|
 Vendég: 111
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Talán egyszer könyv lesz belõle...
 Z
A démon
Írta: Luciferr17;s Angel
I. A démon kitörése
1. Elõszó
Ön, kedves olvasó, érezte valaha, hogy az élete egy hatalmas illúzió? Hogy csupán játékszer, mint a bûvésznek a nyúl, a cilinder és a többi rmágikusr1; kellék? Vagy, hogy minden tette, gondolata tévelygés, mint mikor rémálomba csöppen és érzi nyakán a gyilkos démonok lihegését, a fájdalmat, mikor belevájják éles körmüket a húsba? Valóságnak tûnik, de álom csupán. Nem? Én sem hittem el. Egészen addig a pillanatig, míg kattant csuklómon a bilincs és felsorolták a jogaimat. Gyilkossággal vádoltak, pedig csak kiûztem magamból a démont, aki elvette az életemet és a szeretteimet. Õrültnek hisz igaz? Nem hibáztatom, ne aggódjon. Valószínûleg igaza van, én is ezt gondolnám egy magamfajta rbetegrõlr1;, akit évek óta a Harlow-i elmegyógyintézetben kezelnek. Életem utolsó szikráit tartja a kezében, hatalmas döntés elõtt áll. Kérem, figyelmesen olvassa el történetemet, merüljön el benne, s döntse el valóban elmeháborodott vagyok-e. Ha válasza igen, hajítsa ki eme papírokat, felejtse el soraimat és álmodjon szépeket. Ha pedig nem, amiért imádkozom, nézzen a dolgok mögé és vigyázzon éjjelente. Akkor a legerõsebbr30; Hogy mi? A félelem mondhatnám, de ez már testet öltött réges-rég és mindig új álarcra vadászik. Addig pedig nem nyugszik míg, meg nem kapja amit akar. Higgye el megkapja, mindig megkapjar30;
2. Bemutatkozás
Castle Rockban születtem 1980 nyarán, jómódú család elsõ és egyetlen gyermekeként. A nevem Amy Roswell, itt még majdnem minden igaz volt, majd Ön is meglátja. Mindig rendes gyerek voltam, tettem, amit elvártak tõlem, amit egy ilyesfajta kislánytól elvárnak a szülei, a családja, a barátai, az ismerõseinek ismerõsei, tehát mindenki. Sosem csalódtak bennem. Jól tanultam, segítettem édesanyámnak a házimunkában, megtehettük volna, hogy szolgálókat veszünk fel, de anyám nem engedte. Abban az idõben, ezekben a körökben még nemigen dolgoztak a nõk, gyermeket neveltek, a ház körüli teendõket végezték, kiszolgálták a férjeiket minden szempontból és a családjukért éltek. Neki a fõzés, takarítás és a velem töltött idõ nyújtotta a szórakozást, nem akarta, hogy ezt is elvegyék tõle. Emlékszem rá, magas, vékony asszony volt, gyönyörû barna haja úgy omlott le vállára, mint a fûzfa ágai a földre. Barna szeme mindig szeretetet sugárzott, de ha jobban belenézett az ember látta a féltést, a fáradtságot és valami furcsa csillogást, ami nyugalmat árasztott. Mint mondtam értünk élt, Mary Roswell, akit mindenki tisztelt és szeretett a városban. Biztos õk is látták a fényt.
3. Apa, a mesélõ
Édesapám Jack a bankban dolgozott, közel, s távol ez volt az egyetlen a megyében. Pontosan mit csinált ott? Nem tudom. Késõ délutánonként egy rakás hivatalos papírral, fáradtan tért haza, de sosem kérdeztem mi ott a dolga, gyerekfejjel ez valahogy nem is érdekelt. Nagyon szerettem, mikor esténként vacsora után, míg anyám fürdõt vett, megkért, hogy segítsek rendezgetni az okmányokat. Boldogan tettem a dolgom, mint mindig, nem is gondolva, hogy a démon már ekkor leselkedett rám. Kevés idõt töltöttünk együtt, de olyankor csüngtem rajta, beszélgettünk, meséltünk egymásnak, eljátszottuk a meséket. Persze halkan, mert édesanyám nem szerette az esti tivornyázásokat.
A legtöbb kislány az apukájához akar feleségül menni, mikor nagy lesz. Ez nem perverzió, csak a gyermeteg, õszinte szeretet ilyesfajta megnyilvánulása. Nem mindenkinek adatik meg ez az érzelem, nem mindenki lesz ilyen kapcsolatba a szülõjével. De nekem megadatott, akkor még így éreztem.
4. A lecsúszás
1987 telén eladósodott a bank. Félõ volt, hogy nem tudnak már talpra állni, ami a város lakóinak végét jelentette volna. Sajnos így lett. A tehetõsek elszegényedtek, a nincstelenek pedig éhen haltak, vagy börtönbe kerültek a lopásokért, rablásokért, amit fennmaradásukért tettek. Persze ezzel nem törõdött senki. Még ha igazságtalanul is de lecsapott az rigazság kezer1;. Ironikus nemde? A szerencsésebbek vidéki rokonaikhoz költöztek, hátha ott túlélhetik a válságot, és összeszedhetik magukat. De azok, akik elmentek, többé nem jöttek vissza, még csak hátra se néztek, hogy búcsúpillantást vessenek. A szerencsétlenek pedig börtönbe zárva várták a javulást vagy a halált.
Nekünk még voltak tartalékaink, bár a szüleim aggódtak, hogy felélünk mindent és elúsznak az eddig megszerzett javaink. Apám egyre többször nyitott fel egy-egy üveg bort a féltve õrzött gyûjteményébõl, pedig a pincébe rajta kívül soha senki nem mehetett le, annyira féltette õket, mintha élõszemélyekrõl lett volna szó vagy legalábbis kincsekrõl. Azt hangoztatta egyszer ezek sokat fognak érni.
Most mégis a pohár fenekére nézett, egy ideig csak lefekvés elõtt, hogy jobban tudjon aludni, majd pedig már a napot is azzal kezdte, hogy elmúljon végre a fejfájása. Anyám akkor döntött úgy, hogy elutazik a szomszédos Harlowba, ahol Nancy nénikém, a nõvére lakott. Reménykedett, hogy takarításért, mosásért, fõzésért és a beszélgetésért cserébe lakhatunk nála, s így talán még a házunkat is megtarthatnánk. Nem akart magával vinni, mondván így gyorsabban megfordul, fájó szívvel, de ott hagyott. Soha nem töltöttünk el egymás nélkül egy napot sem, egy gyermeknek ez igazán megterhelõ, még akkor is, ha a másik szülõje ott marad vele. Azt ígérte négy nap múlva viszontlátom, csomagolunk, és új irányt veszünk egy szebb, boldogabb jövõ felé. Ez volt az elsõ, hogy nem tudta betartani az ígéretét. A démon közbelépett.
Hozzá kell tennem, soha nem olvastam se szörnyekrõl, se sárkányokról, se démonokról, semmi olyanról, amirõl úgy vélték árthat nekem. Mindig csak apám meséit hallgattam, ahol királylányok és hercegek, pónik és beszélõ aranyalmák léteztek. Tehát, miért démonról beszélek? Mert azóta sem hallottam semmi hozzá hasonlóról, semmirõl, amihez tudnám viszonyítani, de Õ, õ volt a legborzalmasabb, így ez a legkézenfekvõbb.
