Napkorong

-Figyelem emberek! -szólt az osztályfõnök. -ValakineAmira vezesse, hiszen õ a legmegbízhatóbb. -Bólintottam. Már régóta mondogatja azt a tanárnõ, hogy én vagyok a legmegbízhatóbb, pedig szerintem ez távolról se igaz. Ryuuzaki rámnézett, én pedig rámosolyogtam. Tulajdonképpen egészen megkedveltem õt. Sõt, inkább úgy fogalmaznék, hogy megszerettem. Hogy ez mennyire viszonzott, azt most nem nagyon szeretném firtatni. Nem tudom. Mindenesetre szünetben azért odajött hozzám:
-Amira, szerintem én maradok veled itt.
-Rendben -mosolyogtam rá. Délután bent is maradtunk mind a ketten. Elvileg Miro is segített volna, de végül mégis visszamondta, mivel találkoznia kell a barátjával. Így maradtunk kettesben. Kinyitottam a szekrényt, amelyben halmokban álltak a különbözõ formájú és színû díszek, közöttük arany girlandok, vörös gyöngyök, fehér angyalok, lila kagylók és kék gömbök, a mûfenyõvel együtt. Néhány növényt is fel kellett raknunk különbezõ helyekre, így a táblára, a hirdetõfalra, az ajtóra és az ablakokra is.
-No jó. Szerintem te bogozd ki és állítsd fel a fát, én addig átsuvickolom a termet a takarítónõk helyett -néztem végig koszos osztályunkon. Õ bólintott, és nekilátott, hogy kibontsa a mûfenyõt, én pedig rögtön fogtam egy szivacsot, amit jól kimostam, és letisztítottam vele a táblát. Egy csíkot húztam csak, és már újra vizet kellett eresztenem a mocsoktól újra ragacsos törlõrongyra. Addig Ryuuzaki megcsinálta a fát, s csatlakozott hozzám a piszok eltávolításában. Amikor már csak egy pad maradt, egymásra nevettünk, és õ átvállalta az egészet. Azonban én nem hagytam magam! Így hát ketten sikáltuk az alaposan összefirkált asztallapot. Késõbb nekiálltunk karácsonyfát varázsolni a mûanyag fenyõbõl. A díszek ágakra való föltétele azt a következményt vonta maga után, hogy többször is összeért a kezünk. Ilyenkor mindig elpirultam, és mosolyogtam, de mire végeztünk azzal, s a táblához rohantam néhány mûborostyánnal, már rákvörös arccal rögzítettem a nem valódi virágokat. Õ addig az ablakot díszítette. Kaptunk mûhavat is, azzal szórakozott most, mivel nem akart jönni a hó. Én eközben a táblára egy díszt rajzoltam, s bántotta fülemet, amikor a kréta váratlanul megcsikordult a kezem alatt. Ryuuzaki egy pillanat alatt mögöttem termett, hogy újra megfogja a kezem, és úgy rajzoljunk (mai napig nem tudtam a helyes krétatartást megtanulni). Mikor ezt megemlítettem, Ryuuzaki felnevetett, és továbbrajzoltuk az adventi koszorút.
***
Másnap reggel kótyagosan érkeztem az iskolába. Nem értettem Ryuu viselkedését. Úgy tûnt, mintha keresné z alkamat, amikor megfoghatja a kezemet, belenézhet szemembe. Magamat sem egészen értettem, ugyanis én meg szomjaztam a percet, mikor rámpillant, vártam az alkalmat, mikor megfogja a kezem. És mégis megremegtem, mikor megtette. Ám ahogy beértem eléggé csúnya látvány fogadott. Mégpedig az,hogy az ablakba kitett fagyöngyöket lesodorta a szél. Ryuuzaki beérkezett, s amint felfedeezte a hiányosságot, vállamra tette kezét. Megint megremegtem, s kezemet rátettam az õ kezére.
-Lemegyünk megkeresni? -kérdezte. Örültem, hogy õ tette fel a kérdést.Én egyenlõre meg se bírtam szólalni, hiszen hatása alá kerültem. Lerohantunk az udvarra, ahol körbe-körbe szalatunk a díszeket keresve, mintha ketrecbe zárt vadak lennénk. Nem sokkal késõbb megtaláltam egy faágon. Kiáltottam is neki:
-Ryuuzaki, megvan!
Odafutott hozzám.
-Hiszen ez alatt a fa alatt az elõbb mentem el! -mosolyodott el. -Mint látod,jó megfigyelõképességem van -ironizált humorosan. Én csak néztem, és nevettem. Nem a dér csípte arcomra a pírt. Kisimított egy tincset az arcomból, de a keze ottmaradt. Szeme különösen csillogott, s valahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz...
Hisz fagyöngy alatt szabad a csók!