|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Fantasy történet az értékek relativitásáról.
A kincs
A hegyszoros félhomályba veszõ sziklái komoran görnyedtek az alig kivehetõ csapás fölé, melyen kis lovascsapat küszködött az elõrejutásért. A halálos csendbe fagyott táj, gomolygó ködbe burkolózva rejtõzött a meghajszolt vándorok résnyire szûkült tekintete elõl. Már egy napja menekültek az õket üldözõ rablók elõl. Az induláskor még büszkén feszítõ tucatnyi lovasból csak õk hárman maradtak. A didergõsen végigkuporgott éjszaka elvette a maradék erõt is tagjaikból, és már csak a görcsös akarás vitte õket elõre útjukon.
Na, meg a félelem. Nem csak a haláltól, mert az egy harcos életének része kell, hogy legyen, de a szégyentõl, hogy elveszítik a rájuk bízott hihetetlen kincset. A Mondrah kereskedõház szállíttatta vagyonának jelentõs részét gyönyörû ékszerek formájában a királyi székhelyre, ahol a télvégi farsangok költekezõ kisasszonyait kívánták vásárlásra csábítani. Titokban, mert ki hinné, hogy egy egyszerû harcosokból álló csapat ilyen értéket szállít. Nem voltak vasalt ládák, kivagyi, pohos kereskedõk, csak az egyszerû bõrpáncélos fegyveresek. A rablócsapat azonban, mely tegnap délután rajtuk ütött, valamit tudhatott, mert habozás nélkül, vadul vetették magukat a küzdelembe, nem túlzottan féltve életüket. Majd háromtucatnyi hordájuk, és a támadást megelõzõ nyílzápor magabiztossá tette õket, de a kereskedõ testõreinek összeszokott csapata állta a támadást. Ketten közrefogva a kincset szállító Harrab urat elmenekültek, míg a többiek felvették a harcot. Eredményesen, hisz az üldözõk elvesztették õket szem elõl. Ebben segített az erõsödõ szél is, mely felkavarván a havat eltakarta a nyomokat. Szerencséjükre hó csak foltokban volt, nem akadályozta õket a haladásban. Letértek az útról, és bevetették magukat a hegyek közé. A sovány füvû, bokrokkal tarkított fennsíkon volt esélyük elmenekülni. Ötletszerûen váltogatva irányukat egyre beljebb haladtak az elõttük komoruló hegyek közé. Elõzõ este kissé nyugodtabban tértek pihenõre, mert amikor egy magasabb pontról visszanéztek, már nem láttak üldözõket. Valószínûleg nem volt a támadók körött képzett nyomolvasó, ezért sikerülhetett eddig a menekülés. Ha azonban megkeresik a hegyvidéken szétszórtan élõ primitív ork családok egyikét, bizonnyal találnak közöttük készséges vadászokat, akik segítenek, mert mostanában kemény volt errefelé az élet. A vadak megritkultak, az emberek és orkok közti feszültség akadályozta a kereskedelmet. Kevés volt a zsákmány, éheztek az orkok. Könnyûnek látszott bevonni õket az üldözésbe.
Vonszolódott hát, elõre a kis csapat az egyre erõsödõ szélben, abban reménykedve, hátha találnak valamilyen ösvényt vagy csapást, mely kivezet a hegyvidékrõl. Lábuk alatt csikorgott a hó, fagyos leheletük el-eltakarta szemük elõl a kietlen tájat. Élelmük nem volt, hisz az öszvérek, melyek azt szállították, már régen a támadókat gazdagították. Bíztak abban, hogy marad elég erejük, amíg emberlakta területre érnek.
Harrab úr gondolatai a megõrzött kincs körül forogtak, melyet apró, hátára kötözött bõrzsákban cipelt. Így ha lovát veszti is, gyalogosan még elmenekítheti a kincset. A gondosan bársonyba csavarvart, mély tüzû gyémántok és a zölden ragyogó smaragdok gondolata kissé jobb kedvre derítette. A család távoli ágához tartozott, és csupán katonaviselt múltja tette méltóvá rá, hogy ekkora értéket rábízzanak. Tudta, ha megállja a helyét, feljebb kerülhet a családi rangsorban, komolyabb megbízatásokat is kaphat. Ha nem, akkor nagy a baj, mert a család ugyan talpra fog állni, de az õ becsületének vége. Senkit sem érdekel, hogy milyen hõsiesen harcolt, ha elveszítette a kincset. Bûnöst kell találni, és a bûnös õ lesz.