5. Vihar elõtti csend
Anyám reggel indult útnak, búcsúcsókot lehelt a homlokomra, mikor az igazak álmát aludtam. Hétfõ reggel volt, tehát csütörtök estére vártuk vissza. Viszonylag korán keltem, a kertünkbe mentem hóembert építeni. Apám már nem jött velem játszani, megint a pincébe zárkózott barátaival - az üvegekkel. Megebédeltünk együtt, anyám az utolsó adag fõzeléket készítette el utazása elõtt, a délutánt pedig tanulással töltöttem. Lefekvés elõtt végighallgattam az esti mesét, ugyanazt már legalább tizedszer. Mostanában nem volt fantáziánk, sõt ha lett volna, lehet, megfeketedtek volna a történetek. Gyorsan álomba merültem inkább, õ pedig, mint ki jól végezte dolgát, nyugovóra tért a hálószobájukban. A hálók az emeleten, a fürdõ és a konyha a földszinten volt. Hosszú csigalépcsõ kötötte össze a két szintet. Sokszor gyertyát használtunk, így is spórolva a kiadásokon. Nem tûnt fel, miért is tûnt volna, hisz gyerek voltam még, hogy apám már alig evett. Kedden elsétáltunk a városba. Kölcsön akart kérni Mr. Broegel-tõl, a helyiek tudták, hogy ez veszélyes, adott õ szívesen, bárkinek, de kamatos kamatot számolt fel minden összegre. Sosem félt, hogy nem kapja vissza a pénzét, megvoltak az eszközei a behajtásra. De megtagadta a kérést. Minden bútora letakarva állt hatalmas házában, dobozok sora hevert a földön, már szállításra készen. Azt mondta õt is elérte a válság szele, így pedig már nem lehet biztos semmiben és senkiben. Azt mondta hülyeség szarból szarba lépni. Nem értettem mire mondta. Rendes öregembernek tûnt, még tejjel és süteménnyel is megkínált. De õ is csak egy patkány volt, aki menekült, ahogy érezte a hajó süllyedését. Apám vacsora nélkül küldött aludni, pedig nagyon elfáradtam és megéheztem az út alatt, az a süti nem igazán volt jó az éhségre. Nem is tudom, mit adtam volna érte, ha elmeséli a történetet tizenegyedik alkalommal is. De nem tetter30; Hallottam, ahogy a pincében üvöltözik és üvegeket csap a falhoz. Akkor imádkoztam, hogy anyám jöjjön már vissza és rendezze el a dolgokat. Apa is nyugodtabb lenne, végre költözhetnénk, a jobb jövõ felé, ahogy õ mondta. De nem jött. Még nemr30;
6. A félelem szaga
Sírt már valaha is némán, könnyek nélkül? Én így tettem, féltem, hogyha apám meghall, bedühödik és esetleg bántani fog. Sosem tett ilyet. Még a hangját sem emelte fel, nem mintha lett volna rá bármi oka, de a gyerekek nem érzik a tetteik súlyát, így a következmények sem tántorítják el õket. Én mégis féltem, sõt rettegtem, éreztem, hogy valami megváltozottr30;
Apám reggel mosolyogva ébresztett, reggelit csinált és narancslét is facsart hozzá, frissen. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, eszembe jutott az öreg patkány, sõt én már annak is láttam. Egy hatalmas büdös, kövér patkánynak, aki egy halom pénzen ül, és közbe szivarozik. Még mosolyogtam is, de nem árultam el min. Ebéd elõtt még játszani is kijött velem, hógolyóztunk, majd hóvárat építettünk, a két nappal ezelõtt készített hóemberemnek. Ebédhez felhozott magának egy palack bort, de nem evett, mondván nem éhes. Az igazság úgy hangzott, hogy fogytán volt az élelmünk, és nem tudta anyám jó hírekkel tér-e haza, ezért inkább keveset evett, sõt már-már koplalt. Aztán felhozott még egy üveg bort és még egyet, remélve így majd megtelik a gyomra. Megtelt. Ott a konyhaszéken elaludt. Én felmentem a szobámba babázni, még arra is figyeltem, nehogy reccsenjen a lépcsõ és felébresszem. Tél volt, így hát hamar sötétedett. Este öt órakor nyílt az ajtóm, apám hívott vacsorázni. Nem tudott fõzni szegény, nemhogy rossz ízû lett az étel, de egyszerûen ehetetlen. A mai napig érzem a szagát és azt a borzalmas ízt, de legyõztem, megettem minden falatot, jó kislány akartam maradni, azt akartam örüljön végre valaminek. Egy tenyérnyi nagyságú fõtt hús volt, egyetlen öklömnyi darab krumplival és egy kanálnyi teljesen szétfõtt borsóval. Hét éves voltam, tehát elég kicsiny adagról beszélünk, nem is tudom, hogy erõltettem volna le a torkomon, ha nagyobb adagot tud készíteni. A hús folyósra fõtt szét, a krumpli belseje nyers volt, a borsóhoz pedig kanalat kellett használnom. De mint mondtam, megettem, az egészet mind egy szálig. Apám fürdõvizet csinált nekem, nem szerették, ha én készítettem el, mert mindig tele töltöttem a kádat, imádtam, ha hatalmas hab volt a tetején, és elmerülhettem benne, mint egy ázott papírhajó. De ezen az estén tele engedte, az utolsó adag habfürdõt is beleöntötte, mibõl még legalább három fürdõzést lehetett volna kihozni. Nem hagyott magamra, alig állt a lábán, dõlt belõle a piaszag, de csak nézett és üvöltött, hogy vetkõzzek, mert az okos kislányok ezt teszik. Ekkor a férfi eltûnt és megjelent a démon.
7. Az illúzió ébredése
Az a szagr30; még mindig úgy érzem, felfordul a gyomrom, pedig már vagy húsz éve történt. Nekilökött a kádnak, letépte a ruháimatr30; a kezeimet hátra húzta, azt hittem teljesen kicsavarja, vagy eltöri, mint mikor a tyúk nyakát egyetlen mozdulattal eltörik. Igen, olyan védtelennek éreztem magam, nem fogtam fel teljesen mi történik velem. Nem tudtam miért bánt, mit akar, mit csinált az apukámmal. Zokogni kezdtem, mikor mögém került és megéreztem azt a forró, kemény valamit. Fájdalmat éreztem a fenekemnél, éreztem, hogy a lábam között végig folyik valami meleg. Lenéztem, a vérem volt az. Sikítoztam, de nem erõltette meg magát, hogy befogja a számat, tudta, rajtunk kívül senki sincs a házban. Elõre-hátra, elõre-hátha, elõre-hátrar30; a fejem folyamatosan kopogott a kádnál lévõ falon. Úgy éreztem ott helyben meghalok. Hangosan sóhajtott, belekapaszkodott a hajamba, magához húzott és sziszegve a fülembe lihegte: -Jó kislány!-
Még egy utolsót lökött rajtam, mikor újra forróságot éreztem, ami marni kezdte belülrõl a testemet, sajgott és égett a fenekem.
Ekkor hatalmas puffanást hallottam, a szorító kéz pedig engedett. Anyám állt az ajtóban, kezében egy pezsgõsüveggel, melyrõl vér folyt le. A démon ott feküdt a padlón betört fejjel, de nem telt bele pár perc, már újra talpra állt és felvette a harcot. Mozgása eléggé instabil volt, de eléggé stabil ahhoz, hogy elbánjon egy törékeny nõvel. Megszólalni sem tudtam, végig néztem, ahogy kilökdösi anyámat az ajtón egészen a lépcsõig. És az a szag, még mindig csak terjengettr30;
A lépcsõ tetején a démon kicsavarta kezébõl az üveget, arcon vágta és mikor a földre lökte rugdosni kezdte, a fejét, a gyomrát, a mellkasát, hallottam a bordák és a csontok ropogását. A védtelen virágszál könnyei végig potyogtak. Anyám vért köhögött fel és elfúló hangon azt mondogatta: -Átkozott!-
Az utolsó rúgás elegendõ volt ahhoz, hogy a halálszélén egyensúlyozó nõ teste a lépcsõ alján kössön ki. Élettelen teteme ott hevert, nyaka, lábai és kezei kifordulva hevertek mellette. Mint, egy rongybaba, mint egy nagyon-nagyon elhasznált rongybaba. Megbabonázva figyeltem a történteket. A démon visszafordult felém, felemelte a kezét és elsötétült minden.
