|
Vendég: 23
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_A Dr. Sugár Kvartett életébõl
A Szabadság Bár
A Dr.Sugár Kvártett
1972-ben a Dr.Sugár Quartettel esténként 22.15-kor kezdtünk játszani az akkor még Szabadság, most Hungária Szálloda bárjában. Akkoriban ez volt az ország legnagyobb bárja. Ebben azt hiszem teljes 180 vendégnek jutott ülõhely. Ekkora tömeghez érthetõ, hogy nem sajnálták a nyolc milliót a légkondicionáló berendezés beszereléséhez. Ez be is indult, majd rögtön el is romlott (terv szerint, ahogyan egykor Hofi mondta volna) azután a mi hat év alatt ott töltött kétszer két évünk idõszakában, majd egészen a rendszerváltásig, valamint az épület késõbbi teljes renoválásáig soha nem mûködött. Mi a bal sarokban, legbelül, a dobogón játszottunk. Szerettük ezt a bárt és azt is mondhatom, hogy elég népes közönségünk volt nagyon sok törzsvendéggel. A személyzet csupa igazi, régi világból megmaradt úriemberbõl állt. Ha jól emlékszem, csak a D.Kálmánt tegeztük, mindenki mást magáztunk. Nekünk is tetszett ez. Talán lélekben még mi is inkább ahhoz a régi világhoz tartoztunk, csak a zenénk követte az idõk változásait.
Ezek a késõi kezdések is kényelmesek voltak, hiszen eljuthattunk családi-baráti összejövetelekre, koncertekre, színházi elõadásokra s úgy rémlik, hogy ezek után mindíg sikerült is idõben megérkeznünk a bárba.
Oscar Peterson jazz-zongorista koncertjére is eljuthattam. A már a végét járó, de egészen fantasztikus Stan Kenton nagyzenekarnak egy nyári estén az akkori Erkel Színházban két koncertre is összejött a teltház: én az elsõn voltam a feleségemmel, Beával. Akkor már állapotos volt. Koncert közben megjegyezte, hogy a bõgõs milyen jó, meg helyes is. Nem nagyon zavart, hiszen miért is? Azután mindketten fölmentünk a bárba. Persze én dolgozni, Bea pedig két jóbaráttal leült a dobogónk melletti, széles oszlop takarásában elhelyezett zenekari asztalhoz. Igazából ez két asztal volt hét-nyolc székkel. Már túl voltunk az elsõ szüneten, amikor látom a zongorától, hogy éppen a Kenton zenekar bõgõse és kongása közeledik. Biztosan csuklottam egyet és Beára néztem. De nem világosítottam fel, hogy ki érkezett. A hátuk mögött pedig jöttek még ketten. Ezek a szaxofonosok közül. Fuvolázni is tudtak, így az egyik inkább a szaxofonnál sokkal könnyebb fuvoláját hozta magával. A kongásnak a két összeszerelt bongó jól elfért a hóna alatt. Ezek a zenészek, akik régen ismerték már az akkor inkább még csak nyugati szokásokat, mindannyian leültek a zenekari asztalokhoz. Igen, oda, ahol a Bea ült a két baráttal (a szõke Kati és a Péter, aki akkor még nem tudta, hogy idõvel megszületendõ fiúcskánk keresztapja lesz). Azután megérkezett maga Sten Kenton, aki leült a bárpultnál és egy jó óra alatt megivott tizenkét dupla whiskeyt, azután a saját lábán tudott távozni. Pedig meglepõdhetett egy kicsit, mert akkoriban nálunk még fél deciket mértek, nem olyan neveteségesen elpuhult polgári 4 cl.-eket. Ez azt jelentette, hogy a mesternek egy-egy ilyen duplával egy-egy teljes deciliter whiskeyt kellett elfogyasztania, vagyis ez a magyar mértékrendszer összesen 1.2 liter összfogyasztást rótt ki rá. Meg kell hagyni, végig nagyon gondosan vigyázott, hogy dupla adagjait ne keverje semmivel. Fõleg vízzel nem.
Nos, a Sten Kenton zenekar ott lakott a mi kenyéradó szállodánkban!
