|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Sok sok évvel késõbb...
Talán nem kellet volna, akkor és ott,
- vagy megismerni, - vagy elengedni.
Sok év telt azóta, s még több õsz. A fûz is elhagyott egy borús hajnalon, torka szakadtából sikított, de nem tudta elnyomni a motorfûrész zaját.
- Hjaj, mikor jönnek újra, hát meddig várjak szótlan csendben én?
Újra találkozás
Már megint esik, - mint akkor, azon az utolsó estén.
Csak álltunk egymással szemben, szótlanul. Egyikünknek sem esett jól a búcsú.
- "Öt perc az indulásig!" - figyelmeztetett a hangszóró recsegõ hangja.
- Még öt perc, - futott át agyamon és valami keserûség öntötte el a szívem. Azt hiszem nem kellett volna, hogy elengedjelek, de - akkor, ott, - egészen mást diktált az ész!
- Igen, az ész, a logika, - és nem a szív!
- Most szinte ugyanott állok.
Tizenkét év telt el és nem feledtelek.
Igaz megváltozott minden, a város kinõtte önmagát, egyre kisebbek a zöld terek, de emlékem, - az öreg hárs, ami alatt elõször öleltelek, mint ha azóta is várna valamire!
- Újból emlékek törnek rám, - már nincs idõ, -
- "Kérem utasainkat...," - Beszállás!
Nem akartam elengedni a kezed, s mégis valami elszakadt, nem éreztem a búcsú csókod csak néztelek szótlanul és akkor értettem meg, hogy nincs, nem is lehet vége!
Nincs felejtés és nem telik az idõ!
Csak az otthoni tükör lett öregebb!
Tucatnyi év, oly sok nyomot hagyott rajta.
- Könnyeimmel küszködök és a fénylõ kockaköveket bámulom, - számolom a ráhulló esõcseppeket. A lépteim alatt ugyanúgy cuppog az esõvíz, mint akkor.
- "A kettes kocsiállásra buszjárat érkezik!"
Harsant egy kedves hang. Legalább ez változott, - gondoltam, majd egy piros busz tûnt föl a pályaudvar sövény szegélyezte betonján.
Most kezdtem érezni az izgalmat, arcom tûzben égett és a torkomba gombóc fojtogatott.
- Hjaj, - tört föl egy sóhaj, majd akaratlanul is megtöröltem a szemem.
Az elõtörõ könnyeimtõl egyre homályosabban láttam, de az esõben, valami hihetetlen nyugalom szállt meg.
Öszecsuktam az esernyõmet és csak néztem, ahogy begördült a busz.
Ablakain nem lehetett belátni a lecsapódott párától csak itt-ott, ahol cseppekben folyt le a víz.
Nagyot szisszent és megállt.
Majd kinyílt az ajtaja és elkezdtek leszállni az utasok.
Öreg bácsi, fiatal házasok gyermekekkel, kik nagyot toccsantottak egy pocsolyában, majd utánnuk két középkorú nõ, akik még mindig csak mondták és mondták,
- "tudod kicsim, nálunk nem ez a divat, - óh itt is esik....a francosfene.." és a legvégén egy suhanc tinédzser.
- Csak álltam és álltam, nem jött, - Most a keserûség tört ki belõlem és elsírtam magam.
- Ez nem lehet, - zokogtam.
A fiatal fiú visszanézett és odajött hozzám.
- "Tessék néni", - és egy zsebkendõt nyújtott felém.
Kö-szöö-nööm, dadogtam szinte a sírástól, de aztán egy kicsit megnyugodtam.
- "Kit tetszik várni?" - kérdezte a fiú.
- Azt, akit nagyon régen el sem kellett volna engednem!
- nem kellett volna!
Csak ígérte, hogy visszajön.
De ez az õsz is komor és hideg, olyan mint a többi, és nincs, nincs.
- zokogtam.
- Majd rámnézett, megfogta a kezemet és elköszönt.
- "Csók, viszlát!"
Megint rákezdett az esõ, nagy cseppekben esett és a tócsákban buborékokat hagyott maga után. Nem nyitottam ki az ernyõt, hagytam hadd ázzak bõrig, - már a hajam úgy is csurom víz.
Lassan a ruhám is átázott, ahogy a park sétányán folytattam utam, pedig otthon órákig válogattam és próbálgattam, hogy mit is vegyek fel.
Most érkeztem a lépcsõhöz, amely emlékeket ébresztett, - az elsõ csókját, az ölelését, mosolyát, majd a motelben az éjszakai szeretkezésünket. Emlék, - már mind, mind csak emlék!
Lassan megindultam lefelé, kerülgettem az itt-ott hibás lépcsõfokokat.
Elérkeztem a hársfához, - megálltam.
Elállt az esõ, csak egy kis szellõ fújt, most beleborzongtam, az ágakról átázott vörössárga levelek hullottak.
Most sírt az õsz, pihenni kell!
A város, szinte teljesen kihaltnak látszott csak az utcai lámpák fénye hunyorgott.
- Azt hiszem, hazasietek és veszek egy forró fürdõt. Most egy kicsit megnyugodtam. Talán a felejtés kellene, de tudom, hogy nem megy!
- Most nem az ész és a logika diktál, hanem a szív!
Halk neszre rezzenek, a lépcsõn felfelé, egy hosszú kabátos férfi jön felém. Léptei egyre hangosabban koppannak, majd nem kerül ki, megáll elõttem. Nem látom az arcát, kicsit megijedek s már épp szólnék, de megelõz, - a hangja valahonnan ismerõs.
- "Kedvesem", - súgja felém.
- "Évek óta várlak", - majd érzem, lábamból szökik a vér, remegek és újra az a keserves sírás kerít hatalmába.
- Majd átölel és hagyja, hogy a vállán zokogjak. Most jól esik a sírás és jól esik az ölelés, - jól esik újra a csók és nem engedem el többé!
Aznap este újra, ugyan abba a motelbe mentünk, mint akkor, nagyon rég, de most nem szeretkeztünk, csak ölelkeztünk szorosan, hogy többé egymást, soha se veszítsük.
- A parkban felsóhajtott az öreg hárs,
- "Hjaj, de hosszú volt ez a csend a sok-sok év alatt!"
20081029
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!
|
|
|
- november 02 2008 12:18:33
Milyen érdekes ez! Épp tegnap jutott eszembe egy találkozás valakivel, akivel 15 éve beszéltünk meg egy randevút. Én elmentem, a megjelölt napon, õ nem. Bár hinni se hittem benne, talán ez volt a baj, s talán el se kellett volna mennem. 
Szép történeted végigcsodáltam.
Üdv.
K. |
- november 02 2008 14:44:27
Köszönöm!
- S bár nem jeleztem sehol, de ennek az "Újra találkozás"-nak, a "Randevú" volt az elõzménye. Azt hiszem, hogy így teljes a történet.
Viszont üdvözlettel: Lajos |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
