|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_A hitrõl
Megvallom, már többször le szerettem volna írni, de valami mindig visszatartott. Talán az, hogy féltem attól, netán különcnek, vagy esetleg bolondnak tartanak, de úgy érzem, hogy le kell írnom, hogy közreadjam saját gondolataimat a hitrõl, és e-fajta megnyilvánulásaimról. Elõre leszegezem ezek a sorok saját érzéseimet, tapasztalataimat tükrözik, s nem jelentem ki kategorikusan, hogy mások ne éltek volna át ilyen élményeket, de mindenki másként él meg dolgokat. Úgy gondolom.
Keresztényként nevelt édesanyám, még kislány voltam mikor elsõáldozó, azután bérmálkozó is lettem, de ezzel párhuzamosan az általános iskolában voltam kisdobos, majd úttörõ.
Kislány koromban eljártam a templomban, ahol gyermekként tanították meg a 10 parancsolatot, mely egész életemen végigkísér.
Mi a mindennapi életben a lényege: apádat anyádat tiszteljed, ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen, felebarátod feleségét se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad. (Jóra nevel)
Gyermekként plántálták belém az úttörõk 12 pontját: melynek lényege ugyan az mint elõbbi, csak más szavakkal, de értelme mégis csak az.
Ha a két dolgot összehasonlítjuk, és ehhez van egy olyan család, ahol fogékonnyá teszik a gyermeket a jóra, még ha az apa, el-el káromkodja magát, vagy netán az anya is, nem jelenti azt, hogy gyermekének ne tudjon példát mutatni.
Nem jártak szüleim templomba, apám bár katolikus volt, nem nagyon hitt, de nem is vetette el. Anyám akkor kezdett templomba járni, amikor már mi gyerekek kiröpültünk, ráért vasárnap délelõtt, mert nem kellett a család részére fõzni. De! Békés családi életünk volt, pedig apám szerette a bort, de ezt családja soha nem érezte meg! Nem voltunk gazdagok, de szorgalmas dolgos emberek voltak. Nem emlékszem, hogy éheztem volna. (Nem terülj-terülj asztalkámra gondolok, hanem a kenyérre, és a fõtt ételekre, melyet egy igazi asszony, anya nagyon sok rafinériával képes elõteremteni. Ha mi gyerekek rosszat tettünk, nem veréssel büntettek, hanem mindig példabeszédet mondtak. Apámnak legcsúnyább szava hozzánk gyerekekhez: "Olyan buta vagy, mint hat pár rendércsizmar"! Életemben egyszer ütött szájon, (eleredt az orrom vére) amikor nem öntöttem ki a mocskos vizet, szemtelenül visszaszóltam, "akkor sem öntöm ki." Ezzel azt szeretném tükrözni, hogy nem kell ahhoz milliomosnak lenni, hogy nyugodt, boldog környezetben nõhessen fel a gyermek.
De rátérek a lényegre: Mikor gyermekem született rohammentõ vitt a kórházba, mert rosszul lettem, s csak hallomásból tudom azt, hogy beállt nálam a klinikai halál, mert leállt a vesemûködésem. Újraélesztettek, a fiamat császármetszéssel vették el tõlem, aztán a jó Isten tudja mit nem tettek értem az orvosok, hogy életben maradjak, mert nem bíztak abban, hogy életben maradok. Az újraélesztésem után 4 napig voltam kómában, ez alatt az idõ alatt az orvos mellettem ült éjjel nappal (nem fogadott orvos volt, nem is tudták elõször, ki volt a kezelõorvosom, ahonnan beküldtek). Amikor elõször egy pillanatra felnyitottam szememet, a nõvérke volt mellettem, kérdeztem hol vagyok, de hang nem jött ki, mert idõközben gégemetszést is kellett elvégezni, s csak egy csõ volt a vágás helyén. A nõvér mondta, hogy kórházban vagyok, és született egy kisfiam. Erre sem emlékeztem vissza, csak ahogy elmesélték a történteket. A nõvér megszegte az orvos utasítását, mert azt mondta neki, ne hogy mondjon valami olyant, ami izgalmat kelt, mert visszaeshetek a kómába. A nõvér kockáztatott, és megtette a hatását, mert attól a pillanattól kezdve percrõl percre tért vissza tudatom. Egy hónapig voltunk a kórházban, szerencsére gyermekemnek nem volt semmi baja, de ilyen esetben õt is megfigyelés alatt tartják. 100 nõbõl, ha 1 marad életben, Én vagyok a kórház büszkesége: ezzel a szavakkal engedett haza a kórház fõorvosa.
