|
 Vendég: 23
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
- 2 -
Clay postás volt, ott kerekezett egész évben reggel nyolctól néha késõ délutánig a házak között. Magas, vékony alakját már messzirõl megismerte mindenki. Clay is ismert mindenkit, pedig hatalmas terület volt az övé. Soha semmilyen küldemény nem veszett el az õ kezei között, mindent megjegyzett, amit mondtak neki, tele volt kis cédulákkal a táskája, amelyekre a különleges kéréseket írta fel. Ha valaki például elutazott hosszabb idõre, megkérte Clayt, hogy küldje utána a leveleit, ha valaki nem tudott vagy nem akart elmenni a postára, akkor elhozta neki a képeslapot, borítékot, illetve feladta azokat és soha nem várt cserébe semmit. De ezeken kívül is rengeteg mindent megtett. Volt úgy, hogy õ hívta ki a mentõt, mert látta, milyen rosszul van az, akihez benyitott. Volt egy szokása, miszerint elõször kopogott, aztán csengetett, végül benyitott az ajtón. Nemegyszer nyitva találta az ajtót, ilyenkor haragudott.
- Ejnye, Mrs. Hanson! - mondta - Majd egyszer jól kirabolják, vagy ami még rosszabb, de az én szavamból, úgy látszik, nem okul.
- Mrs. Hanson meg azt mondta szégyenlõsen - Direkt magának nyitottam ki az ajtót, hogy ne kelljen várakoznia.
- Tudok én várni, ebben nyugodt lehet, de nem szeretném egyszer vérbe fagyva találni.
Néhányan egyenesen odaadták neki a lakáskulcsot.
- Itt fekszem tehetetlenül az ágyon. - Panaszkodott Joseph bácsi - maga jóformán az egyetlen, aki rám nyitja az ajtót, s már sírta is az összes bánatát.
A körzetében sok volt az öreg. Hozzájuk szinte csak nyugdíjfizetéskor kellett menni, de olyankor alig szabadult. Meg kellett hallgatni, mire elég a nyugdíj, hogy a gyerekek felé sem néznek, hogy mennyit dolgozott egész életében, hogy milyen beteg lett az utóbbi idõben, mennyi pénz kell gyógyszerre, ki viselkedik furcsán a lépcsõházban, mit mondott rá valamelyik szomszéd. Meg kellett kóstolni az ebédet, enni kellett a süteménybõl, vinni kellett haza a borból. Clay türelmes volt, mindig leült, ha kérték, elfogadta az ennivalót, levitte a szemetet, vagy felhozott egy fél liter tejet, fél kenyeret, ha úgy adódott.
Így teltek a napok. Amikor esténként fájós lábait kenegette, felesége mindig összeszidta.
- Kérned kéne egy másik körzetet, olyat ahol legalább lift van. Mióta mászod az emeleteket, a lábad már tönkrement, és hogy a szívednek se tesz jót, az biztos!
Clay végighallgatta a feleségét, megvárta, míg lemondóan legyint rá, magában pedig azt gondolta, hogyan is mehetne más körzetbe, mit szólnának a lakók, ki hallgatná meg õket, ki segítene nekik. Közben behunyt szemmel várta, hogy elmúljon a görcsös fájdalom.
- Túl sok idõt töltesz velük! - Morgolódott ilyenkor tovább a felesége. - Ez nem feladata egy postásnak se. Aztán hazahozod a bánatukat, a gondjukat, bajukat. Néha úgy érzem, mintha itt hemzsegne a sok Mrs. Hanson meg Joseph bácsi a lakásban. Idegen szagokat hozol haza, idegen mondatokat mondasz. Mi marad így nekem? Aztán mész aludni, s öt perc múlva már ki tudja, hol jársz? Nincs ez így jól, az biztos!
A férfi tudta, hogy ezekre a szemrehányásokra egyáltalán nem kell válaszolni, a feleségének úgy a jobb, ha elmondja. Az asszony pedig régóta tudta, hogy semmi sem fog változni ettõl, legfeljebb könnyebb lesz egy ideig. Különben is vegyes érzés volt ez nagyon, mert sóvárgott ugyan egy igazi, leány-korában elképzelt férj után, másfelõl azonban büszke volt Clayre, jólesett neki, hogy annyian szeretik, szívesen hallgatta, amikor a barátnõi azt mondták, "De jó neked, az uradat kenyérre lehet kenni." "Hát ilyen, istenem, ilyen." Mentette fel mindannyiszor önmaga elõtt, az álmairól meg nem tehet.
