|
 Vendég: 111
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Más dolog a hõsiesség, és más a bürokrácia - még a fantasy földjén is. A szerelmet viszont sohasem késõ megtalálni A világ így mûködik.
A MUNKÁBAN MEGFÁRADT HÕS
Kora délután már akkora volt a hõség, hogy a bölények is árnyékba húzódtak. Benny arrébb vitte kedvenc zsámoly-székét, és kedvtelve elhelyezkedett rajta a nagy tölgy árnyékában. Kövérkésen izmos kezében lombos ágat tartott, azzal kergette el mezítelen lábszáráról a tolakodó legyeket és szúnyogokat.
Örült, hogy pihenhet végre, mert délelõtt jócskán meggyûlt a baja a bölényekkel. Természetesen a bikákkal. Átkozott bestiák. De mindegy, nyolc garas, az nyolc garas, és a gazda igazán tisztességesen fizet. Az ebéd is mindig pontosan érkezik.
Benny megtapogatta az ingzsebét. Annak a mélyén lapult az összehajtogatott passzus. Húsz garast fizetett érte a részeges írnoknak; akkor azt hitte, egész vagyon. A napi nyolc garassal azonban szépecskén megtérül. Bõségesen lesz pénze télire.
Igaz, a gazda azt is a lelkére kötötte, hogy ne menjen be a csordával az erdõbe. Lehetõleg a közelébe se nagyon terelje õket. Benny vállat vont. Miért akarja mindenki azt, hogy egész nap fõjön a napon? A bölények sem szeretik ezt a megveszekedett hõséget. Napszálltakor majd szépen egybetereli õket, mint tegnap. Úgysem kóvályognak el nagyon messze, és megszokták az esti gyülekezõt. Szinte vágynak is már a békés karámra, és a megszokott száraz takarmányra.
Félig lehunyt szemhéja alól a legnagyobb bika felé pislogott. Azt az állatot semmiképpen sem szabad feldühíteni, mert veszedelmes.
A brutális hangra felriadt. Mi ez, égzengés? Benny a hang irányába nézett, és sóbálvánnyá meredt. Igazából fel sem fogta, mit lát, meg sem ijedt. Csupán arra gondolt: ekkora gyík nincs. Hátrahõkölt az iszonyatos bûzfelhõtõl, amely váratlanul megtámadta az orrát.
Az óriási hüllõ Benny szeme láttára szakította le a legnagyobb bölénybika fejét. Az állatok ijedt bõgéssel menekültek a szélrózsa minden irányába. Benny ekkor belenézett a szörny szemébe, és hirtelen elborította a rettegés. A hüllõ már felé mozdult, és a fiú vad futásnak lódult volna. Nem vette észre, ahogy a szörny hosszú, súlyos farka elõrelendül. A mozdulat szinte felfoghatatlanul gyors volt. Szegény Benny sohasem tudta meg, hogy mi kente a nagy tölgy oldalához. A következõ pillanatban átgázoltak rajta a menekülõ bölények.
*
Ahmed Nazilli másfél órája várakozott az elöljáróság folyosóján. Csendesen csóválgatta a fejét. Mi tart ilyen sokáig ezzel a nyavalyás passzussal? Lehet, hogy nem akármilyen passzus, de mégiscsak egy közönséges passzus!
A valamikor fehérre meszelt falú vályog épületben eredetileg kellemesen hûvös volt, de a tömérdek várakozó meleget teremtett, és az áporodott testszag fojtogatóvá kezdett válni. Ahmed kisétált az udvarra. Itt is ténferegtek néhányan. Az irodai szolgálólány éppen vizet húzott a kerekes kútról, két fiatalember õt kerülgette. Mit keresnek még itt? Már mindkettõ megkapta a passzusát.
Valaki köhintett egyet Ahmed mellett.
- Nazilli úr! - hallotta a jól ismert reszelõs, öreges hangot. - A Szörnyek Legyõzõje! Rég nem láttam magát.
Mr. Prescott volt, az egykori Királyi Ember. Nazilli megörül neki.
- Örvendek Mr. Prescott! Hogy szolgál az egészsége?
- Öregesen, Nazilli úr, öregesen. Hát maga?
- Van egy tanyám fent a hegyekben. Vásároltam nyolc bölényt, azokat szeretném legeltetni a városi réteken, de nem akarnak passzust adni. Segítene nekem, Mr. Prescott?
- Önnek nem akarnak passzust adni? Hihetetlen.
- Tudna segíteni nekem, Mr. Prescott?
Az öregúr szomorúan megcsóválta a fejét.
- Sajnos nem. Nincs nekem már itt semmi befolyásom. Ez egy ilyen ostoba világ!
Mivel még mindig nem szólították, Ahmed úgy döntött, iszik egy kávét Elizabethnél. Régen nem látta a nõt.
Elizabeth kávézója ugyan nem számított a városban az igazán elegáns helyek közé, de Nazilli ezt kedvelte a legjobban. Nem csupán a tulajdonosnõ miatt. Az ízléses sárga falú épület virágágyásaival, kényelmes székeivel, faragott asztalaival szép és otthonos volt, és Ahmed Nazilli az utóbbi öt évben sehol másutt nem ült le hosszabb idõre, ha alkalomadtán valamiért a városba jött.
Elizabeth tüstént elõkerült, ahogy a férfit megpillantotta. Ahogy hosszú szoknyás, bõ kötényes alakja felbukkant, Ahmed kedvtelve nézegette. Még mindig nagyon csinos, pedig már öt éve özvegy. Vagy hat is van már? Ügyesen, talpraesetten vezette a kávézót. Sok haszna nemigen lehetett belõle, Ahmed sohasem látott nála három-négy vendégnél többet. A fiai régen kiröppentek a fészekbõl, az egyik külföldre került, hébe-hóba látogatták az anyjukat. Ahmed ismerte és kedvelte mind a hármat, de még akkor látta õket utoljára, amikor még élt a kopasz, mogorva Gotthold, Elizabeth férje.
A nõ kellemesen testes volt, középmagas; gesztenyebarna haja a vállára omlott. Vajon festi, vagy még mindig ilyen?
Elizabeth azonnal lehuppant Ahmed mellé szokásos kedves mosolyával, mélyen ülõ szemének azzal az átható pillantásával, ami különösen vonzóvá tette. Ahmed megborzongott.
r11; Nagyon örülök, hogy látlak, Ahmed! A vendégem vagy egy kávéra! - nem törõdött a férfi szabadkozásával, intésére a szeplõs pincérlány már hozta is a jó illatú, gõzölgõ kávét. - Már attól féltem, sohasem látlak többé.
r11; Fent élek a hegyekben.
r11; Vadászol?
r11; Gyerekkorom óta abból élek.
r11; A prémek?
r11; Havonta jön egy ügynök értük, de nem innen.
r11; A határon túlról?
r11; Igen. Ott jobb ára van.
r11; Most miért jöttél?
r11; Passzust akarok csináltatni.
r11; Passzust? - Elizabeth mosolyában egy pillanatig egészen nyílt csalódás látszott. Ha Ahmednek több érzéke van a nõkhöz, észrevette volna. - Miféle passzust?
r11; Van nyolc bölényem. Legeltetni szeretném õket.
r11; Vénségedre bölénygazda lettél?
r11; Úgy döntöttem, megpróbálkozom vele.
r11; Vénségedre? - a kérdésben rejlõ provokáció egyszerûen lepergett Nazilli szokott nyugalmáról.
r11; Ötvennégy éves vagyok, még nem annyira vén. Bármikor célba találok íjjal is, dárdával is. - Elizabeth tudta, hogy ebben a kijelentésben semmi dicsekvés sincs; egyszerû és õszinte. Mint Ahmed Nazilli maga.