Kijelenthetem, hogy gyermekem mentette meg életem, hiszen ösztönösen, percrõl percre, óráról-órára erõsödött tudatom, hogy élnem kell, mert dolgom van.
Nagyon sok esetben hallom mûsorokban, olvasom újságban, (már nem nézem ezeket a mûsorokat) hogy ilyen-olyan élményei voltak egy-egy visszatért egyénnek. Ezt nem hiszem el, (másnak lehetnek élményei, esetleg elbeszélés alapján gondolja, nem tudom) mert semmit nem éreztem, azt se tudtam, hogy vagyok. Amikor észhez tértem nem ismertem meg senkit, még a férjemet sem, csak az édesanyámat. Elfelejtettem az addig történt dolgokat, nem emlékeztem senkire, akikkel addig kapcsolatom volt. Közvetlen ismerõsöket, családtagokat megismertem pár nap elteltével, de a régi gyerekkori emlékek, ismerõsök arcképei, csak akkor jöttek vissza tudatomba, amikor körülírták, rávezettek, vagy netán találkoztam az illetõvel, s elmentem gyermekkorom helyszínére.
A hitrõl: Ha valakit nagy lelki trauma ér, önkéntelenül kimondja: "Istenem segíts!" és hiszi is, hogy segít, mert hinni akar, mert menekülni akar a fájdalomtól. A lelki fájdalom kegyetlenebb a fizikai fájdalomnál, s ezt tapasztalatból tudom, s merem állítani is. Ha valaki, akit elveszítünk, és tudjuk, hogy soha többé nem láthatjuk, el kezd hiányozni, bárhol vagyunk. Mindenhol, mindenkiben õt keressük, s már végsõ elkeseredés, amikor felnézünk a csillagos égre, keressük melyik csillag lehet a miénk, mert így könnyebbül a lélek, mert azt képzeljük, hogy ott van, lát bennünket, követ és segít a bajban, mert akarjuk, hogy kövessen, akarjuk, hogy segítsen, mert szerettük, s viszont szerettek. Ezt a fájdalmat minden egyes szerettünk elveszítésénél másként éljük meg. S amikor már halmozódik ez a lelki teher, akkor ismét Istenhez fordulunk, mert kell, hogy valamiben, valakiben bízzunk, mert úgy érezzük ilyenkor, hogy az egész világ ellenünk tört. Így volt ez, amikor elveszítettem férjemet.
Most leírok olyan dolgokat, melyek biztosan megbotránkoztatnak másokat, de le kell írnom, mert ez így volt.
Férjem hirtelen lett rosszul. Rosszul léte után pár napig tudtam vele beszélni, minden nap a kórházban voltam vele, (szerintem tudták az orvosok, hogy nem éli túl, ezért engedték, hogy ott legyek). 10 nap után meghalt, pedig az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy túléli, azt sem bántam volna, ha ápolni kell, csak maradjon velünk.(Jó házasság volt). Amikor megtörtént, egy világ omlott össze bennem, azt hittem mindennek vége, mások elõtt tartottam magam, de amikor egyedül voltam õrjöngtem. Jártam ki a temetõbe, de nem tudtam mit keresek ott? Mit nézzek egy halom földön? Aztán megcsináltattam a sírkövet, jártam ki a temetõbe, néztem a követ, a hideg követ, és haragudtam! Haragudtam a férjemre, miért csapott be, miért hagyott itt, mit követtem el ellene, hogy így megbüntetett, hogy szeretett, ha így cserben hagyott? Közben lelkiismeret furdalás gyötört, hogy gondolhatok ilyeneket. Magamat okoltam miért nem vigyáztam jobban rá, s ilyen lelkiállapotban jártam dolgozni. Munkahelyemen csak annyit érzékeltem, hogy sajnálnak, azért még jobban haragudtam, mert egész életemben utáltam, ha valaki sajnált. Egy éven belül meghalt édesapám is, aki bölcsességével tartotta bennem a lelket. Amikor Õt is elveszítettem teljesen összetörtem.