"Két s fél"
"Cassius pusztított. A harmadik kisebb várost tette a földdel egyenlõvé. A lakosságot természetesen szétcincálta. Mármint azokat, akik nem lettek a leomló házak martalékai. Tûzzel és erõvel söpört el mindent, ami az útjába került. Nem érezte a szagokat és minden furcsán hullámzott. A hangok tompán értek el hozzá, kicsit mintha sûrûbb lett volna a levegõ. Fluid. Pusztított, mert nem volt más választása. Parancsba kapta, és a parancsnak nem tudott ellenszegülni. A legrosszabb, hogy közben végig magánál volt. Legalábbis hideg fejjel gondolta végig a cselekedeteit. Egy kicsit még élvezte is idõnként. De nem most. Most rossz volt.
Döngött a padlózat, ahogy végighaladt az emelvényen. Legalábbis minden remegett, és valami erõs dobogó hangot adott a léptei nyomán. A hátán tárolt pallos hegye végigszántotta a fa gerendákat, de nem lassította a haladását a szántás mélységétõl függetlenül. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Mindene fájt. A testét borító számtalan rajzolat izzó kínnal töltötte be érzékeit, amikor nem éppen valamelyik mester ügyében járt el. Most éppen nem így volt. Ezért állandó erõs fájdalom gyötörte. Legalábbis azokból a jelekbõl, amelyikek nem trükkösen úgy voltak megformázva, hogy csak idõnként juttassanak bele valami speciális jellegû fájdalmat.
- Drágám, ébredj. Megint rugdalózol. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Itt vagy mellettem. - A nõ átölelte férje görcsösen rángatózó testét, ami ettõl lecsillapodott és teljesen ellazult. A férfi a nõ felé fordult és megcsókolta a nyakát. Pár perccel késõbb nyugodt arccal merült ismét mély álomba.
Ismét úton volt. A bõrét perzselte a forró levegõ és a rajzolatok tompán lüktettek. Újra kiküldték. Mint minden alkalommal. Mint minden alkalommal, amikor szerencséje volt. Akkor kevésbé fájt, ha feladata volt. Mint most. Egy fiút kellett megtalálnia ezt érezte. Egy kölköt, aki ostoba módon nevekkel ruházza fel a pusztuló mindenség szegleteit. Hosszú idõ óta elõször, a mesterek elõrenyomulása megakadt. És õ készvolt hogy tegyen ez ellen. Ösztönei csalhatatlanul célja felé vezérelték. Ezért tartották. Ott állt a fiú elõtt, és elõvonta a pallost, hogy szétvágja vele a pondrót. Gyereket. Hisz ez csak egy kisfiú volt.
Az ébresztõóra és a felesége együttes ereje kellett hogy felébresszék. Most is emlékezett mindenre. Tudta, hogy nem tett még semmi visszafordíthatatlant. Meg egyébként is. Odaát... A fürdõszobában a forró zuhany meggyõzte, hogy nincsenek rajta a jelek. Egyre élesebb volt a fájdalom minden alkalommal. Persze itt nem érezte, de túl sok minden szivárgott át. És majdnem a kölköt is megölte ma.
A taxi megállt a hatalmas fekete bõrû alak mellett, aki beszállt. A sofõr ismerte az újságokból az utasát, így nem ijedt meg, bár nem sejtette, hogy élõben ennyire félelmetes. A néger szemei vérben forogtak, és hörögve mondta ki a címet. A sofõr hezitálás nélkül a gázra taposott. Eszébe sem volt a pluszpénzre hajtani. Inkább megcélozta a gyorsasági bónuszt. A hátsó ülésén a valaha rettenetes izomzatú fickó épp a körmeivel szántott árkokat a bõrülésébe, veszettül verejtékezett és az ajkait rágcsálta éppen cafatosra. A taxis beletaposott, és imádkozott, hogy ne vesse rá magát a híresség, mielõtt odaérnek." |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