Cikázó fények töltötték be a szobát, mikor magamhoz tértem. Idegenek rohangáltak a házban, de nem emlékeztem semmire. Elmesélték, hogy betört hozzánk valaki, apámat leütötte, és ha édesanyám nem ér haza, ki tudja mi történt volna még. Azt is mondták, hogy dulakodás közben sajnos legurult a lépcsõn és élettét vesztette. Értem, értünk. Értünk élt és értünk halt meg.
Láttam magam elõtt a rbalesetetr1;, mint egy mozifilmet. Láttam minden szemszögbõl, még magamat is, ahogy az ajtóban állva nézem anyám és az idegen dulakodását. Tisztán emlékeztem. A fenekem azért fájt, mert elcsúsztam a véres padlón. A valóság teljesen kitörlõdött a fejembõl és helyette az illúzió vette át a szerepet.
II. A démon leselkedikr30;
1. A változás
Eltemettük édesanyámat, úgy ahogy szerette volna. Évekkel ezelõtt megeskette apámat, mikor egy betegségbõl kifolyólag majdnem meghalt, hogy a temetésén halk zene fog szólni, fehér virágokkal borítjuk be a koporsót, és úgy engedjük végsõ útjára. Csodás volt, ha lehet ezt így mondani. A felhõkbõl lépcsõk rajzolódtak ki, a nap aranyszínnel borította be a Mennyországhoz vezetõ utat. Éreztem bõrömön anyám pillantását, tudtam ott áll a kapuban, és utolsó búcsúját küldi nekem. Elmosolyodtam és büszke voltam rá, hiszen megmentett. Megmentett mindkettõnket, ezt mondták a rendõrök is, ha Õ nem lett volnar30; De volt, csak voltr30; Úgy éreztem a szívem egy darabját magával vitte, hogy többé már nem leszek teljes egész. Visszhangzott a fülemben egy szó: Átkozott! Nem foglalkoztam vele, azt hittem csak a képzeletem játszik velem.
Elbúcsúzni se volt idõm senkitõl, épphogy az iskolába mentünk be, a kiiratkozás miatt.
Harlowba költöztünk, egy apró, másfélszobás lakásba, a kicsi fürdõszoba egyben volt a wc-vel, a konyha sötét volt és koszos. Udvarunk nem volt, hallottam a szomszédok szöszmötöléseit, esténként a veszekedéseket, és a vad szexcsatákat. A házunkat eladtuk, örültem is neki, soha többé nem akartam vissza menni. Rémálmok gyötörtek, összemosódott képek, hol a démont láttam, hol a dulakodást, hol anyámat, ahogy kitört nyakkal fekszik a lépcsõ alján. Borzalmas volt a látvány, sokszor sikoltozva ébredtem. Ilyenkor apám berohant hozzám, az ölébe vett és elringatott. Többé már nem mesélt, nem is akartam már hallani. Összeszedtük magunkat, munkát talált a helyi bankban, mint ügyintézõ, sokszor most is késõn élt haza. Én szakácskönyvekbõl megfõztem, amit megtudtam, sokszor csak hideget ettünk, de apám nem panaszkodott. Nem mentem vissza azonnal az iskolába, kaptam egy kis idõt. Volt, mikor a szobámban ültem és bámultam ki az ablakon, volt mikor az utcán sétáltam és csak figyeltem az embereket. Nem mentem játszani a gyerekekkel, a nyolcadik születésnapomat is egyedül töltöttem, mert apám elfeledkezett róla. Nem hibáztattam érte, érthetõ volt.
Nem beszéltünk többet anyámról, mindent ami az övé volt, eladtunk, vagy elajándékoztunk. Egyedül az ékszereit tettem el, emlékbe. A kedvencem egy aranylánc volt, egy gyönyörû rózsa medál csüngött rajta, egy angyal szárnyai fonták körbe, a közepét ki lehetett nyitni. Anyám képe volt benne és az enyém, talán újszülött lehettem rajta. Sosem vettem le, jobban vigyáztam rá, mint az életemre. Az ékszeres dobozt az ágyam alatt rejtegettem, csak akkor vettem elõ, mikor apám munkában volt. Olyankor feldíszítettem magam és a kedvenc babámat, akinek a Mary nevet adtam, és eljátszottam, hogy õ az anyukám és éppen tortát sütünk, mosunk, vagy takarítunk. Mindent vele csináltam. Még anyáéktól kaptam a születésnapomra.
Megpróbáltam szépen berendezni a szobámat, hiába kaptam én a nagyobbat, még az egérlyukak is tágasabbnak tûntek. Legalább volt egy ablaka, a kisebbnek még az se. Apám elsõ fizetésébõl kifestettünk. Az én szobám bordó lett, neki nem tetszett ez a szín, de elfogadta a döntésemet. Vettem egy fekete filcet a sarkon lévõ mindenesnél és rajzoltam. Mindent felrajzoltam a falra, ami csak eszembe jutott. Virágokat, a Holdat, sötét eget, melyen nem voltak csillagok. Egy kis faházat és egy kislányt. Fekete virágok voltak a ruháján és volt egy fekete cicája. A Sarah és a Blacky nevet kapták. Ahogy teltek-múltak a napok lerajzoltam az egész életüket. Amikor Sarah nagyon sírt, mert Blacky leesett a tetõrõl és meghalt, mikor Sarah végzett az iskolával, mikor szerelmes lett és a barátját Tim-et, mikor babájuk született, mikor megöregedtek és meghaltak. De ne rohanjunk ennyire elõre.
1988 telén mentem újra iskolába. Hatalmas, világos épület volt, tekintélyt követelt minden centimétere. Az ablakait fenyõágak, festett hópelyhek és aranyos rajzok díszítették. Az elõcsarnokban egy nagyon szép fenyõ állt, biztos a gyerekek díszítették fel. Finom illatú volt az iskola, ez maradt meg belõle a legjobb emléknek. A tanárok kedvesen fogadtak, mindig azt hajtogatták, ne aggódjak itt rendesek a gyerekek, biztos találok magamnak barátokat. Nem egészen így történt. Mint a hurrikán úgy söpört végig az épületen az életem sötét múltja, voltak, akik szántak, voltak, akik kinevettek és gonoszkodtak. De a gyerekek ilyenek, nemde?
2. Az igaz barát
Egy félénk, visszahúzódó kislány mellé ültettek. Nem igazán beszélgetett velem az elején, ahogy megfigyeltem senkivel sem. A barátságunk akkor indulhatott, mikor rajzórára nem tudtam magammal színeseket vinni, csak a fekete filcemet. A feladat az volt, hogy mindenki rajzolja le a családját. Neki kezdtem, de ugye színek nélkül. Oda firkáltam a hatalmas papírra anyukámat szép angyalszárnyakkal, apukámat, aktatáskájával a kezében egy papírkupacon ült, magamat és a hátunk mögé egy fekete kivehetetlen alakot. Mikor végeztem boldogan ültem és vártam, hogy megdicsérjen a tanárnõ. De ehelyett csak nézett rám bambán és nem tudott kinyögni egy értelmes szót sem. Megkérdezte, hol vannak a ceruzáim és miért nem vittem magammal. Azt mondta, ez a sok paca így értékelhetetlen és értelmetlen. Próbáltam neki halkan elmagyarázni, hogy erre még nem volt pénzünk, de ígérem, beszerzek mindent, ami kell. Hangosan ismételte a szavaimat, a gyerekek pedig nevettek, csak nevettek. Éreztem, ahogy a szemeimet könny tölti fel, de nyeltem egyet és nem sírtam. Nem akartam, hogy sírni lássanak. Becky, ez volt a mellettem ülõ kislány neve, átölelt és azt mondta, csak a vázlatot rajzoltam meg így. Hogy a ceruzáit közösen vettük és elõször õ színezett, most pedig én vagyok a soros. Nem éreztem még ekkora hálát és szeretetet egy ember iránt sem. Az óra végére pont elkészültem, még piros pontot is kaptam rá. Attól a naptól kezdve, minden idõmet vele töltöttem. Kiderült, hogy csak egy utcával lakik arrébb, mint én. Együtt mentünk iskolába, utána együtt tanultunk. Neki a számolás ment nagyon, nekem meg az írás és az olvasás. Kiegészítettük egymást, még Mary-t is nekiadtam, mikor elmesélte, hogy nagyon fél a sötétben. Boldogan ölelte át a szakadt babát és öröm csillogott az arcán. Cserébe õ nekem adta a kedvenc mesekönyvét, és én újra megszerettem a meséket. Sokszor kísért haza, együtt tanultunk meg fõzni, meséltünk, rajzoltunk, festettünk, szerelmesek lettünk. Tricky Wilson egy helyes popénekes volt. Nõk százai hevertek a lába elõtt, sikítoztak mikor meglátták, ez alól mi sem voltunk kivételek. Fennhangon énekeltük az I miss you little baby és a Your17;re my love címû dalait. Volt mikor még a szomszédok is átkopogtak, hogy hallgassunk már el. Még mindig emlékszem minden egyes szóra a dalszövegbõl. Érdekes nem?