Mikor fogja már észrevenni õt a férfi? Az egyetlen ember, aki minden próbát kiállt, aki minden szûrõn fennakadt. Ahányszor Elizabeth a jövõrõl gondolkodott, mindig Ahmed Nazilli arca sejlett fel lelki szemei elõtt. Még télen is átforrósodott a teste az ágyban, ha eszébe jutott Ahmed.
*
Hümér Staedius vizsgálóbiztos dühösen ráncolta a homlokát. Mit kezdjen ezzel a helyzettel? Kocsmai verekedésnél súlyosabbat életében nem látott. Ezt a szerencsétlen fickót nyilvánvalóan agyontaposták a bölények, mi dolga neki itt? Miért nem mehet végre egy jót sörözni a városba? Egész napja rámegy erre az átkozott nyomozásra. Hogy passzusa is volt a fickónak? Na és? Nem kapott még passzust idióta? Hogy hiányzik a bölények egy része? Ott egye meg a fene azokat a bölényeket, emberek, hát elcsavarogtak, mint afféle állatok, aztán vagy visszajönnek, vagy sem, mi köze hozzájuk? Hogy egy nagy bölénybika darabokban? Na és? Verekedtek a bölények, ez húzta a rövidebbet, és valami élelmes szomszéd jókat kanyarított a húsából. Hagyják már békén!
*
A hivatal épületébõl éppen ekkor ugrándozott elõ egy harminc évnél alig idõsebb, de máris borvirágos orrú, elálló fülû mitugrász, és büszkén meglobogtatott egy láthatóan újrahasznált, a szélén erõsen töredezett pergamen lapot. A tetején cikornyás írás:
Bölények õrzésére jogosító hatósági passzus
A fickó boldogan arrébb galoppozott, Ahmed elhúzta a száját. Belépett újra az épületbe. A bûz még áthatóbb volt. Mintha egy görénnyel fûtöttek volna be, gondolta Nazilli. Nem is bírt ki öt percnél többet a helyiségben.
Már kezdett megtörni a délutáni hõség, amikor a szikkadt képû hatósági szolga kinézett az udvarra:
- Ahmed Nazilli!
Ahmed öles léptekkel indult utána. A hivatali helyiségben humortalan arcú hivatalnok fogadta jól elsáncolva egy hatalmas íróasztal mögött. Felnézve némileg megrettent Ahmed láttától, a vadász tagbaszakadt termete szinte betöltötte a bejáratot.
- Maga Ahmed Nazilli?
- Az vagyok.
- Passzusért folyamodott?
- Igen.
- Nem adhatok passzust.
Ez már a sokadik elutasítás volt, Ahmed kezdte elveszíteni a béketûrését.
- Miért nem?
- Melyik évben született?
Ahmed megmondta.
- Látja, ezért nem, - felelte tudálékosan a hivatalnok, még a mutatóujját is rázogatva magyarázat közben. - mert a bölények õrzése veszélyes munka, és maga már túlságosan idõs hozzá.
- Sokszor volt már dolgom bölényekkel, elbírok velük.
- A törvény azt mondjar30;
- Engem úgy hívnak: a Szörnyek Legyõzõje. - próbálkozott Ahmed.
- A Szörnyek Legyõzõje?
Ahmed azt hitte, nyert ügye van. Néhány keresetlen szóval elmesélte neki a huszonöt évvel korábbi esetet: Két irdatlan, gyíkszerû szörnyeteg tûnt fel a környéken, megöltek egy tucat embert, és meghátrálásra kényszerítettek egy század páncélos gyalogságot. Csaknem kéthónapos rettegés után Ahmed Nazilli mindkét szörnyet megölte, amiért a távoli fõvárosból a király aranyláncot küldött neki, és a Szörnyek Legyõzõje címet adományozta a számára.
A hivatalnokot azonban nem hatotta meg.
- Passzust akkor sem adhatok!
- A saját állataimat akarom õrizni, ember!
- Nincs passzus!
- Nyolc bölényem van, fogja már fel! Õrizni akarom õket!
- Fogadjon fel valakit! Ha nem, a városi mezõõr meg fogja bírságolni!
- Nekem miért nem ad passzust?
- Mert a törvény nem engedi!
- Miért nem engedi?
- Mert a bölények õrzése veszélyes.
- De hát a Szörnyek Legyõzõje vagyok, ember, értse már meg!
- Nem adhatok, mert a törvény nem engedi!
- Na, nyissa már ki a lapátfülét! Nem a más bölényeit, a saját állataimat akarom õrizni!
- Mondtam már: fogadjon fel valakit!
- Mi baja lesz, ha kiállít nekem egy passzust?
- Mondtam már: túl öreg!
- Sok olyannak adott, akik meg túl gyengék!
- Azoknak a törvény megengedi! Menjen már, nem érek rá, sok a dolgom!
- Semmi értelme, hogy nem ad passzust!
- Na, ide figyeljen! - a hivatalnok nyegle mozdulattal feltolta bibircsókos orra nyergére a randa pápaszemet. - Maga egy megtört, munkában megfáradt vénember, aki olyan dolgot akar végezni, ami veszélyes. Lehet, hogy a Szörnyek Legyõzõje volt egy évszázaddal ezelõtt, és ünnepélyesen megdicsérte valami király, akirõl sose hallottam. Mint bizonyára értesült róla, már régen nem az a dinasztia ül a trónon. Azokról a maga szörnyeirõl sem hallottam sose! A bölények õrzése veszélyes, érti? A törvény mondja, nem én! - rikácsolta megsemmisítõnek szánt pillantással.
Ahmed Nazilli most valami olyasmit mûvelt, amire késõbb nem volt túlságosan büszke. Elõrehajolt, összemarkolta a hivatalnok mellén a vászoninget, és kiemelte a pökhendi kis fickót az asztal mögül. Az íróasztal-pajzs elvesztése olyan rémülettel töltötte el az ijedt bürokratát, hogy mukkanni sem mert.
- Nagyon figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - harsogta Ahmed. - Ha nem az ülõpárnáddal és a könyököddel gondolkodnál, magad is megérthetnéd! A hozzád hasonló ostobák talán még nem hallottak szörnyekrõl, de a bölények õrzése a szörnyek miatt veszedelmes! Ha szörnyek nincsenek, felesleges a passzussal szórakozni, ha meg vannak, akkor éppen nekem kéne passzust adnod, és annak a sok mitugrásznak meg nem, te szerencsétlen! - hirtelen elengedte a vászoninget, mire a hivatalnok feneke nagy csattanással landolt a székben.
