Napkorong

Hajnal. Könnybe lábad a monitor. A szék támlája megsajdul a hátamon. Az egér elgémberedett az ujjaim között. A padló zsibbad a lábam alatt. A poharam üresen ásít. Álmos õ is. Jóbarátom; Mr. Jim Beam szomjas. Megértem, hisz csak pár korty lötyög a gyomrában. Mea Culpa. A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire. A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált, nem köt le a milliárdnyi információ. Kiszabadultam a háló fogságából. Elengedett. Tagjaim úgy döntöttek; megmozgatnak. Kimegyek az udvarra. Kutyám, mintha várt volna, azonnal mellettem terem. Hûvös orrát tenyerembe fúrja. Nem lehet nem megsimogatni. Hálafarkcsóválás. Leülök a lépcsõre. Sába feje ölemben, meleg hûbarna szemeiben visszatükrözõdik a hold. A kapu elõtt álló lámpaoszlop duzzogva sápadozik. Babusgató fültõvakargatás. Elégedett morgás a válasz. Nem merek arra gondolni; dorombol, sértésnek venné. Bár bármit tennék is, nem tudnám meggyilkolni önzetlen, tiszta szeretetét. Néha emberi tulajdonságokat keresek benne. Aztán elszégyellem magam. Amiért megalázom ezzel. Rosszallóan néz rám, mert cigarettára gyújtok. A whisky ízû füst összekeveredik a számban a füstízû whisky emlékével. Mélyen beszívom. Aztán sóhajtva kifújom. Enyhe õszi éj. Egy kíváncsi harmatcsepp egy fûszál csúcsán ringatózva bámul ránk. A csillagok egy repülõgép jelzõfényeinek útját igazgatják. Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban. Vajon melyik a Taurus? És melyik az Aquarius? Messze vannak egymástól? Messze! Sajnos nagyon messze! Egy madár szárnya szétmetszi a levegõt. A távolban a város fényei egyre sûrûbben pislognak. Elnyomom az alig félig szívott cigarettát. Sába egy navégreidejevoltmárprüszköléssel nyugtázza. Izmaim megfeszítenek, gerincem roppant egyet rajtam. Tarkóm megborzongatja a hûs nyugati szellõt. Belemerengek a homályba. Fülem távoli, felismerhetetlen eredetû zajoknak susog. Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét. Újabb fuvallat. Felkapja gondolataimat. Röppennek. Valahonnan ismerem ezt az érzést. Le kellene feküdni. Álmodni. Téged. Még egy slukk az éjszakából. Lehajolok Sábához, füleit markaimba ragadom, homlokához szorítom homlokom. Megértõn nyüszít. Tudja. Õ tudja. Köszönõn arcon paskolom. Elkapja kezem. Félelmetes, hogy ezekkel, az agyarakkal hogyan tud ilyen gyengéd lenni. Hihetetlen. Bemegyek. Leültemkor a szék morcosan felnyikkan. Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok. Kapcsolat bontása. Kilépés. Kikapcs. Halódó zümmögés: monitor elszürkül. A ledszentjánosbogárfények kihunynak. Az ágynemû hidege felszítja a lázt a testemben. A kispárna fejem alá gyûri magát. A paplan maga alá bújtat. Lehunyom szemem. Aztán kinyitom. Végül is oly mindegy. Aztán mégis újra lehunyom. Aludni volna jó. Lassan vánszorognak a percek. Imbolyogva. Megint egy átkozott végtelen éjszaka. Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam, amint betûid szavakká, szavaid mondatokká, mondataid érzésekké alakulnak a képernyõn. Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom, míg végre meghallhatom a hangod a telefonban. Várok. Rád. Várok.
Mert ez az életem értelme. Várok.
Mert egész életemben rád vártam.
Álmodlak.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - október 20 2008 08:16:26
Kedves Sennomeco!

Megint egy csodálatos írást olvastam Tõled! Ahogy kifejezed szavakkal a gondolataidat, az nagyont tetszik nekem:
"Néha emberi tulajdonságokat keresek benne. Aztán elszégyellem magam. Amiért megalázom ezzel" - mármint a kutyust! És mennyi igazságot mondtál el ezzel!!!
"Tarkóm megborzongatja a hûs nyugati szellõt"
"A kispárna fejem alá gyûri magát. A paplan maga alá bújtat"
Szeretnék még sok ilyen szépet olvasni!
Üdv.: Torma Zsuzsanna