3. Az emlékezés gyötrelme
Elérkeztünk édesanyám halálának évfordulójához. Bármennyire is próbáltam elfelejteni a történteket, egyszerûen nem sikerült. Újra kezdõdtek a rémálmok, egyre többször érezni véltem azt az orrfacsaró bûzt, apám pedig egyre késõbb járt haza. Eleinte csak a vacsorát késte le, és spiccesen jött haza. Késõbb már az egész estét a kocsmában töltötte, hol haza támolygott, hol a haverjai lökték be az ajtón. Nem szóltam neki arról, hogy az iskolában fáradt vagyok, nem tudok koncentrálni és az utóbbi egy hónapban a jegyeim is megromlottak. Nem akartam magamra haragítani.
Az évforduló napjára szabadnapot kért és elment a kocsmába, teljesen részegen jött haza. Hajnalban arra ébredtem, hogy beesik az ajtón és összetöri a dohányzó asztalt. Kiugrottam az ágyból és rohantam hozzá. Arccal feküdt a földön, a szag pedig terjengeni kezdett. Fel akartam segíteni, de már nem õ fetrengett a padlón. A démon vicsorogva nézett rám. Sziszegve azt mondta: -Jó kislány! A jó kislányok segítenek!-
Letépte a nyakamból az öröklött láncomat és a falnak vágta. Tudtam itt a büntetés ideje, a megtorlásé, anyám haláláért cserébe. Nem tudtam leszámolni a lelkiismeret furdalással.
Felhúzta a hálóingemet, már nem sikítottam, nem ellenkeztem, hagytam, tegye, amit akar, csak essünk már túl rajta. Tudtam, most nem lesz ott az anyukám, aki megvéd. Már nincs senkim. A démon kihasználva a helyzetemet, mindent megtett velem, amit erõszakkal, egy védtelen kislánnyal meg lehet. Úgy éreztem, szétrobban a hasam, fájt minden porcikám, az orromat megtöltötte a halál állott, kesernyés szaga. Õ meg csak lökött, lökött és lökött, egyre erõsebben, gyorsabban és fájdalmasabban. A mocskos ujját a számba dugta és ki-be húzogatta. Mikor végre elérte amit akart, fáradtan összeesett a padlón. Nem vártam meg, míg felkel, berohantam a szobámba. Magamra húztam a takarót és rettegtem, attól, hogy bántja az apukámat, és attól, hogy bejön a szobámba. De nem jött, ezért meg voltam róla gyõzõdve, hogy az ajtón nem is juthat át. Attól a naptól kezdve kulcsra zártam a szobámat.
Álomba sírtam magam, reggel egy vértócsában ébredtem. Lüktetett mindenem, alig bírtam felkelni a szédüléstõl. Úgy terveztem nem megyek iskolába, délután kérek az orvostól igazolást, majd panaszkodok gyomorrontásra vagy valamilyen nyavalyára. Nem akartam embereket látni, nem akartam, hogy Becky megtudja a titkomat, hogy bûntudat gyötör, mert anyám miattam halt meg. Nem akartam, hogy tudjon a démonról, se a büntetésrõl.
Lezuhanyoztam, a véres ágynemût beáztattam és tisztát húztam fel. Benéztem apámhoz, ahogy gondoltam nem ment dolgozni. Elterülve az ágyán hangos horkolásba kezdett. A nyitott ablakon friss levegõ kúszott be, már-már csalogatta az embert ki a szabadba. Jobban szemügyre vettem a szobát. Cigis dobozok, nem is tudtam, hogy dohányzik, de várható volt, hogy a kocsmában rászoktatják, üres üvegek, használt fehérnemû seregek tartottak bált a földön. Minden poros volt és koszos, hiába festettük sárgára a falakat, már nemigen látszott az eredeti színe. Az eddigi rendezett papírok összegyûrve, csomókban hevertek a bálozók mellett az ágyon, sõt még a szekrény tetején is voltak kupacok. Nem engedte, hogy takarítsak nála, de már örültem is neki. Megnyugtatott a tudat, hogy jól van, és nem bántotta a démon, de már nem tudtam akkora szeretettel gondolni rá, haragudtam, mert nem volt ott, hogy megvédjen, mert már másodszorra hibázott.
Miután végeztem mindennel, felöltöztem és sietõsen elindultam, a város másik végében levõ rendelõbe. Kb. délután kettõre értem oda, a tanításnak pedig fél kettõkor lett vége.
4. Egyedül
Becky érezte bõrén a csípõs téli reggel hidegét. A szokott helyen várta barátnõjét, figyelte a Dumson utca sarkát, ahonnan mindig mosollyal az arcán, integetve jelent meg. Reggel késve ébredt, sietõsen készülõdött, sõt még futott is, nehogy lekésse Amy-t. A megbeszéltnél tíz perccel késõbb ért oda, még tizenötöt várt, de feladta. Remélte az iskolában majd egybõl összefutnak, mert nem szeretett ott egyedül lenni. Mikor együtt voltak, nem bántottak õket, maximum a rosszalló pillantásokat kellett elviselniük, de külön-külön sokszor beszóltak nekik. Kegyetlen dolgokat vágtak a fejükhöz, rágót raktak a székeikre, szendvicsekkel dobálták õket vagy bogarakat tettek a padjaikba. Hálás volt a sorsnak, hogy elküldte neki a lányt.
Az iskolába érve, sehol sem találta. Az elsõ órán bizakodva nézte az ajtót, hátha õ is csak elaludt, de csak nem érkezett meg. A szünetekben inkább a teremben maradt, még reggelizni sem ment. Órák után Amy-ék lakása felé ment.
Hajában jég és hó maradványok ültek, mert az iskola mögött a többiek bevárták, és bepótolták a kimaradt 2 hónapot. Annyi hideget kapott a nyakába, amennyit más csak egész élete alatt tud összegyûjteni. Arca és keze sajgott a hidegtõl, már csak az éltette, hogy barátnõjével töltheti a nap hátra levõ részét. Kezében az összeírt házi feladattal csöngetett be. Háromszor csengetett, mire az emlékezéstõl másnapos Jack végre ajtót nyitott.
Fontos, hogy tudja kedves Olvasó, ez egy igazi barátság volt, a szó legnemesebb, legõszintébb értelmében. Együtt ébredtünk, rutinnak számított, hogy felkelés után egybõl az égboltra pillantottunk, így köszöntve a másikat egy hangos Jó reggelt!-el. Lefekvés elõtt kiválasztottunk egy csillagot, jó erõsen egymásra gondoltunk és puszit küldtünk levegõben. Szép szertartások voltak ezek, jó erre néha napján visszagondolni, mikor az ember magányában már nem tud mit kezdeni magával.
Sosem bántottuk egymást se szavakkal, se tettekkel. Amikor a hónap utolsó napjain már csak vajas zsemlét tudtam magammal vinni, akkor õ elfelezte a zsemléjében lévõ szalámit és nekem adta. Mi egymásnak éltünk, egymásért küzdöttünk. Ám mint a legtöbb dolog ezen a mocskos világon szépen lassan ez is eltûnt, emlékké változott.