Nem érdekelt a munka, semmi nem érdekelt. Elmentem dolgozni, hazamentem és vége volt a napnak. Éppen, hogy csak voltam, szinte vegetáltam. A ház, melyet együtt építettünk, idegen lett. A bútorok, a virágok, melyeket 90 %-ban férjemtõl kaptam terhemre voltak, haragudtam rájuk, s közben szégyelltem, kegyetlenül szégyelltem magam elõtt is bevallani, hogy milyen szívtelen, kegyetlen vagyok, hogyan lehetek ilyen. E közben fiam nem mert magamra hagyni (erre már késõbb jöttem rá), ne hogy valamit tegyek magammal, gondolom látták, hogy valami baj van. Feleslegesnek éreztem magam, nem tudtam beszélgetni senkivel. Ez ment édesapám halála után még egy évig, s közben elõvettem füzeteimet, és újra elkezdtem irogatni, mert még a TV sem kötött le. Mindent leírtam, ami csak eszembe jutott. Ezek között az írások között vannak Istenhez szóló kérések, imák és igazán hittem, hogy segíteni fog, mert akartam hinni.
Tehát, ha hinni akarunk valamiben, legyen az bármi, s ilyenkor általában a vallásunkhoz, a gyermekkori élményeinkhez térünk vissza.
Igen imádkoztam, hogy ne tegyek olyant, amelyet tilt a hitem (tehát ne legyek öngyilkos). Imádkoztam, hogy ne váljak gonosszá, mert a fájdalom az embert azzá is teheti, és igen imádkoztam, hogy sorsom változzon, segítse Isten életemet, hogy ne õrülten keljen leélnem életemet, sõt kértem férjemet, apámat, anyámat segítsenek, mert szeretetük, s a viszont szeretetem irántuk segít olyan megoldást találni, hogy életem megváltozzon, ha már élnem kell. Ezeket mind leírtam, mert aludni sem tudtam éjszakákat.
Ehhez segítséget nem kaptam és nem is kértem, mert tudtam azt, hogy saját magamnak kell megoldanom, feldolgoznom ezt a terhet, melyet a sors rám rakott. Nagyon hosszú folyamat, s tudom, hogy az az életszakasz lezárult, de azért a mai napig, s talán amíg élek nem tudok többé az lenni, mint annak idején.
Végezetül ismét a hithez térek vissza.
Nem járok templomba, mert vannak olyan tapasztalataim, hallok olyan híreket, amelyek nem méltók Isten akaratához. Mert, ami rossz és jó történik, nem Isten akarata, hanem az Ember öntörvénye. De az Én hitem az enyém, s próbálok úgy élni, hogy megfeleljek több kevesebb sikerrel saját magamnak. Mert csak úgy élhetek, ha hiszek magamban, hiszek a jóban, s a rosszat, a hazugságot elvetem, még ha hülyének, különcnek néznek, akkor is. Szerencsémre ezeket a dolgokat a mostani férjemmel,(aki, bár vak, mégis többet lát, mint akinek még szemüvegre sincs szüksége) a fiammal, és fiam élettársával minden szégyenérzet nélkül tudom megbeszélni, s ezzel az Õ lelkük is könnyebb, nyugodtabb lesz. (Idõközben a beszélgetések közben derültek ki, hogy fiamban, apja elvesztése, szinte ugyan olyan fájdalmat váltottak ki, mint nálam, de mégis másképpen tudta kezelni.) Ezt férjem lelkiállapotáról veszem észre, akivel 10 éve vagyunk együtt, békességben és szeretetben.
|
|
|
- december 11 2008 08:39:52
Kedves Szuzus!
Beleolvastam, s rögtön kinyomtattam magamnak írásodat. Otthon majd nyugodtan átolvasom. De látom, hogy nagyon szép lesz, fontos üzenet rejlik benne mindannyiunk számára!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 11 2008 20:24:57
[b]Kedves Szu
...bevallom Neked,már tegnap is elolvastam írásod...ma is, nem is egyszer...