A zenészek tudhatták, hogy nem szabad nagy feltünést kelteniük, vagy szabad-e-kérdezgetéssel, idõrabló bemutatkozással, az ország zenészeire kiszabott szakszervezeti szabályok szigorúságával vagy a mindenkori hangnemek nevetséges tisztázásával zavarni az est menetét, így hallva amit mi játszottunk, szépen belekapcsolódtak a zenénkbe. Ahol az szakmailag jogos volt, ott eljátszották a szólóikat. Mi a Mennyekben jártunk. Jártunk? Lebegtünk! A kongás kis dobjain elkápráztatta a közönséget. Mindkét tenyere olyan kérges volt, hogy könnyedén lepofozott volna egy középidõs kõmûvest. Nem maradtak sokáig. Amikor Sten Kenton lehúzta a tizenkettediket és pihenni indult, õk is elköszöntek.
Szörnyû volt, hogy azon az estén senki nem volt tudatában annak, hogy egy világhírû, egy zenetörténeti szempontból is jelentõs zenekar legendás alapítója-vezetõje iszik ott a pultnál, valamint hogy zenészek játszottak, akiket egykor ez az ember tisztelni való szakmai izlése alapján választott be zenekarába.
A Szabadság Bár számunkra elõnyös nyitvatartásának köszönhetem, hogy egyik este színházba is mehettünk Beával. Ez már késõbb volt, ami miatt akkora hassal már nem akart feljönni a bárba. Én persze felmentem. Játszanom kellett.
Egyébként a Vígszínházban voltunk és O'Neill darabját láttuk:
Eljõ a jeges.
Tordi Géza volt a fõszereplõ. Aznap jó hangulatban lehetett a társulat, mert néhány apró, nem szándékos gikszer miatt sokszor õk is elnevették magukat. Én nem tudom, de ezen az estén némelyiküknek talán ezért nem volt kedve a színházból egyenesen hazafelé venni az irányt.
Éppen lejátszottuk az elsõ órácskát s én elindultam, hogy Erzsike néni birodalmában könnyítsek magamon. Amikor éppen átvágtam ott, ahol balra Erzsike ült s ahová jobbról a lépcsõ ért fel hozzánk, lenézve oda, követve néhány barátjától magát Tordi Gézát láttam felfelé jönni. Nem álltam meg és finom, természetes hangon elkiáltottam magam:
- Nahát! Eljött a jeges!
Remélem, Tordi Géza értette, hogy erre a legnagyobb tisztelet vitt rá. Még láttam a színmûvész meglepett arcát, de nekem, ugyebár, sietnem kellett. Meg azután most magyarázzam meg, hogy aznap este én is ott voltam a Vígben, meg hogy, tudja, gyakran színházba járó egyének vagyunk a feleségemmel együtt?
Na jó, ez nem egy igazi novella, csupán kiragadott emlékek a Szabadság Bárban töltött idõmbõl. Most azért mégis elmesélem, hogy a mi ottani elõfordulásunk éveiben négyszer került más hölgy a bárpult belsõ oldalához. Ezek között volt egy, aki minden szabad pillanatot kihasznált, hogy keresztrejtvényt fejtsen. Ezek nagy meccsek lehettek, mert szörnyen butuska volt szegénykém.
Egy alkalommal készen álltunk a vendégek beengedésére, de még nem ütött az óra, így Cicuska szorgalmasan fejtett. Gonoszul megtámadtam:
- Cicuska! Bocsánat, de nekem is lenne egy gondom ezzel a rejtvénnyel. Azt mondja: budapesti híd és az elsõ négy betü L, Á, N és egy C. Mi a fene..
Cicuska rászegezte tekintetét a plafonra és szinte gondolkodás nélkül rávágta:
- Lánchíd!
- Ja! Kösz szépen!
vége
Göteborg, 2008
|
|
|
- november 13 2008 08:20:36
Hej, de szép idõk lehettek azok!
Akkor, 1972-ben még vígan mentünk május 1-jén a felvonulásra és a majálisba. Mert ugye, én nem jutottam el ilyen szép helyekre, mint ahol Te megfordultál.
Milyen jó is a visszaemlékezés a régi szép idõkre!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- november 13 2008 12:12:20
Köszönöm, Zsuzsanna, hogy elolvastad.
Maróti Láslzó |
- november 13 2008 20:10:29
Fiatalkoromat idézted fel, meg a sajátodat.
Jó volt olvasni, bizony. Köszönöm.
Szeretettel Joli |
- november 13 2008 23:56:21
Kedves R.J. örülök, hogy találkoztunk az idõ fergeteges örvénylésében. Annak is örülök, hogy elolvastad. Hááááát, ott történtek dolgok...
PiaNista |
|
|
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök, Olivér napja van. Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|