5. Jack
Jack Rowell mindig is jóképû férfinak számított. Mélybarna szemei úgy olvadtak puha arcába, mint vajba a forró kés. Erõs férfias vonások keretezték arcát, ajkai puhák voltak, szép piroskás színûek, melyek ritkán álltak mosolyra. Világosbarna haja mindig rendezetten ült fején olyan benyomást keltve, mintha most lépett volna ki a fodrászatból. Amerre járt jó illat terjedt, mindig ugyanazt a Chevolle nevû márkát használta, amelyikbe akkor lett szerelmes, mikor elsõ évfordulójukra ezt kapta anyámtól. Szerette, már akkor, amikor elõször meglátta. Fiatalon kerültek össze, de sosem bánta, nekem legalábbis mindvégig ezt mondta. Már kisiskolásként ismerték egymást, akkor eldöntötte vagy Õvele lesz örökre vagy inkább senkivel. De persze, mit érnek egy gyerek vágyai?
Miután elveszítette a munkahelyét minden megváltozott, a jó illatot felváltotta a tömény pia szaga, a szem folyton fáradt vagy ittas, netán másnapos volt.
Így is maradhatott benne valami vonzó, mert többen szerették volna átvenni anyu helyét mikor ide költöztünk, persze sikertelenül. Többek közt az a lány is, aki nem nézett ki húsznál többnek és aki miatt az orgiákat hallgattam sok éjjen át. Minden nap más valakivel jött haza, más autóba szállt be, volt, hogy amint egyes számú jelöltünk lelépett, a szerencsés kettes már a felmelegített ágyba fekhetett be.
Ne tõlem kérdezzék mi lehetett a titka, elképzelni sem tudom mi vonzhat egy épeszû, magára valamit is adó nõt pont ehhez az emberhez. Talán õk tudnának errõl mesélni.
De térjünk inkább vissza, mielõtt a fontos dolgokat elfelejtem, nem tudom meddig leszek képes írni. Hogy mikor váltja fel elmémet a jólesõ pihenés attól a sok gyógyszertõl, amit nap-mint nap jóhiszemûen nyugtatóként belém tömnek.
6. Apa nélkül
Becky apukája elhagyta õket, mikor kiderült, hogy meg fog születni. Sosem látta, csak egy fényképe volt róla, amit dugdosnia kellett, mert az anyukája még mindig nem dolgozta fel a történteket. Rajongott az idõs férfiakért.
Mikor becsöngetett hozzánk, apu a zuhany alól mászott ki, azt hitte én értem vissza ezért csak egy törölközõt kötött magára. Futtában már ismerte Beckyt, ezért azt mondta, maradjon fent nyugodtan, menjen a szobámba és foglalja el magát, amíg megjövök. Becky tíz éves volt, ezt hozzá kell, hogy tegyem, szóval õ nem, mint férfit látott, hanem, mint apajelöltet, figyelte a férfi minden lépését, nézte, ahogy a fürdõ felé tart, és arra gondolt mennyire szeretné ezt minden nap látni. Hogy milyen jó lenne egy férfi oda, neki és az anyjának.
Bement a szobámba és várt. Azt hazudtam neki, hogy reggel hányingerem volt és ezért mentem orvoshoz. Elhitte. Bûntudat gyötört, sosem hazudtam még se neki, se senki másnak.
Együtt végeztük el az általános iskolát, egy középiskolába kerültünk és megváltozott az életünk. Becky anyukája újra férjhez ment, született egy Tommy nevû kisöccse, Õ pedig érdeklõdni kezdett a fiúk után, sõt inkább a férfiak iránt, már csak eszköznek látta õket, akik elviszik vacsorázni, mozizni, szóval kielégítik minden vágyát.
Engem elfelejtett a démon, nem jött, kezdtem elfelejteni és feldolgozni a történteket. Már nem voltak rémálmaim, anyu halálának évfordulóit pedig azzal töltöttük, hogy elutaztunk Castle Rockba és meglátogattuk a sírját. Apa újra összeszedte magát, szép lassan eltünedeztek az alkoholista ivócimborái, anyagilag is helyrejöttünk és úgy tûnt végre meg tudunk venni egy szép kertes házat. Sikerült is, pont Beckyék utcájába költöztünk. Nem volt nagy ház, de volt kert, egy kis tûzrakó hely és egy pici halastó is. Szépen felújítottuk az évek során.
7. A csalódás
Mint írtam, barátnõmet egyre jobban érdekelték a másik nem tagjai. Szép fiatal nõ lett belõle, a pasik tolongtak érte, mindenki azt várta ki lesz a következõ kiszemeltje. Elkurvult, mondjuk ki. Emlékeznek még a szomszédban lakó fiatal lányra? Becky is ezen az úton járt. Azt hiszem tudat alatt mindenkiben az apukáját kereste elég kevés eséllyel persze. Nem néztem le ezért, nekem akkor is a legjobb barátnõm maradt. Sokszor kimentett apunál is, mikor el akartunk menni bulizni valahová. Olyankor azt hazudtuk, hogy Beckyéknél filmezünk, sokáig tart és akkor már egyszerûbb, ha náluk alszok. Sosem buktunk le. Egyszer valóban ott töltött töltöttük az éjszakát. Lenyúltunk egy üveg vodkát, valami nevenincs márka volt, de már a szagából lehetett tudni, hogy furcsa lesz a másnapunk. Nagyon berúgtunk, próbáltunk halkak lenni, de nem mindig sikerült. Egyszer csak megkérdezte, hogy csókolóztam-e már, voltam-e fiúval és hogy nem érdekel-e a dolog. Minden kérdésre nemmel válaszoltam. Erre megcsókolt és én viszonoztam. Nem tudtam milyen lehet egy igazi csók, de õ nagyon jól csinálta. Annyira belemelegedtünk, hogy szépen lassan minden ruhadarabunktól megszabadultunk. Teljesen meztelenül álltunk egymással szemben, õ mosolyogni kezdett és azt mondta, hogy gyönyörû vagyok, ne féljek, nem csinálunk semmi rosszat, majd õ megmutatja mi a jó. Simogatni kezdte a melleimet, nekem elég kicsik voltak, amik zavartak is, hiszen egy 17 éves lánynak már nem ilyennek kellene lennie. Addig nem is vettem észre milyen formás idomokkal áldották meg az égiek. Idõsebbnek látszott a koránál. Nagy kemény mellei, vékony dereka, és borzasztó jó lábai voltak. Csókolta a testemet, cserébe én is az övét. A combjaim közé mászott és úgy izgatott. Nagyon jól esett, nagyon szerettem õt is és azt is, amit csinált velem. Éreztem a forró nyelvét, hol puhán hagyta, hol megfeszítette, hol a kezét használta, hol a száját. A fejemre húzta a párnát és vigyorgott, mert hangosan lihegtem. Az utolsó mozdulatánál hatalmasat élveztem. Életem elsõ szexuális kalandja leszbikus csatává alakult át. Nem gondoltam, hogy így fog megtörténni, de nem bántam. Sõtr30; Egymáshoz bújva aludtunk el és másnap nem beszéltünk a dologról. Talán Õ nem is emlékezett rá.