Rendkívül megfogott nyílt, õszinte, személyes, elemzõ hangvétele...
Bár alcímnek azt adtad,hogy "A hitrõl"...de szerintem ezen túlmenõen is számtalan utalást teszel elveidre, életfilozófiádra,szemléletedre,látásmódodra...mégpedig olyanra...ami fedi az enyémet...vagy legalábbis közel áll az enyémhez!
Nagyon szívet melengetõ ahogy gyermekkorodról,szüleidrõl írsz.Mai mivoltod szorosan összefügg a múltban kapott és megalapozott neveltetéseddel. Életed állomásai, sorsfordító eseményei,buktatói,próbái bölccsé, alázatossá tettek, lelked megnemesedett, világlátásod nyílt, tiszta, széles horizontú...emberséged, belsõ hited, tartásod kiviláglik fényesen a sorok között...
Tudod...magam is úgy érzem....bár nehéz helyzetben istenünket hívjuk segítségül....mégis azt érzem határozottan,hogy talpra állásod, talpon maradásod elsõsorban Te is önnön magadnak köszönheted....belsõ lelkierõdbõl merítesz és találsz kapaszkodókat...
Megnyugtatlak!....semmivel nem botránkoztattál meg...sõt!
mélyen tisztelem benned, hogy képes voltál megnyílni...képes voltál rég mélyre süllyesztett, hárított érzéseknek és gondolatoknak teret adni....képes voltál minden gáton és korláton felülemelkedni...ezzel is bizonyítva elõttem...valójában milyen nagyszerû, mély érzésû,erõs,- mégis nagyon érzékeny ember vagy!
Szu...én nem sajnállak...mert látom és tudom...pont ezek a nehéz, embert próbáló események tettek azzá az értékes emberré...aki ma vagy...
Köszönöm ,hogy olvashattalak...és ölelésem küldöm Neked!!
Szeretettel[/b]
szí. |
- december 11 2008 21:48:30
Kedves Zsuzsi!
Megtiszteltetésnek veszem, hogy írásomat kinyomtattad azért, hogy nyugodt körülmények között tudd elolvasni. Köszönöm érdeklõdésedet.
Szeretettel:szuzus
Kedves Szircsi!
Nagyon jól esnek õszinte soraid, s azt külön megköszönöm, hogy nem sajnálatból reagáltál írásomra. Alcím: "A hitrõl' leginkább azért van, mert csak akkor tudunk hinni, ha kapaszkodónk van. Éppen ezért vallom, hogy a család az a legkisebb közösség, ahol a születendõ, cseperedõ gyermek egész életre szóló, életét meghatározó élményeit szerzi, megalapozza jövõjét. S ez nem pénz kérdés. (Nem beszélve arról, hogy nem állami támogatással nevelkedtünk akkor, gondolom Te sem.)
Már említettem egy-egy írásodnál, versednél, hogy érzem, hasonló gondolkodásu, érzületüek vagyunk, s ennek nagyon örülök.
Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy idõt pazaroltál arra, hogy ilyen mélyrehatón, és õszintén reagáltál írásomra.
Õszinte szeretetemmel:szuzus |
- december 12 2008 08:16:41
Kedves Szuzus!
Otthon, nyugodt körülmények között olvastam el szép, megható, felemelõ érzést keltõ, kedves kis életed több szakaszáról írt történetedet. Olyan sok minden visszaközön benne az én számomra is, de mindezeket nem akarom itt felsorolni.
Csodálatos, kitartó, állhatatos ember vagy, aki a halál torkából is visszajött, amikor egy csepp reménysugár megmutatta neki azt, hogy miért érdemes még a földön maradnia!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
|
- december 12 2008 14:38:41
Kedves Zsuzsi!
Nagyon köszönöm, hogy olvastad írásomat, s biztos vagyok benne, hogy nagyon sokunknak visszaköszönnek azok a fájdalmas pillanatok, melyeket át kell élnünk. Az a kis reménysugár legyen meg mindenkiben, hogy át tudja vészelni a számára fájdalmas pillanatokat.
Szeretettel:szuzus |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