Az ajtócsapódás kisebb földrengéssel ért fel.
Ahmed hátra se nézett. Már alkonyodott a városban. A városi mezõõr! Arthur Mungersen, az a kellemetlen fráter! Egyszer Ahmed a kocsmáros kérésére kidobta õt a Vidám Fattyúból, mert erõszakoskodott a felszolgálólánnyal. Azóta gyûlöli. Ahmed pontosan tudta, Mungersen naponta akár többször is megbírságolná, ha rájönne, hogy nincs passzusa. A fene egye meg!
Még próbálkozhatna nagyobb urakkal. Ajándék ennek, petíció annak, instanciázás emennél meg amannál. Ingyen persze semmi sincs, a vagyona is rámehetne, és a végén mégiscsak arra menne haza, hogy nincs passzus. Elég a városból. Legfeljebb még egy kávé Elizabethnél.
A nõ sikítani szeretett volna örömében, amikor az esti szürkületbõl Ahmed Nazilli szálas alakja bukkant elõ. Nehezen türtõztette magát, hogy ne boruljon máris a férfi nyakába.
- Van vendégszobám, nálam elalhatsz. Nem kérek fizetséget!
- Nem lehet, Elizabeth. Valami szénégetõre bíztam a házam. Családos ember, nem szeretnék visszaélni a türelmével. Ha jól kilépek, hajnalra otthon vagyok.
Ahmed szinte fizikai fájdalmat érzett. Sohasem látta még ilyennek a nõt. Halványkék hálóköntösében, kibontott hajával Elizabeth oly vadul, oly ropogósan kívánatos volt, hogy minden érzéke megbizsergett tõle. Tökéletesen kirajzolódtak gömbölyded idomai, egy helyütt még a combja szép egészséges bõre is kivillant. Ha itt töltené az éjszakát, egyszerûen képtelen volna megállni, hogy megkörnyékezze, abból pedig nagy botrány lenne. Elizabeth tisztes özvegyasszony, sohasem bocsátaná meg, ha visszaélne a vendégjoggal. Távozni kell, de azonnal! Még egy fájdalmas pillantást vetett a gyönyörû nõre.
Elizabeth csalódottan nézett a távozó után.
*
Arthur Mungersen az asztalon feküdt egy darab viaszosvásznon. Illetve az, ami maradt belõle. A feje. Az is úgy néz ki, mintha valami kiköpte volna. Mi az ördög történhetett vele?
Hümér Staedius keserûen megrázta a fejét. Most már valóban nem lehet a becsületesen végzett, lelkiismeretes munka önelégültségével sörözgetni, most már valóban dolgozni kell. Meg kell írni egy átkozott jelentést.
*
Ahmed hajnalra hazaért, kifizette a szénégetõt, aludt néhány órácskát, aztán délelõtt elballagott a Vidám Fattyúba, és felbérelt valami passzussal rendelkezõ csavargó külsejû alakot a bölények õrzésére. Aztán hazament, és hetekig ki se mozdult.
*
A következõ áldozat egy magányos vadász volt. Utána gyors egymásutánban három újabb pásztor. És egyre több bölény tûnt el. Hümér Staedius vizsgálóbiztos írt néhány feltûnõen ostoba jelentést. Az ötödik után raportra rendelték.
Ezúttal nem Kukla fõbiztos rendelte be.
- A kormányzói palotában várnak magára. Egy nyugalmazott ezredes. Egyenesen a hadügyminiszter küldte. Valami Craddock.
Hümér Staedius megszeppent képpel indul kifelé.
- És Staedius!
- Uram!
- Szedje össze magát!
Robert Craddock ezredes hófehér szakállú, széles vállú, hatvanöt év körüli férfi volt, boltozatos mellkasa még a civil kabát alól is elõdomborodott. A korántsem apró termetû Carini kormányzó csaknem eltörpült mellette.
- Maga írta ezeket a jelentéseket?
- Igen, uram!
- Miért nem írt rögtön az elsõ eset után? Néhány tragédiát megakadályozhatott volna!
Hümér Staediusnak melege lett. A következõ kérdésektõl izzadni is kezdett.
- Távozhat, maga idióta! - mondta a végén a kormányzó.
*
Ahmed Nazilli kora hajnalban elejtett egy szarvast, megnyúzta, darabokra vágta, és hazavitte a vállán. Mire hazaért, Miller, a felbérelt ember éppen nekiállt kiterelni a bölényeket. Miller a fészerben hált, ahol Ahmed amolyan szobafélét rendezett be neki. Nagyon zokon vette, amikor Nazilli közölte vele, hogy a pálinkás butykosnak egész héten ki kell tartania. Azóta külön is kosztolt.
Ahmed segített kihajtani az állatokat, majd hazaindult, hogy nekifogjon a szarvasbõrnek. A fáradságos ösvény helyett toronyiránt ment különféle vadcsapákon, hogy megrövidítse az útját. Erõs félhomály volt, de Ahmed érzékei hozzászoktak az erdõhöz. Az egyik cserje levelein vér csillant.
Ahmed megtorpant, levette a válláról az egyik könnyû hajítódárdát. Mindig fegyverrel járt az erdõben.
Hatalmas test vergõdött a bokor tövében. Ahmed óvatosan közelebb lopakodott. Vadkan, a közepesnél nagyobb méretû. Percei sincsenek hátra. Az állat nyakszirtjébõl jókora gerely állt ki. Valaki nagyon magabiztosan hajította, és az egyik legjobb helyen találta el az állatot. Kiváló dobás volt. A dárda ismerõsnek tûnt.
Nazilli szemügyre vette a fegyvert, és csaknem azonnal megpillantotta az RC monogramot a dárda nyelén.
- Robert Craddock! - kiáltott fel.
- Ahmed Nazilli! - érkezett a válasz.
- Szóval az a véleményed, hogy a szörnyek újra megjelentek? - kérdezte Ahmed már otthon, a kiadós reggeli után.
- Biztos vagyok benne. Más magyarázat nincs. Honnan jöhetnek ezek, Ahmed?
- Jó kétnapi járóföldre van innen a Malbandara-folyó vízesése. Legalább nyolcszáz láb magasról zuhan alá az a roppant víztömeg. A folyó állítólag hatalmas fennsíkról érkezik. Úgy mondják, ott élnek ezek a különös állatok. Néha idetéved egy-egy példány. Nemcsak húsevõk. Az itteni öregek mesélték, hogy roppant növényevõ szörnyek is keveredtek erre, amelyek tövig letarolták a bozótot, és roppant ijedséget keltettek. Némelyik pár lépéssel széttaposott egy tanyát. Azok azonban néhány nap elteltével elhagyták a környéket. A húsevõk azonban mindig itt maradnak.
- A bölények miatt?
- Feltehetõen igen.
- Miért bölényt tartanak errefelé? Mért nem szarvasmarhát, vagy bivalyt, mint másutt?