Délután hazakísért, apám a konyhában várt azzal, hogy Chris Robins telefonon keresett és kérte hívjam vissza. Õ az a srác volt, akibe elsõs korom óta szerelmes voltam. Igazi lányok álma, mindenki azt hitte Õ és Becky lesznek a suli álompárja. Végzõs volt, mikor odakerültünk. Mindig a háttérben maradtam, de mégis engem hívott fel. Mire odaértem a telefonhoz pont újra hívott és megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele este moziba vagy pizzázni. Naná, hogy igent mondtam. Sikítozva futottunk fel Beckyvel a szobámba, ruhákat próbáltatott velem, megcsinálta a hajam és még ki is sminkelt. Apa kikötötte, hogy legkésõbb éjfélre legyek otthon, nagylelkûnek tartottam ezért. Chris este hatra jött értem az apja fekete Buickjával. A nagy kapkodásban nem is vettem észre, hogy Becky nem indult haza, hanem ott maradt nálunk. Jól telt az este, boldogan szálltam ki miután megkért legyek a barátnõje és búcsúként megcsókolt. Igazi kis áramütést éreztem, pillangók repkedtek a gyomromban, mint ahogy a Nagykönyvben megírják. A szerelemtõl megrészegülve tántorogtam el az ajtónkig. Nem hittem el, hogy velem ez megtörténhet, azt mondta, pont az tetszett meg neki bennem, hogy lehetek az övé, hogy még nem voltam másé, és tisztán, feltétel nélkül szerethet.
Pontosan tíz óra volt. Véletlenül sem akartam elkésni, a jó kislányok szót fogadnak, tehát mikor a film véget ért, nem ültünk be enni, hanem siettem haza. Az emeletrõl furcsa hangokat hallottam, egy nõ hangját és apám nyögéseit. Benyitottam, bárcsak ne tettem volna, átkozom azt a napot, hogy nem késõbb értem haza. Szóval, benyitottam apám feküdt az ágyon, egy nõ pedig rajta ült, a teste hullámzott, nyögdécselt és lihegett, az élvezettõl hátra hajtotta a fejét és akkor felismertem. Becky volt az, már a ruháinak is gyanúsnak kellett volna lenni, de nem vettem észre. Láttam, ahogy összefonódnak, ahogy apám eltûnik a testében, ahogy csókolóznak és elkapott a hányinger. Hogy tehette ezt egy 17 éves lány egy 38 éves férfival? Az apja lehetett volna. Halkan visszacsuktam az ajtót, a szobámba mentem és felhívtam Christ nincs-e kedve mégis elmenni valahová az éjjel. Nem telt bele 10 perc és már a ház elõtt várt. Addig átöltöztem, miniszoknyát húztam egy vadítóan kivágott fölsõvel, hosszú csizmával, de bugyit nem. Felkaptam a konyhaszekrénybõl egy óvszert, apám biztos azt hitte, nem tudom mire való, vagy nem vettem észre.
Aznap éjjel hosszú csókolózás után hatalmasat szeretkeztünk. Nem csókolt olyan jól, mint Becky, de soha nem mondtam ezt el neki. Nem volt ellenére a dolog, és nem is gondolta, hogy kihasználom vagy ilyesmi. Belém szeretett és én is belé, ott azon az éjszakán, abban a kocsiban. Tudtam, hogy van értelme vele lennem.
Többé nem álltam a lánnyal szóba. Átiratkoztam egy bentlakásos iskolába és az otthoniak közül csak Chris-szel tartottam a kapcsolatot. Apámnak azt mondtam, hogy ez az iskola sokkal jobb és nagyobb esélyem van egy egyetemre bejutni. Volt pénze, tehát ki tudta fizetni a költségeket, a szobámat meg kiadta a városba érkezõ turistáknak. Néha haza telefonáltam, hogy él-e még, mikor pedig õ hívott letagadtattam magamat. Becky is többször keresett, de sosem hívtam vissza, a pontos címemet nem hagytam meg és egy idõ után feladta. Többé nem barátkoztam lányokkal, az összest csak egy kétszínû ribancnak tartottam, akiknek semmi sem szent. Nekem sem volt már az. Minden lehetséges pozitúrát, minden szóba jöhetõ helyen kipróbáltunk. Lassan átváltoztam, keveset ittam, de rendszerint drogoztam, nem jártam anyámhoz a temetõbe, nem gyászoltam és már nem is igazán gondoltam rá.
III. A démon hibázik
1. Az ÉLET
Befejeztem a középiskolát, elkezdtem az egyetemet, Chris pedig beállt dolgozni az apja cégéhez. Számítógépes programokkal, vagy mikkel foglalkoztak, értett a szakmához, ezért elég sokat keresett. A huszonegyedik születésnapomon kibérelt egy lakást és megkért költözzek vele össze.
Egyre többször ébredtem hányingerrel, zavartak a szagok, rosszul voltam a kávétól, a parfümöktõl, mindentõl. Chris elkísért orvoshoz, aki megállapította, hogy kisbabánk lesz. Szerettem Christ, nagyon, jobban mindenkinél és mindennél. Boldog voltam. Nehezen de leálltam a drogoktól az egyetemet pedig halasztottam. Tanár akartam lenni, ez volt minden vágyam, de a kicsiért bármirõl lemondtam volna.
Megkérte a kezemet és mielõtt még látszani kezdett volna a terhesség, el is vett. Az apja állt mindent, nagyon megszeretett az évek során, azt mondta, ha tehetné a lányává fogadna és, hogy nálam jobbat nem kaphatott volna a fia. Persze, nem tudtak az esti bulikról, a grupenekrõl (igen volt ilyen is, de errõl Chris sem tudott), a drogról és a családomról sem. Csináltam dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de szerettem Õt kérem higgye el. De ha nem így történt volna minden, ma nem lennék az, aki vagyok. A történtek ellenére sem tekerném vissza az idõt.
Az anyja nem szeretett, de kit érdekelt az, Chris nem hagyta, hogy bántson, nem engedte, hogy beleszóljon a dolgokba. Egyszer a fejemhez vágta a vacsoránál, mikor áthívtak minket, hogy megbeszéljük az esküvõ részleteit, hogy tönkreteszem a fiát, a gyerek is csak azért jön, és, hogy ribanc vagyok. Chris apja ráüvöltött, hogy fejezze be, a võlegényem pedig némán felállt az asztaltól, oda sétált az anyjához és felpofozta. Komikus, hogy én szedtem le róla. Nem mintha nem élveztem volna a látványt, hiszen az a szipirtyó az elejétõl fogva gyûlölt, de nem voltam biztos, hogy nem kap el az õrület, akkor pedig nem kegyelmezett volna neki senki.
Ezek után már csak hármasban terveztük a dolgokat, azt a vén boszorkányt pedig meg sem hívtuk. Megkérdezték kit szeretnék elhívni, én pedig csak az apámat mondtam. Már jó ideje nem beszéltünk, azt sem tudta, hogy nagypapa lesz.
2. Boldogan, amígr30;
Egy rekedt férfihang vette fel a telefont. Hallani lehetett, hogy eléggé beteg, igen, apa volt az.
Hallottam a hangján, hogy remeg és örül nekem. Elmeséltem az évek történéseit, hogy babám lesz, az esküvõt is és megkértem jöjjön el. Azt mondta, látogassam meg elõtte, mert beszélni akar velem. Elég komoly volt a hangja, de úgy éreztem örül, hogy rendbe jöttek a dolgaim, nem találkozott még Chris-szel, de az alapján, amit meséltem neki róla kedvelnie kellett.
Hazatértem. Chris felbérelt egy sofõrt, hogy véletlenül se történjen velem semmi baj, elkocsikáztunk a régi iskola felé, a parkba, de Becky-ék házát messze elkerültük. Lehet, hogy már nem is ott lakott, ki tudja. Ahogy ismerem ezernyi gazdag férfi tartja el, valami méregdrága villában vagy kastélyban. Talán boldogtalan is. Ez a gondolat kicsit megnyugtatott. Nehéz volt újra átlépni a küszöböt, eszembe jutott Becky kéjes lihegése, kígyótester30; minden arról az éjjelrõl.
Mikor beléptem a konyhában ült, és tömény füst vette körül. Az asztalon orvosi papírok voltak pakolva. Annyit mondott rák, nem is kellett többet és már tudtam miért hívott ide. Megkért, hogy vegyük magunkhoz, mert nem akar egyedül meghalni. Nem fájt, egyáltalán nem, talán csak azért mondtam igent, mert jól nevelt voltam. Felhívtam Chris-t és beleegyezett a dologba, habár nem örült neki és feltételeket szabott, de sikerült megegyezni. A házban apu saját emeletet kapott, igazából azért, hogy ne legyen se útba, se szem elõtt. Pár nap alatt bedobozoltunk mindent. A ház árának a felét nekem adta, hogy költsem a születendõ babára, akirõl közben kiderült, hogy kislány. A másik felét, pedig berakta a bankba, hogy kamatozzon és még végrendeletet is készített, hogy a késõbbiekben könnyen hozzá juthassak, ha szükségem lesz rá.