Zaklatott gondolatai közt felmerült üldözõi képe. Ha eszük van kisebb csoportokra szakadnak, úgy keresve a nyomokat. Sietve menekülõ, kicsiny csapatát könnyû csapdába csalni fõleg, ha helyi vadászokat is felfogadnak. Hunyorogva meredt a ködbõl elõtünedezõ sziklákra. Ideális hely lenne a csapdaállításra, gondolta. A talán fél tucat méternyire lévõ sziklák mögül könnyen lerohanhatják õket. Jó lett volna távol maradni a tõlük, de erre nem volt lehetõség.
Miközben komor gondolataiba feledkezve elõre figyelt, nem vette észre a rebbenésnyi mozgást bal oldalán. Nyugodt lassúsággal homályos árny emelkedett ki a szürkületbõl, és halálos pontossággal, öklömnyi követ vágott az elõl haladó harcos fejéhez. A hideg miatt sisakját nyergén hordó harcos prémsapkája nem volt képes felfogni az ütést, és vérbe borult fejjel bukott lova nyakára. Az elsõ dobást villámgyorsan követõ többi megzavarta a lovakat, melyek nyerítve ágaskodtak, és forogva keresték a menekülés útját. Ijedt kiáltások, és hátasok nyihogása visszhangzott az eddig néma tájon. Hó és gallyfelhõben zömök alak ugrott ki veszett ordítással egy kis mélyedésbõl, és buzogánya hatalmas csapásával szétzúzta a mellette forgolódó katona térdét. Az eszeveszett fájdalomtól felsikoltó ember megpróbálta kivont kardjával viszonozni a csapást, de ellenfele törött lábánál fogva lerántotta nyergébõl. A kíntól ordító katona már csak a villanó kés pengéjét látta, mely torkát átvágva, kioltotta életét.
Harrab úr, harc helyett, vágtába ugratta lovát, hisz a legfontosabb az ékszerek megmentése volt. A családi vagyon, a hihetetlen értékû kincs, mely tucatnyi embernek jelenthetett élete végéig biztos megélhetést. Ha sikerül eléggé eltávolodnia, a sûrû homályban újra egérutat nyerhet, ésr30;
Két apró árny ugrott elõ széttárt karokkal, rémisztõ visítással a ló elé, ami patáit rettegve a talajba vágva felágaskodott, és messze repítette nyergébõl a menekülõt. A sziklákra zuhanó, magát összezúzó kereskedõ hátáról leszakadt a bõrzsák, és az ékszerek gyönyörûen csillogó szõnyegként terültek szét a havas köveken. Az egyensúlyát veszített ló hanyatt zuhant, és kétségbeesett rugdalózással próbált talpra állni. Harrab úr elõtt elsötétedett a világ. rMindennek vége, elveszett a kincs, oda a becsület. r11; gondolta kétségbeesetten r11; Ezek a mocskok utolértek, elveszik az ékszereket, azokat a hihetetlen szép smaragdokat, ésr30;r1;
Hatalmas csapás szakította félbe vívódását, és életének utolsó perceiben meglepõ látvány tárult homályosodó tekintete elé.
Az õt földre terítõ, sovány görnyedt ork férfi megvetõ közömbösséggel taposva a csillogó gyémántokon, mohó ordítással ütötte le a földön vonagló lovat. Kissé rozsdás késével elvágta nyakát, és mohón szürcsölte a dúsan patakzó vért, a harcosok italát. Szomját és elsõ éhségét csillapítván felvágta a ló hasát, és a kivágta a belsõségeket, majd büszke ordítással hívta a többieket. A ködbõl elõbukkant éhezéstõl legyengült asszonya, a kõdobáló, és két kis csimotája, akiknek beesett hasát, végre jó zsíros hússal tudja megtölteni. Véget ért hát, az éhezés! Volt két kövér ló (talán a harmadikat is sikerül elkapni), és kitûnõ fegyverek. Igazi kincset talált. Lesz élet tavaszig, és lesz erõ megvédeni is, hisz ekkora értéket õrizni kell a rablóktól. A húst, hála a hidegnek, füstölni sem kell, elég, ha elvermelik sekély gödrökben, és jól betakarják majd sziklákkal. A hitvány emberek tetemét itt fogják elkaparni a közelben, szintén alaposan, nehogy a farkasok rájuk találjanak.
És, miközben gyönyörködve nézegette mohón zabáló családját, föl sem tûnt neki, a talpa alatt néha-néha megroppanó, furcsán csillogó kavics.
Nem túl távol mohón csillogó farkasszemek nézték az eléjük táruló látványt: rmennyi hús, micsoda kincs, és ha a többiek is ideérnek...r1;
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