- Hosszú történet, majd egyszer elmesélem. Viszont tudnod kell: itt mindennek alapja a bölénytartás. A bölények alapján határozzák meg az adót, és a hatóság is ez alapján sorol be minden tekintetben. Akinek nincs bölénye, csavargó. Ha nincs bölényed: nincs hiteled - ezt vedd szó szerint. Ezért sok olyan ember akad, aki névleg rendelkezik bölényekkel, ne kerüljön hátrányba; bár maga sohasem látott száz lépésnél közelebbrõl egyet sem.
- Neked eddig nem voltak bölényeid.
- Névleg eddig is voltak, különben nehézségeim támadtak volna.
- Mit tudsz még a húsevõ szörnyetegrõl?
- Hamar rákap a bölények húsára. Az embert is felfalja. Állandó útjai vannak, Robert. Mindennap ugyanarra jár.
- Nyomai is vannak?
- Hogyne. Mostanra jókora, széles csapást kellett, hogy kialakítson. Az alapján tudjuk majd megtalálni. Végigmegy az útvonalán minden áldott nap. Ha látótávolságra talál bölényt vagy embert, letér a csapásáról, jóllakik, utána visszamegy. Viszont nem vérengzõ olyan értelemben, mint például a közönséges menyét. Ha nem éhes, nem támad. Akkor sem, ha nyolc-tízlépésnyire van tõle az ember, vagy a bölény. Beszéltem olyan emberrel, aki mellett egyszerûen elhaladt. Az illetõ sóbálvánnyá meredt félelmében, a bölényei meg egymáshoz bújtak. Mondtam neki, hogy soha többet ne legeltessen azon a helyen, amíg a szörny életben van.
- Milyen hosszú az útvonala?
- Nem mértem le, de legalább négy-öt mérföld.
- Ragaszkodik hozzá?
- Amíg van mit ennie, igen. A bölények miatt van itt, tehát az útvonala mentén jó sok bölénynek kell lennie. Mostanra hozzászokott, nemigen fogja otthagyni. Ebben az a jó, hogy az útvonalától három-négyszáz lépésnél messzebb esõ helyek biztonságosak. A szörny ragaszkodik a szokásaihoz; a napirendje is mindig azonos. Ha valahol reggel látták, ott nem fog felbukkanni délután, és ahol alkonyat táján pillantották meg, ott a következõ naplementénél is számíthatnak rá.
- Könnyen megtalálod az útvonalát?
- Valamit tisztázzunk, Robert! - Ahmed hangja váratlanul megkeményedett. - ki fog elbánni vele?
Craddock ezredes egy pillanatig hallgatott.
- Te! - felelte aztán színtelen hangon.
- Biztos vagy benne?
- Igen, Ahmed - bólogatott a másik. - nincs más. Egyelõre nincs.
- Nekem még arra sem adnak passzust, hogy nyugodtan legeltethessem a bölényeimet. Tudod, miért? Azért, mert bölényekre vigyázni veszélyes. Ezek után hogyr17; gondolhatja bárki, hogy éppen én vívok meg a szörnnyel?
- Mondjuk úgy: mi ketten. Így megfelel?
Ahmeden volt a hallgatás sora. Craddock várt néhány percet, de - hogy Nazilli nem szólt semmit, magyarázni kezdett:
- Azt akarom, adjanak neked állami pénz, és alapíts valamiféle kiképzõ központot, iskolát, vagy bárminek is nevezzük, ahol fiatalokat tanítanál arra, miként kell ezekkel a fenevadakkal elbánni.
- Még a legeltetéshez sem kapok passzust.
- Hagyjuk most a passzust, Ahmed! Beszéljünk inkább a szörnyrõl. Hogyan kezdjünk hozzá?
- Rá kell jönnünk, hol vezet a napi útvonala.
- Térképre rajzolom az eddigi támadásait.
- Kezdetnek jó. Tudnod, kell, hogy ez az állat kiegyenesedve tizenöt-húsz láb magas, és pokolian gyors. A két elsõ végtagja a gigantikus hátsó lábához képest csökevényes, de markolni tud vele, sokkal erõsebben, mint bármelyik ember. A támadása szinte követhetetlenül sebes. Éjszaka valamelyest lelassul.
- Alszik?
- Nem tudom, alszik-e.
- Lelassul?
- Legalábbis önmagához képest. De akkor sem javaslom, hogy éjjel próbáljunk elbánni vele. Akkor lehet esélyünk, amikor leheveredik. Vagy amikor eszik.
- Fegyver?
- Az íjat és nyilat felejtsd el, annyit árthat neki, mint a szalmaszál.
- Hajítódárda? Mint az enyém?
- Lepattan a páncéljáról. Csak egyféle dárdát használhatunk: amilyet a királyi gárdisták használtak jó száz éve. Annak tizenöt-húsz kiló súlyú tömör öntöttvas feje és vaskos fanyele van.
Craddock megijedt.
- Nahát! - méltatlankodott. - Azt öt-hat lépésnél távolabbra nemigen lehet elhajítani! Fõleg nem nagy lendülettel.
- Öt-hat lépésnél távolabbról ezzel sem lehetne megsebezni a szörnyet, Robert. És ezzel sem mindenütt. Csupán a hatalmas feje alatti vörös húst szabad célba vennünk. A nyakán. Ez legfeljebb két-háromtenyérnyi terület.
*
Carini kormányzó és a tartomány különbözõ kerületi elöljárója között az intrika évek óta a makacs kitartás kérlelhetetlenségével zajlott. Feljelentések és ellen-feljelentések hihetetlen tömege zötyögött ide-oda a királyi postaszolgálat fásult lovasainak nyeregtáskáiban, a folyami postagályák zsákjaiban, a városi posta társzekereinek vasalt ládáiban. Vádak és ellenvádak, tényekre alapozott elõterjesztések és közönséges rágalmak olvadtak össze valami gigantikus betûtengerben, amelynek senki sem látta a partjait. Már senki sem emlékezett rá, mikor és hol kezdõdött a papírháború. A kormányzó voltaképpen elõdeitõl örökölte - ahogy a kerületi elöljárók is. Azzal sem voltak tisztában, miként is állnak az ügyek. A kormányzónak is, az elöljáróknak is volt egy-egy remekül fizetett emberük, aki semmi egyébbel sem foglalkozott ezen kívül. Félévente egyszer referált a fõnökének. Négy per is zajlott különbözõ városokban teljesen egy idõben; mindkét fél egy-egy helyi ügyvéddel képviseltette magát. Már az is megesett, hogy a kormányzó hivatalos minõségben találkozott a helyi elöljárók valamelyikével, megbeszéltek néhány ügyet, még együtt is ebédeltek, de nem hozták szóba a közöttük dúló papírháborút - merthogy kölcsönösen megfeledkeztek róla, és amúgy sem tartották a dolgot túlságosan fontosnak. A papírháború pedig a lassan hömpölygõ folyamok rendíthetetlenségével csordogált tovább távoli célja felé.