Apám volt a legfontosabb nekem, mikor anyám meghalt, de az a tudat, hogy bemocskolta a legjobb barátnõmet és elvette tõlem, mindent összetört.
Szépen éltünk együtt, egyáltalán nem ivott, még az ünnepeken sem. Amikor Chris-nek el kellett utaznia ott volt és segített rendben tartani a házat. Megtartottuk az esküvõt, rá két hónapra pedig megszületett Míra. Gyönyörû baba volt, egészséges és mondhatjuk, a csodájára jártak az ismerõsök. Még a helyi lapban is leközölték a képét, ugye jómódúaknál ez így szokás, fõleg, ha kicsit ismert is az ember. Eltel egy év, aztán kettõ, aztán három és a végén négy. Csoda gyerek volt, négy évesen tudta az abc-t, tudott számolni is, már azt terveztük iskolába íratjuk, én keresek valami munkát, apa pedig otthon lesz mire hazaér.
Azt gondolja, úgy éltünk, mint a mesében és helyrejött az életem, igaz? Ne álmodozzon! Csak most jön a java. Ha eddig hajlandó volt elolvasni a történetemet, hálás vagyok érte, ha ezek után úgy dönt elég volt, megértem.
3. Utolsó csepp a pohárban
Akinek van gyermeke, tudja, hogy bármit megtenne érte, tényleg mindent, akár az életét is odaadná érte, lemondana az utolsó falat kenyérrõl, az utolsó csepp vízrõl. Én sem voltam kivétel, imádtam a lányomat, õ volt a legfontosabb az életemben.
A helyi iskolában találtam munkát, nem volt nagy dolog az egész, de jól esett kimozdulni a lakásból. Délután kettõtõl kellett vigyáznom a gazdagok gyermekeire, míg õk dolgoztak, a szeretõjükhöz mentek, manikûröztek, tehát élték a nehéz kis életüket. Rajzoltunk, verseket tanultak, táncoltunk, mindent, amit a szülõ kihagyott, Én bepótoltam. Délelõtt otthon voltam a kicsivel, megcsináltam a ház körüli dolgokat, délután 3-4 körül pedig hazaért Chris és Õ vette át. Nem kellett apámnak sok mindent csinálni, mivel ilyenkor volt a délutáni szunyóka ideje.
Már készültünk a gyerekekkel a Karácsonyra az iskolában és otthon is egyaránt. Tudják, mézeskalács sütés, díszek készítése, rajzolás és a többi bugyuta dolog. Nem szerettem ezt az évszakot, talán a tudatalattim küldött jeleket vagy a nõi megérzésem. Nem tudom. Chris vidékre utazott az apjával, azt hiszem valami új cégtárssal volt megbeszélésük vagy mi. Délelõtt mentek el, estére pedig már vártuk volna haza. Én szokás szerint az iskolába mentem, apámnak pedig meghagytam, hogyha bármi gond van, azonnal telefonáljon. Próbáltam helyettest keríteni erre a napra, de Katie, a másik nevelõnõ azt mondta, nem biztos, hogy idõben visszaér, és ne várjam biztosra. Délután 5-kor már teljesen lemondtam róla, hogy esetleg elõbb haza tudok menni, mikor fuldokolva beesett a terembe és vigyorogva haza zavart. Felkaptam a kabátom és már nem is néztem hátra. Sötét volt a házban, csak Míra szobájában pislákolt a kislámpa. Megijedtem, hogy valami baj van ezért futottam a szobájához, mint egy versenyzõ az Olimpián, de megbotlottam egy üres üvegben és elestem. Megnéztem közelebbrõl az üveget és Whiskys volt, pont az a márka, amelyik apám kedvence is volt egyben. Már láttam magam elõtt, hogy apám részeg, Míra pedig ül az ágyán és csak sír. Nagyon félt esténként a sötétben. Nem tétováztam, benyitottam a gyerekszobába. Megláttam a démont, aki álló férfiassággal közeledett a zokogó lányom felé, nem vett észre, legalábbis azt hittem. Mikor felemeltem az üveget, hogy leüthessem így szólt:
-A jó kislányok nem bántják a szüleiket!
Megfordult és megértettem mindent. Apám volt az, lejátszódtak bennem a múlt eseményei, újra láttam anyám halott, kihûlt arcát. Mikor apám bent volt a szobában és azt súgta a fülembe, hogy csak baleset volt, belém magyarázott mindent. Amikor részegen hazajött és én csak segíteni akartam neki. A büntetések, minden.
Talán egy másodperc töredéke lehetett ez az eszmefuttatás, de õ kihasználta az idõt. Kicsavarta a kezembõl az üveget és hangosan nevetni kezdett. Azt mondta õrült vagyok, olyan mint anyám, egy kétszínû ribanc, és hogy legalább annyira élveztem vele a szexet, mint amennyire õ velem. Undorító dolgokat mondott Becky-rõl is, elmesélte az együttlétüket és azt mondta ne legyek féltékeny, közben rám gondolt. Hányni akartam.
Meg akart ütni, de nem sikerült neki, mert Míra hozzávágta az éjjeliszekrényén álló lámpát, arrébb ugrott és felkapcsolta a nagy lámpát. Nekem volt annyi idõ, hogy felkaptam az üveget és ütni kezdtem a démontr30; apámat, a fejét, a nemi szervét, a hasát, mindenhol, ahol értem. Elhalkult a kislány sikítozása, elhalványult a szoba, már csak az érdekelt, hogy megölhessem azt, aki elvette az életemet, aki a lányomat is el akarta venni. Már ragadt a kezem a vértõl, az üveg széttört, de azzal a kis csonkkal is csak csapkodtam. Nem tudom meddig lehettem ebben az önkívületi állapotban, arra eszméltem fel, hogy valaki lefog, megszúrnak egy tûvel és rám teszik a bilincset. A rendõrök álltak velem szemben, egy idegen férfi egy kislányt szorított. Emlékszek a kicsire, hosszú lenszõke haja volt, ami ragadt a vértõl, az arcán lévõ mély vágásokat pedig tisztította a könnye. Felsorolták a jogaimat, aztán kocsiba ültettek.
Elmeséltem nekik mindent, ahogy Önnek is kedves Olvasóm. Azt mondták hazudok, csak ezt hajtogatták, már évek óta ezt teszik csak. Pszichológust hívtak hozzám, aki megállapította, hogy õrült vagyok és az intézetben a helyem. Többször kikérdeztek a történtekrõl, de a végén mindig ugyanaz a reakció volt. Hazugnak neveztek és nyugtatót kaptam. Azt mondták a nevem igaz, de anyám elhagyott mikor megszülettem, apám meghalt, én pedig megszöktem a gyermekotthonból és beálltam dolgozni a Robins házaspárhoz, ahol babysitterkedés és az asszony édesapjának a felügyelete volt a dolgom. A nõ dolgozott a helyi bankban, a férfi a garázsban szerelte az autót, én pedig kivettem a kislányt az ágyából és ütni kezdtem egy üres üveggel. Szerintük az após meghallotta a sírást és mikor benyitott, halálra vertem.
