, hogy a zenéhez való viszony is olyan, mint az egykori vadászok esete: akinek képessége és kedve van, az hadd faragjon, hadd bolondozzon! De ne akarja ugyanakkor mindenki figyelmét egy valami megfoghatatlan szent hivatásról handabandázva lekötni! A hittérítõk azt gondolták, hogy báránykáik lelke fehérebb lesz majd. A mûvészetek ennyi évezred során senkit nem tettek jobb emberré, csak legfeljebb eltérítették attól az iránytól, amelyiken elindultak. Akik pedig az irányt teljesen a mûvészetek birodalma felé vették, azoknak az élete olyan tartalommal telt meg, amely nem egyéb, mint a jó alaposan felfújt léggömb látszólagossága. Csakhát tény, hogy jól esik zenélni, festeni, verset írni.
(folyt köv.)
|
|
|
- október 16 2008 08:07:20
Kedves Pia Nista!
Jó lenne valahol egy kötetben olvasni ezeket az elmés gondolatokat. Sajnos, kevés az idõm most elolvasni, de megígérem, hogy késõbb visszatérek és bármely tudományosan is van megfogalmazva elolvasom az elejétõl a végéig.
S bizony, jól esik zenélni (s énekelni is!), festeni, verset írni.
A zenélésen kívül a többit én is csináltam, csak nem profi módon! (No persze gyermekzongorán én is el tudtam játszani a boci-boci -tarkát, meg a hull a pelyhes fehér hót!!!)
Üdv.: Torma Zsuzsanna |
- október 16 2008 14:15:08
Kösznöm, kedves Zsuzsanna, hogy egyáltalán belekukkantottál. Legalábbis nem egy könnyed lírai fuvallatnak szántam.
"Valahol egy kötetben". Nekem van egy ilyen, abból veszek ki részleteket. Sok bla-blát kihagytam belõle, ami azt jelenti, hogy eretetileg sokkal többet írtam az egyéb mûvészetekrõl is, de most igyekeztem azokból csak keveset felhasználni s közelebb maradni a zenéhez.
Üdvözlettel:
PiaNista  |
- március 19 2009 23:26:08
szia a nevem Larissza ha elfogadsz egy jó tanácsot ne rizsálj sokat keveset és velőset az embereket a párbeszéd érdekli nema rizs szemek |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