Ekkor történt, hogy a néhány éve trónra lépõ új uralkodó kísérletet tett rá, hogy komolyan megreformálja, áttekinthetõvé tegye a birodalmi bürokrácia sûrûn túlburjánzó, rémséges bozótját. Több sikertelen próbálkozás után az elmúlt hónapokban végre sikerült a feladatot a megfelelõ emberekre bíznia.
Komoly intézkedések történtek az ügymenet egyszerûbbé, áttekinthetõbbé tételére, valamint az évek óta tehetetlen meddõhányóként magasodó lidérces irattenger áttanulmányozására.
És ekkor a két irányból hömpölygõ papírfolyamok végre elérték a tengert, a rajtuk sodródó uszályok kikötõbe jutottak. Az egyik a királyi udvarban mûködõ közigazgatási hivatalban, a másik pedig a tartományok fölé szervezett regionális hatóságnál. És megtörtént, amire már régóta nem számított egyik fél sem: a kölcsönös és szívós aknamunka eredményre vezetett. Mindkét helyen.
A kerületi elöljárók bizonyítékai teljes mértékben meggyõzték arról a felsõbbséget, hogy a kormányzó és beosztottai korrupt és hûtlen emberek. Ezért Carini kormányzót hivatala minden vezetõ beosztottjával egyetemben azonnali jelentéstételre rendelték az udvarhoz. Az ügymenet gyorsítása és a felelõsségre vonás elszabotálásának megakadályozása céljából igen hatékony testõrségi alakulatot küldtek értük egy híres tábornok parancsnoksága alatt. A generális minden teketória nélkül jól õrzött batárokba ültette, és egy órán belül útnak indította a fõvárosba az egész testületet.
A kormányzó által elõterjesztett tények és adatok bizonyították a kerületi elöljárók bûnösségét a regionális hatóság szemében. Ezért a hatóság vezetõje nagy lovascsapat kíséretében villámgyorsan körbejárta székhelyeiket, az elöljárókat bizalmi embereikkel együtt vasra verette, tömlöcbe vettette, és ügyüket átadta a regionális bíróságnak.
Viszont egyik hatóság sem tudott - egyelõre - a másik eljárásáról, ezért állhatott elõ ama sajnálatos szituáció, hogy sem a kormányzó és beosztottai, sem a kerületi elöljárók és azok bizalmi emberei pótlására nem helyeztek hivatalba senkit. A tartomány közigazgatási irányítás nélkül maradt.
A hivatal persze sohasem úgy mûködik, hogy nem mûködik; a jól fejlett bürokrácia olyan, akár a gyom: sehol nem hagy vákuumot, nem tûri az üres területeket; mindent ellep és befed; ezért a hivatali emberek összedugták fejeiket, és megállapították, hogy ebben a pillanatban a tartomány rangidõs vezetõje - a derék Hümér Staedius vizsgálóbíró.
Hümér Staedius elõször meglepõdött, amikor megtudta, hogy e pillanatban õ a tartomány rangidõs hivatali elöljárója. Elõször meglepõdött. Utána megrettent. Rendben van, hogy õ a rangidõs, de jó lenne, ha valaki mégis parancsot adna arra nézve, hogy milyen parancsokat adjon, mint elöljáró. Milyen rendeleteket hozzon? Percekig maga elé nézett, és ezen töprengett. Hümér Staedius nem tudta, hogy a tartományi elöljárók közül gyakran azok a legjobbak, akik - nem csinálnak semmit, de mindenkit hagynak dolgozni.
Aztán meghatódott. Sõt: elérzékenyült. Õ a tartomány feje! Lényegében õ a kormányzó! Egy több évtizedes, áldozatkész hivatali pályafutás méltó jutalma! Végre elismerik az érdemeit! Milyen csodálatos nap! Hümér Staedius vásárolt a piacon egy zsebtükröt, egy félreesõ helyen elõvette, hosszan nézegette magát benne, és sírdogált. Még szerencse, hogy a világ alapvetõen jó. Igyekezett meggyõzni magát: mindig is sejtette, sõt tudta: egyszer megéli ezt a napot. Csak állt, állt ünnepélyes kifejezéssel, miközben az arcán csorogtak a könnyek.
Miután elõbb meghatódott, majd megrettent, kevésre rá meghatódott, végül elérzékenyült; Hümér Staedius rájött: valamilyen fontos intézkedést kellene hoznia. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Nem elég, hogy elérkezett végre a váratlan egybeesések eme varázslatos pillanata; igazolni is kell Hümér Staedius zsenijét, történelmi küldetését: a világ tudomására kell hozni, hogy a megbízott kormányzó, a tartomány atyja éjt nappallá téve õrködik a tartomány békéje és jóléte felett. Valami sorsdöntõ intézkedésre van szükség, amellyel Hümér Staedius megmenti a tartományt, kivívja a nép tiszteletteljes hódolatát, és magára vonja õfelsége, a király figyelmét. Valami történelmi jelentõségû intézkedést kell hoznia. Haladéktalanul. De mit?
Órák hosszat töprengett. Rendkívül nagy jelentõségû rendeletet kell kiadnia. Még ma. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Mi legyen a történelmi jelentõségû rendelet? Eszébe jutott a bölényeket pusztító állítólagos szörnyeteg, és nyomban felragyogott az arca.
A szörny a bölényeket irtja. A bölények alkotják a tartomány adóalapját. Létük rendkívül fontos. De vétkes hanyagságból továbbra is ki vannak téve a szörnyeteg merõben törvénytelen és illegális támadásainak. Ez nem állapot! Tûrhetetlen! Vétkes hanyagság. Könnyelmûség. Csaknem szabotázs. Véget kell neki vetni. Haladéktalanul. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges.
Néhány óra múlva öles falragaszok hirdették Hümér Staedius megbízott kormányzó elsõ intézkedését, amelyben elrendelte, hogy az egész környékrõl az összes bölényt tereljék a város központjában lévõ kormányzói parkba, hogy a szörnyeteg támadásával szemben védve legyenek. A rendelet még ma végrehajtandó. Minden tulajdonos köteles elegendõ takarmányt, valamint passzussal rendelkezõ pásztorokat biztosítani az állataihoz. Minden passzussal rendelkezõ egyén köteles az illetékes mezõõrök vezetése alatt saját költségén részt venni az akcióban. A bölények õrzésére jogosító hatósági passzussal rendelkezõ magánszemélyek mindaddig, amíg a bölények a kormányzói parkban tartózkodnak, kötelesek az állatok õrzésében a törvényes napszám ellenében részt venni. Haladéktalanul. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Az utasítás maradéktalan végrehajtásáról személyesen a megbízott kormányzónak kell jelentést tenni.
A mezõõrök haladéktalanul hozzákezdtek az utasítás végrehajtásához. Késõ délután már több száz bölény bõgött a kormányzói parkban.
*
Másnap hajnalban elindultak. Kora délután egy vízmosásban rátaláltak a szörny elsõ lábnyomaira.
- Mint egy csirke. - morfondírozott Craddock. - Egy idomtalan nagy csirke. Azok az ujjak végén karmok?