Most itt ülök, egy üres fehér szobában, és próbálom megérteni mi történt velem és miért. Nem vagyok õrült, mindenre emlékszem. Nem adtak papírt és tollat, az egyik ápolónak diktálok, tehát nem tudom mennyi marad meg az általam elmondott dolgokból. Hiányzik a családom, hiszen tudom, hogy õk léteznek. Nem élheti le az ember az egész életét úgy, hogy mindent másképp lát. Nem tudom mit gondol ebben a pillanatban, elhiszi, hogy õrült vagyok, megbocsát a gyilkosságért, hiszen egy másik életért tettem? Biztosan feltûnt, hogy keveset beszéltem a kislányomról. Õ azóta már felnõtt nõ lett, hiszen eltel pár év. Nem akarom, hogy véletlenül bárki rá ismerjen és kinevessék az anyja miatt. Aztán az is lehet, hogy minden csak álom volt, csak illúziór30;
Miért Önnek küldöm ezt el? Mert Önnek is van családja, mert tudnia kell, hogy este vigyázzon, mert semmisem az, aminek látszik.
Mert démonja mindenkinek van.
Egy újságíró szemével:
Elérkeztünk a8 évvel ezelõtt történt tragédiához, amiben kegyetlenül meggyilkoltak egy nagypapát, aki az unokáját védte. Nézzük át újra a történteket és ismerjük meg kicsit a dolgok hátterét, a fõcímoldalon már olvashatták Amy Roswell vallomását, nézzük tehát az áldozatokat.
Paul és Angela Robins esküvõjük óta a Mainford-i Harlowban laktak. Tehetõs családról van szó. A nõ a Graver street-i Social Bank-ban dolgozik évek óta, a férfi rákkal küszködik, az orvosok szerint jó esélye van a gyógyulásra. Állításuk szerint egyik este becsöngetett hozzájuk egy fiatal lány, talán tizenhét éves lehetett és munkát kért. Jó érzésû embereink felvették szolgálólánynak, késõbb pedig, mikor megszületett a lányuk Rachel, bébiszitterkedett is. A férfi apja velük élt, Õ ápolta Paul-t. Egyik nap Angelá-nak tovább kellett a munkahelyén maradni. Paul arra lett figyelmes, hogy kislánya hangosan sír és sikítozik, erre leküldte hozzá apját George-ot. Elmondása szerint csörömpölést és egy hatalmas puffanást hallott.
Megkérdezték Rachel Robins-t is, elég zavart volt és nem beszélt tisztán a történtekrõl, de az állította, Amy bement hozzá, kivette az ágyából és rázni, ütlegelni, csapkodni kezdte. Összetört egy üres üveget és neki esett az arcának. Többször kérte, hogy hagyja abba, de valaki máshoz beszélt, sosem nézett a szemébe és azokat a szavakat üvöltözte, hogy rapar1; és rdémonr1;. Nem sokkal késõbb belépett a nagyapja, aki ráugrott a nõre, de az hatalmas erõvel lelökte magáról és ütni kezdte a fejét az üveggel. Ettõl a pillanattól kezdve semmire nem emlékszik.
Az ügyet Angela oldotta meg, aki mikor hazaért a munkahelyérõl és látta a történteket, kirángatta a lányát a szobából, bezárta az ajtót és riasztotta a rendõrséget és a mentõket.
A férfi súlyos koponyasérülést szenvedett, állapota súlyos volt, nem tudták megmenteni. A gyanúsított hisztériás állapotba került, erre nyugtatót kapott, megbilincselték és elmeorvosi vizsgálatot rendeltek el. Az orvos utasítást adott átszállításra a Harlow-i Isten gyermeke intézetbe, teljes körû pszichiátriai kivizsgálásra. Arra jutottak, hogy Amy skizofrén, ön és közveszélyes ezért további intézkedésig bezárták.
Mindenki emlékszik erre a hírre, erre a napra nemzeti gyásznapot rendeltek el. A nõ, név szerint Amy Roswell, ezen hirdetményt adta ki a napokban, szerinte életének igaz történetérõl van szó. Nyomoztunk az ügyben, de sikertelenül. Azok az emberek, akiket megemlít, sosem léteztek, sosem járt abba az iskolába és nem lakott azon a környéken, nem ismeri senki, és nem tudnak róla senkit.
Próbáltuk elérni a Robins családot is. Annyit sikerült megtudnunk, hogy Paull-al végzett a gyilkos kór. Angela és Rachel pedig elköltöztek a városból. Nem akartak nyilatkozni lapunknak, de engedélyt adtak minden információ beszerzésére. Érthetõ, hogy próbálják el feledni a múltat, de vajon sikerül nekik?
Hogy nem tûnt fel a Robins családnak a zavarodott nõ? Honnan került ide a titokzatos lány? Mi a magyarázat a tettére? Hány ki nem derült sötét titok lehet még a városban? Ehhez hasonló kérdések merülnek fel mindenkiben, de a választ senki nem találja. Ha bárkinek információja van a képen látható nõrõl, vagy történetével kapcsolatban tud valamit mondani, keresse fel szerkesztõségünket.
Lance Crawslon 2010, December, 17
Weekly News
|
|
|
- november 11 2008 12:19:01
Tudom, hogy hosszú, de várom a véleményeket, ha már valaki elolvassa. Köszönöm |
- november 11 2008 14:46:20
Kedves LucifersAngel!
Én publikáltam ezt a hosszú "regényt", mert ezt már novellának nem lehet nevezni, és bele-bele olvastam. De idõm nem volt még a teljes szöveg elolvasására, így kinyomtatom és szabadidõmben átolvasom. Addihg is türelmedet kérem, de már látom, hogy érdekesnek ígérkezik!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- november 11 2008 15:08:32
Köszönöm Zsuzsa! Anno a többihez is mindig volt egy-egy jó szavad. De ne kímélj! És köszönöm, hogy kiengedted, mivel vannak benne kemény részletek, lehet nem ajánlom mindenkinek. |
- november 12 2008 08:11:33
Kedves LucifersAngel!
Ahogy ígértem, kinyomtattam és otthon elolvastam.
Neked aztán élénk a fantáziád! Egyébként olyan történetet írsz le, amely sok gyereklánnyal megtörtént, s megtörténhet, ami igen sajnálatos. Híradásokból értesülhettünk arról, hogy milyen borzalmas események történtek gyermekekkel, s van, akit felnõtt korában is végigkísért a borzalom.
Errõl a "kisregényrõl" az "Interjú a vámpirral" c. film jutott eszembe.
Annyira felkavartak a történetben leírt események, hogy éjfélig sem tudtam elaludni, csak forgott az agyam és próbáltam összefügéseket keresni az interjúalany által elmondott és az újságíró által tett nyilatkozat között.
Horrorfilmet is lehetne készíteni belõle. Azonban gyengébb idegzetûeknek én sem ajánlanám.
Szerencsére nem álmodtam szörnyûségeket.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- november 12 2008 10:49:11
Én is sok ilyenrõl hallottam, próbáltam megfogni illetve megmutatni, hogy milyen kihatásokkal lehet ez egy ember életére és mennyire megváltozhatnak az illetõben a dolgok és a világszemlélet.
Ez a legjobb mikor megírsz valamit, nem a jajjdeszépet írtálmegint hanem, hogy gondolkoztál rajta, foglalkoztatott és nem aludtál, komolyan örültem neki. Azóta is írogatom, bõvítem, hátha egyszer tényleg könyv lehet belõle, de most vettem csak észre mennyi hiba van benne, a másik oldalon ahová feltöltöttem ott nem is tûnt fel, sajna, pedig nem szeretek ilyet közzé tenni. Ha kész lesz a kijavított változat majd feltöltöm azt is és a hibákért ezernyi elnézést kérek! |
- november 12 2008 13:09:36
Kedves LucifersAngel!
A hibák nem csak nálad, hanem másoknál is gyakran jelentkeznek olyan esetben, ha egy-egy szó vagy mondat idézõjelbe van téve, vagy a szó után három pont (...) van, vagy netán gondolatjel közé van téve egy mondatrész.
Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, itt ezen a honlapon, hogy nem szereti a rendszer.
Ilyen hosszú mûvön keresztül a szerkesztõk nem tudnak foglalkozni azzal, hogy mindet kijavítsák, ezért talán szerencsésebb ilyeneket nem használni a szövegben. Pedig néha úgy lenne jó.
Ilymódon nem kell a hibákért elnézést kérned!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
