Napkorong

_"Egyre sûrûbben hallotta az õt kiáltozók hangját, valamint egy torkaszakadtából való üvöltés is megcsapta a fülét. Az ismerõs hangra felpattant, és elfeledve elõbbi duzzogásnak okát a lépcsõ felé rohant."

Az iskola falait ijedten szelte keresztül egy alig tizenöt éves lány. Futott, ahogy bírta, mit sem törõdve a nevét kiáltozó emberekkel. Ahogy a szertár felé ért, kinyitotta annak öreg, vaskos ajtaját, és magára zárta. Vékony kezeit a fülére tapasztotta és megpróbálta nem hallani az aggódó hangokat. Ahogy tehette, csak még jobban összehúzta magát.

Az udvar felõl néhány tanár gyülekezett a második emeleti folyosóra. A gondnok tudta, hol keresse a megrémült lánykát, mégsem árulta el a tikot. Helyette csendesen elvonult, meg sem hallva az igazgatónõ hívását.

A kislányt kutatók egyike, lankadatlanul szelte a folyosókat, reménykedve osztálytársa megtalálásában. Ahogy benézett a termekbe, szemébe hullott selyem szõke haja, és egyre gyorsított a tempón. Már annyiszor megbántotta az általa szeretett lányt, hogy az csak menekült elõle. Most sem volt másképp. Megpillantása után bántó szavakat mondott, amiktõl a lány smaragdszemeibõl könnyek hullattak. Már akkor visszaszívta volna elõzõ szavait, de késõ volt. A fürge tündér a lehetõ leghamarabb keresett menekülõ utat a fiú elõl. A srác a lépcsõket gyorsan ugrotta át, mit sem törõdve saját épségével. Ki akarta engesztelni a kislányt.

A lány szeme vörös volt az õt rázó sírástól, mégsem hagyta el menedékét. Lehet, hogy gyermeteg viselkedés volt a részérõl, de ezzel most nem törõdve fogta át karjaival térdét. Nem akart kimenni, és újra megalázó igéket hallani. Félt az õt állandóan gúnyoló fiútól, s félt saját érzelmeitõl is. Még magának se akarta bevallani, hogy érzett valamit. Lehetett az egyfajta naiv ragaszkodás, vagy cérnavékony szeretett, ugyanis szeretett volna a fiú közelében lenni.

Egyre sûrûbben hallotta az õt kiáltozók hangját, valamint egy torkaszakadtából való üvöltés is megcsapta a fülét. Az ismerõs hangra felpattant, és elfeledve elõbbi duzzogásnak okát a lépcsõ felé rohant. Ott megállva egy pillanatig dermedten figyelte az õt pásztázó ezüstszemeket, majd megfordulva újra a biztonságot nyújtó falak közé igyekezett.

A fiú megbabonázva figyelte a felé közelítõ lányt, s ahogy megpróbált felállni, a lány futásnak eredt. Megpróbálta követni a szaladó tüneményt, de az csak távolodott tõle. A saroktól való befordulást követõen a fiú belerohant az õszülõ gondnokba, aki nem fogadta el a segítõ kezeket.

- Mit akarsz attól a szegény lánytól? - Hangjából nem sütött semmilyen jóindulat. A srác csak belenézett az öreg szemébe, hátha egy pillantással elmagyarázhatná a szívében kavargó érzéseket. Az öreg a fiú könyörgõ tekintetét látva odébbállt, utat engedve a fiatalnak. A fiú távozása után csak egy sóhaj hagyta el a száját, de abban benne volt a lemondás és a remény apró szikrája is.

A srác szaladt az általa sejtett irányba, majd mikor elért a szertár ajtajához, kinyitotta, megpillantva a lányt. A tündér csak nézett maga elé, majd mikor észrevette a betolakodót, csak riadtan lépett egyet hátrébb. A fiú mit sem törõdve a riadt reakcióval óvón ölelte a lányt, mint aki ezzel akarná a kislány tudtára adni érzéseit. Mikor a lány szabadulni próbált az õt meglepett helyzetbõl a fiú csak még jobban magához vonta.

- Szeretlek.

S mintha ezzel az egy szóval elért volna mindent, amiért évek óta próbálkozik. A kislány csak belesimult az ölelésbe, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Hogy mi történt ez után azt már nem lehet tudni, hiszen az ajtót figyelõ gondnok ugyanúgy õrzi a szerelmesek titkát, ahogy elõtte csak a kislányét.