Ahmed kurtán bólintott. Craddock belegondolt, mekkora is lehet a lábnyomhoz tartozó test, és iszonyodva húzta el a száját.
- Egy lépése nyolc-tíz láb hosszú?
Ahmed erre is bólintott. Craddock maga elé képzelte a szörnyet, és kezdett pánikba esni. Teremtõ ég, mire vállalkozott?
- Talán nem mi kellenénk ide, Ahmed! - jegyezte meg egy perccel késõbb. - Talán fiatal, erõtõl duzzadó fickók kellenének.
- Talán. - hagyta helyben a másik.- Õk többen lennének, és lenne mibõl elveszíteniük egy-két barátot, hogy megtanulják legyõzni a szörnyet. Mi ketten vagyunk. Te jöttél, nem valami ifjú harcosok. Itt meg csak én vagyok. Nekünk nincs kit elveszítenünk, hát vigyázzunk. Óvatosan kövessük a nyomokat! Nagyon vigyázz!
- Ha reggel járt erre, jó messzire lehet.
- Nem biztos. Valahol ennie kellett, és olyankor néha lustálkodik néhány órát.
Óvatosan haladtak a csapáson elõre. Mindketten két-két igen súlyos hajítódárdát viseltek a vállukon, egy valamivel könnyebb vadászgerelyt a kezükben vittek. A teher súlyos volt, és még sajgott a válluk, mert késõ estig gyakoroltak a nehéz fegyverekkel. Az élen haladó Nazilli idõrõl idõre megállt, és beleszimatolt a levegõbe. Egyszer a térképet is vizsgálgatta, jó hosszan. Craddock hallgatagon ácsorgott mögötte. Amikor átgázoltak a környék egyik vékonyka erecskéjén, Nazilli újra megállt.
- Mi baj van?
- Valami nem stimmel. A szörny ma még nem evett. Vajon miért nem?
- Gyakran eszik?
- Amennyire én tudom, napokig kibírja evés nélkül is, de ha lehet, nem koplal. Ma még nem evett, pedig több olyan helyen is járt, ahol vannak bölények.
Craddocknak valami szöget ütött a fejébe.
- Mondd csak, láttál ma már bölényt? Csak egyet is? Én egyet sem láttam!
Ahmed elképedve nézett vissza rá.
A vízmosás után Nazilli arca még feszültebbé vált.
- Elhagyta az útvonalát!
- Mibõl gondolod?
- Erre már csak többnapos nyomok vannak.
- Eszik?
- Talán. Menjünk vissza!
Ahmed Nazilli öt perc alatt megtalálta, amit keresett.
- Látod? - mutatott a friss nyomokra, amelyek a legelõ irányába vezettek. - Elhagyta az útvonalát.
- De ott nincsenek bölények!
- Lenniük kellett volna!
Villámgyorsan a legelõn termettek. Sehol egy állat, se egy pásztor. Hová tûntek? Mi történt?
A harmadik legelõn sem találtak egy fia bölényt se. De ember sem akadt, aki magyarázatot adott volna. Mi történhetett? A tanyák elhagyatottak, néptelenek voltak. Végre az ötödiken találtak egy vénasszonyt, aki a vacsorát kavargatta.
- A férfiak oda vannak a bölényekkel.
- A bölényekkel?
- A megbízott kormányzó parancsa. Minden bölényt a városba kell terelni.
- A városba?
- Igen, a városba!
Craddock felszisszent.
- Megõrült a kormányzó? Be akarja csalogatni a rémet a városba?
- Sietnünk kell! - felelte Ahmed. - A szörny valószínûleg már a városban van!
A vénasszony megrökönyödve nézett utánuk.
*
A kormányzói part öreg õre hitetlenkedve bámulta a parkba özönlõ töméntelen bölényt. Hol fognak ezek elférni? Mit fognak enni? Ki fog rájuk vigyázni? Melyik idióta küldte õket ide?
A bölények egyre jöttek, a parkban és a város fõutcáján lassan átláthatatlanná vált a porfelhõ.
Az egyik kapuõr vette észre legelõször. Amikor napszúrással küszködve kinézett a gyilokjáróról az országút felé, ahol sûrû oszlopokban gomolygott a por, bölénytrágya csípõs szaga terjengett, és leereszkedni készült a nyári alkonyat, roppant furcsa sötét tömeget látott közeledni a városkapu felé. Elõször nem ijedt meg. Azt hitte, a rengeteg bölény felkavarta por formált valami különös alakzatot a levegõben. Meresztette a szemét. A következõ gondolata is csak az volt: ekkora bölény nincs. Aztán lassan, ahogy felszállt a por, kezdte felfogni, mit lát.
A szörnyeteg legalább tizenöt láb magas volt. Két gigantikus oszlopszerû lábán lépdelt, vagy inkább szökellt a város felé. Irdatlan, zöldes fekete színû, undorító gyíktestén roppant, vérszomjas fej himbálózott dárdának beillõ fogak sûrû soraival. Emberderéknál vastagabb izmos farka fenyegetõen úszott mögötte a levegõben. Háromszáz lépésnél nem lehetett távolabb. Most megállt, és kíváncsian nézegette a városfalat.
Az õr nagyot kiáltott. Sisakos fejek fordultak felé, majd bámultak le a falról. Többen felordítottak döbbenetükben.
- Gyerünk, fiúk! - harsant az õrparancsnok öblös hangja. - Bezárni a kaput! Azonnal!
Ugrottak legalább tízen. Nagy nyikorgással-csörömpöléssel mozdult meg a kapuszárny, és jókora fémes döndüléssel csapódott be. Lihegve tolták rá a nagy vasreteszeket a katonák. Az õrparancsnok az inge ujjával megtörölte verejtékes homlokát.
- Kaput kitámasztani! - kiáltotta aztán. - Be ne törje ez a förtelem!
Nem kellett kétszer mondani. Az összes katona, és néhány ott lézengõ civil ugrott, hogy minél erõsebben biztosítsák a nagy bronzkaput. Nekiveselkedtek a súlyos kitámasztó rudaknak, ormótlan kõnehezékeket cipeltek. Ami csak a kezük ügyébe került, mindent a kapunak támasztottak.
- Fiam! - kiáltott fel a strázsának az õrparancsnok. - tartsd szemmel odafentrõl a szörnyet! Most mit mûvel?
A szörnyeteg harminc-negyvenlépésnyire lehetett a falaktól. Rettentõ feje lassan fordult hol az egyik, hol a másik irányba. Nagy gonosz szeme a falakat vizsgálgatta. Most észrevette az õrt, és egy pillanatig merõen nézte. A strázsa igen jó lélekjelenléttel megáldott ember volt, mert valami képtelen reflexszel megérezte, mire készül a sárkányszerû lény. Behúzta a fejét, és lefelé iszkolt a lépcsõn. Mire a roppant fej a fal tetejére vágott, már nem volt ott.
A szörny idomtalan feje áthajolt a fal tetején, és az alant lapuló emberekre bõdült. Többen rémülten felkiáltottak. Két civil visítva elszaladt.
- Csend legyen! - mondta fojtott hangon a parancsnok. - Ne ingereljétek! Hátha magától elmegy! - ezt minden meggyõzõdés nélkül mondta, mert mondania kellett valamit. Magában rettenetes szidalmakkal illette azt a kecskeszakállú majmot a polgármesteri hivatalból, aki a költségekre hivatkozva megakadályozta, hogy két erõs ballistát szereltessenek fel a kapu védelmére. Most semmi olyan fegyvere sincs, amivel árthatna ennek a dögnek.
- Hátha elmegy! - reménykedtek a katonák is.
Hiú ábránd volt.
- Hátha nem tudja betörni a kaput! - nyögte valaki, mire többen megmozdultak, hogy még újabb nehezékeket hordjanak a kapu megtámasztására.
Nem volt jelentõsége.
- Meg kellene lesni, mit mûvel! - vetette fel valaki, amikor a roppant fej eltûnt felõlük. Senki sem mert felmenni a fal tetejére. Ennek sem volt jelentõsége.
A következõ pillanatban rugaszkodás zaját hallották, valami nehéz test zúgott a levegõben, aztán a zömök városfal megremegett. A szörny a fal tetején állva egyensúlyozott, onnan szemlélte a városkapu elõtti teret. Nyál csorgott a szájából.
Azonnal kitört a pánik. Taligák borultak fel, standok dõltek, asszonyok sikoltoztak, lovak ágaskodtak, férfiak ordítoztak. Egy fogat elszabadult, a megvadult lovak kétségbeesetten nyerítve próbáltak menekülni. Maguk után húzták a felborult szekeret. Több tucat teherhordó hajigálta el a terhét, és próbált a környezõ sikátorokon keresztül egérutat nyerni. Az emberek egymást taposták az iszonyú tumultusban.
A szörnyeteg ellendült a fal tetejérõl, hatalmas karmos talpai földet értek. Bent volt a városban. Aki tudott, menekült.
A szörnyeteg a bölények szagát követve keresztülgázolt mindenen és mindenkin, közben fákat, fogatokat, embereket és házfalakat tiport le roppant karmos lábával. Elõtte elmondhatatlan kaotikus tömegben torlódtak emberek és állatok. A szörny brutálisan átgázolt rajtuk, meg sem állt, de közben idõnként egyszerûen harapott egyet-egyet a tömegbõl. Fejeket, karokat, végtagokat, emberi és állati testrészeket.
A vén õr még mindig zsörtölõdött a beözönlõ bölények miatt. Ki fog rendet csinálni a parkban, ha ez a sok oktalan állat visszamegy innen a legelõre? Talán bizony õ egyedül? A fõnököktõl ez telik ki, de õ majd jól beolvas nekik. Megtette ezt máskor is. Az apjuk erre meg arra! Az anyjuk irgalmát! Kénytelenek lesznek végighallgatni, mi egyebet tehetnének? Talán majd õk maguk fogják rendben tartani a parkot? A fene egye meg ezt a temérdek bölényt, az elõbb valamelyik csaknem a lábára taposott. A világ második legostobább állata a bölény. Az elsõ a fõnökfajzat.
Úgy döntött, szokás szerint meggyújtja a park kapuja elõtti emelvény körül, és a kerti úton álló olajlámpásokat. A város népe esténként ezek alatt szeretett sétálgatni. Miért ne gyújtsa meg õket? Legalább lesz a parknak olyan része, ahová nem jön a sok négylábú behemót. Nem volt benne biztos, hogy a bölények félnek a lámpafénytõl, de remélte.
Elõkereste a raktárból a leghosszabb gyújtórudat, jó tízlábnyi volt. Kissé túl nagy volt a feje, nehezebb lesz ugyan a dolga, de azért is ezen gyújtotta meg a kanócot. Nem baj, ha nagy a feje, legalább nem egykönnyen fog kialudni. Csak legyen minél hosszabb, hogy ne tudjanak a közelébe jönni a bölények.
Nem kellett volna még meggyújtania a lámpásokat, hiszen még korántsem sötétedett be, de legalább késõbb nem kell kijönnie, és elbújhat a gondnoki lakban. Jól be fogja reteszelni az ajtót.
Akkurátusan meggyújtotta a kanócot, aztán a hosszú rúddal a kezében harciasan az emelvényhez masírozott, és nekifogott a lámpagyújtogatásnak. Látta, hogy a bölények hirtelen se szó se beszéd, rohanni kezdenek. Ostoba állatok! Az apátok erre meg arra! Az anyátok irgalmát! Szerencsére nem erre szaladnak.
Egy jókora bika mégis az öreg közelében rohant el, az õr a fülsiketítõ bõgésre megriadt, és elõrenyújtotta a rudat, mint valami lándzsát. Hát ez meg mi a fene?
Valami roppant visszataszító dolog idétlenkedett az emelvény elõtt. Mint egy ronda, túlméretezett szalamandra, és jobban bûzlött, mint ezer bölény. Az öreg csúnyát káromkodott. Mi mindent szabadítanak ide a bölényekkel együtt a tiszta és gondosan ápolt gyepre! A bõr hûljön rájuk! Ez meg minek ordít, nem vagyok én süket? Talán fel akar dönteni a hibbant jószág? Mit akarsz már itt, te rusnya?
Fogta a hosszú rudat, és a jókora kanócot belenyomta egyenesen a vicsorgó gyíkpofába. Nesze neked, féleszû rondaság! Az apád erre meg arra! Az anyád irgalmát! Ez az, csak fuss, csak rohanj a fenébe! Ne lássalak itt, mert megkeserülöd! Az apád erre meg arra! Az anyád irgalmát!
A megsebzett szörnyeteg fájdalmában vadul õrjöngve rohant végig a városközponton, irdatlan lábaival rugdosva, farkával csapdosva, döntve-borítva. Fájdalmas üvöltésétõl remegtek a falak. Harapni már nem harapott, de rúgott, taposott, ütött-vert mindent, ami elé került.
Farkával végigcsapott a hivatal tornácának korhadozó faoszlopain, mire a tornác nagy robajjal összedõlt. A szörny továbbrohant, közben felrúgott egy lovas szekeret. Ekkor szembe találta magát azzal a szakasznyi szerencsétlen katonával, akiket valamelyik kitûntetésre áhítozó tábornok vezényelt ki ra szörny lecsillapítására és elfogásárar1;.
Az ütközet két percig sem tartott. A pányvakötelekkel semmire sem mentek a katonák, a szörny egyszerûen túl nagy volt. Amikor lándzsát feszítettek elé, az állat letaposta a páncélos sorokat. Az életben maradt katonák pajzsukat és fegyvereiket elhajigálva menekültek. Hárman bevették magukat a legközelebbi épületbe - egy kávézóba. A szörny az asztalokat felborítgatva rohant utánuk. Egyiküket leverte a lábáról, és dühösen megtaposta. Aztán lehajolt, bedugta fejét a bádogtetõ alá. A két katona egy-egy dárdát hajított felé. Mindkettõ eltalálta a pofáját, de kárt nem tettek benne, csak tovább bõszítették. Farkával végigvágott az ablaksoron, lábával a falat rugdosta, és megpróbált a két férfihez férkõzni.
Az egyik katona eltûnt az épület belsejében, a másik a sarokba szorulva rettegett. Utóbbi egy szál karddal a kezében várakozott, a fegyvert makacsul elõre tartva. A szörny az oszlopok között lehajolva, nehézkesen közeledett. A félemeleti ablakból valaki kötelet dobott a katonának, a férfi erre a foga közé kapta a kardot, és megpróbált felhúzódzkodni a kötélen. A szörny néhány méternyire vicsorgott.
A szörny feje elõrelendült, amikor az ablakban elszánt arcú nõ jelent meg, és egy jókora vödör forró vizet zúdított a rémség szeme közé.
A szörny fájdalmában felüvöltött, rémségesen ordítva dörzsölte a fejét a falhoz és az oszlopokhoz. Közben a katona felért a kötélen az ablakhoz, a segítõkész hölgy, és a korábban a házba menekült társa segítségével próbált bejutni a szûk ablakon.
A szörny a földön fetrengett és üvöltött. A katona kapkodva próbálta magát bepréselni az ablakrésen, de reménytelenül beszorult.
- Forró vizet még! Azonnal! - rendelkezett odabent Elizabeth.
- Itt van, asszonyom, de nem férünk az ablakhoz!
A katona teljesen beszorult, rémületében káromkodott és nyögött, mire a szörny felemelte a fejét, és gonoszul sárga szemének vészjósló pillantásával mérte végig a leendõ zsákmányt. Lassan felemelte a nyakát, készült a következõ, sokkal gyorsabb mozdulatra.
Arra már nem került sor. Valami hatalmas erõvel süvített a levegõben, és nagy lendülettel csapódott be az undorító, nyálkás nyakba. A szörny vére egészen az ablakig csapott. Az állat felvisított, akár egy túlméretezett pulyka, és ocsmányul vergõdött a fal tövében. Közben merõ vér lett a fal és minden oszlop.
Ahmed Nazilli jelent meg, kezében egy másik vaskos dárdával. Robert Craddock hátrébb ácsorgott, és hányingerrel küszködött. Ahmed higgadtan kivárt, majd a másik dárdával végképp elhallgattatta a szörnyet.
Craddock élt ezredesi rangjának elõnyeivel; hajnalban egy század katonát vezényeltetett ki, akik elvitték a tetemet, eltûntették a romokat, és alaposan kitakarítottak. A rövidesen beérkezõ utász szakasz emberei pedig a magukkal hozott faanyaggal kijavították, rendbe hozták Elizabeth kávézóját.
- Valamit meg kell beszélnünk! - kezdte a nõ, amikor végre sikerült kettesben maradnia Ahmeddel az egyik különszobában.
- Igen?
- Férjül veszlek!
- Micsoda?
- Túlságosan félénk vagy, Ahmed Nazilli! Akkor sem mernél hozzám érni, ha nyíltan riszálnám neked a fenekemet! Hát majd én hozzád érek! - és máris megcsókolta.
Három nappal késõbb tartották az esküvõjüket. Ahmed Nazilli tanúja Robert Craddock ezredes volt.
- A törvény semmit sem változott, Nazilli úr! - nyilatkoztatta ki a hivatalnok. - Ön továbbra sem kaphat passzust. Ön egy megtört, munkában megfáradt ember. Menjen szépen haza!
Ahmed dühösen hazament a feleségéhez. Craddock levele várta. rSajnálom, pajtás, de úgy tûnik, nem boldogulok ezzel a passzus-dologgal. Fene érti ezt az országot!r1;
Ahmed Nazilli megvakarta a feje búbját.
A bölények közül egy sem veszett oda. Hümér Staedius büszke volt a hõstettére: megmentette a tartományi adóalapokat. A negyvenkét halottat családjaik eltemették. A tizenhét megcsonkított ember egy része túlélte. Az új kormányzó természetesen a Bölények Megmentõje, a korábbi vizsgálóbíró, Hümér Staedius lett.
|
|
|
- december 03 2008 08:31:25
Kedves Inpters!
Kicsit hosszú a novellád (ami inkább egy kisregénynek mondható). De elolvasom, ahogy idõm lesz, és visszajelzek!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 03 2008 18:48:21
Elõre is nagyon szépen köszönöm! |
- december 04 2008 08:12:54
Nos,kedves Inpeters!
Mivel ajánlották is, hogy olvassam el írásodat, így otthon, nyomtatásban olvastam el, ígynagyobb betûkkel már sokkal jobban élvezhetõ az olvasás. Hosszabb írásokkal ezt szoktam tenni, mert munkaidõben erre nincs alkalmam.
Írásodban visszatértél szinte az õskorba, amikor még a szörnyek (valószínûleg dinoszauruszok) nem haltak ki a Földön. és pusztították a bölényeket és az embereket is. De belevittél olyan bûrokratikus elemeket is, ami a mai korban is fellelhetõ jelenség.
Szerintem jó az írásod. Az elsõ részben, amikorAhmed nazilli az elöljáróság folyosóján várakozik, abban a bekezdésben talán elírás lehet: "és az áporodott testszag fojtogatni kezdett válni."
Azt hiszem, ez helyesen így lenne jó: "... fojtogatóvá kezdett válni".
Ha gondolod, a szerkesztõk ezt átjavíthatják. A továbbiakban még az lenne a megjegyzésem, hogy sokszor "jelzõként" írod több mindenre a"roppant" kifejezést, ami helyett néhol talán mást kellene használni.
Érdekes mondataid, nem nem rosszak: "makacs kitartás kérlelhetetlenségével zajlott", "lassan hömpölygõ folyamok rendíthetetlenségével csordogált..." S még érdekes,de biztosan a kihangsúlyozás kedvéért ismétli többször is magában Hümér Staedius ezt: "Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges". Ami azt is jelenti, hogy azonnal, késlekedés nélkül meg kell tenni.
Újfajta megvilágításba helyezed a szörnyek kipusztulását, eddig úgy tudtuk, hogy a Föld környezetváltozása (talán egy jégkorszak) okozta azok kipusztulását. De most már tudhatjuk, hogy Nazilli volt a nagy hõs, akinek köszönhetjük, hogy nem fenyegetnem már dinoszauruszok minket, embereket?
Érdekes, misztikus ez a kisregény.
Nagyon jónak értékelem.
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
|
- december 04 2008 17:54:06
Kedves Zsuzsanna!
Nagyon szépen köszönöm az értékelést! Nagy szükségem van rá.
A konkrét megjegyzéseidért különösen hálás vagyok.
A "fojtogatni kezdett válni" természetesen elírás, nagyon hálás lennék, ha a szerkesztõk kijavítanák.
A többi megjegyzésed is nagyon megfontolandó. Hümér Staedius esetében az állandó ismételgetés a jellemrajzhoz tartozna.
Még egyszer nagyon szépen köszönöm:
Szeretettel és szívélyes üdvözlettel:
P. Laci
(L. N. Peters) |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
