|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Fantázia (Fantasy?) novella.
Azt hiszem, most már hencegve elmondhatom magamról, hogy én is a háziállatok közé keveredtem. Helyesebben: õk keveredtek hozzám, amikor találtam magamnak két csodaszép kiscicát. Kissé röstellem, hogy idáig soha nem volt alkalmam a lakásomban négylábú vendégeket fogadni. Talán azért, mert csak a kétlábúak rideg, szeretet nélküli társadalmára koncentráltam. Így egy régóta szunnyadó ötletem hatására, elhatároztam, hogy jobban kibõvítem a kapcsolatomat az állatokkal. Vagyis megmacskásítom konzervatív környezetemet.
Szerencsére nem kell hosszan részleteznem, hogyan került hozzám Gina és Dolly, a két kis kedves cicalány. Bizarr módra a barátnõm hálószobájában pillantottam meg õket. Gyönyörû, hosszú szõrû perzsa cicák voltak, és halkan dorombolva, kedvesen hízelegve azonnal hozzám bújtak. Simogatásomat kellemesen viszonozták, amivel félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy a kegyeikbe fogadtak.
A barátnõm nagy meghökkenéssel fogadta a furcsa szituációt, hisz cicái az ideig egyetlen férfi látogatóját sem részesítették olyan nagy kegyben, mint engem. Már az elsõ pillanatban jobban megszerettem a két gyönyörûséget, mint a gazdájukat, - jól ismerve a lényegre törõ természetem - látta rajtam, ha a két szépség nem lesz az enyém, belepusztulok. A kedvesemtõl felejthetetlen éjszakát kaptam: közölte velem, hogy a két hölgyrõl lemond és mindkettõ az enyém lehet.
A váratlan döntésétõl kissé szorongtam, bár akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz velem, ha felveszem, és magamhoz ölelem õket. Vajon el tudják-e majd viselni a bajuszomat és modern körszakállamat? - töprengtem tanácstalanul. A kételyem egy csapásra megszûnt, amikor a gazdájuk kezembe tette a kisebbiket, a szolid, álmodozó szemû kis Ginát. Erre az eseményre még tisztán és világosan emlékszem. Az utána történt dolgokat csak pár nappal késõbb tudtam meg a helyi kórházban az ügyeletes takarítónõtõl, amikor pár napos kómából eszmélethez tértem.
A következõ történt: Gináról egy szál szõr az orromba került, és akaratom ellenére, egy nagyot tüsszentettem. Akkor még nem sejtettem, hogy a felelõtlen cselekedetemmel végzetes hibát követek el. Valószínû a kis drágám többször hallotta macskatársaitól, hogy a nemtetszést hangos, goromba fújással fejezik ki. Az én kicsi cicám arra gondolhatott, amikor hangosan prüszköltem, hogy az új szakállas gazdijának valami kifogása van a személye ellen. Villámgyors reagálását mi sem igazolta jobban, hisz veszedelmes karmaival, egy csapással kitépte a szépen kifényesített bajuszom és körszakállam egy részét. A fájdalomtól olyan szerencsétlenül vágódtam el a padlón, hogy nem az én puha perzsa cicám került a fejem alá, hanem a tükörfényes keményfa padló.
E tragikus balesetem óta férfiasságom koronáját, a mindenki által irigyelt hetyke bajuszomat és körszakállamat hosszabb ideig, kissé absztrakt módon kellett hordanom. Igaz, az egyik felét meghagytam változatlanul, de a sérült oldalát sajnos kénytelen voltam rendszeresen leborotválni biztonságom érdekében. Még csak az kéne, hogy felismerje az eredeti formáját az én kis drágám! Nyomban eszébe jutna az elsõ balsikerû randevúnk.
Nem vagyok babonás alkat, sõt, kimondottan utálom a hiszékeny, tévhitektõl megbolondított embereket. A biztonság kedvéért, a kórházból való kijövetelem tiszteletére, azonnal átvágtam a vállam fölött négy és fél kanál sót a szomszédom ajtajánál, majd, bal lábamon ugrálva, a másik lakótársam ajtajáig frissen reszelt tormát szórtam. Ez ugyanis azt szimbolizálta, hogy azontúl az életem dúsan lesz fûszerezve minden jóval. (Ezeket az õsi, bevált módszereket könnyes szemmel vettem tudomásul, részben a reszelt torma erõszakos hatására.)
A cicáim szerencsések, hisz sokkal elõnyösebb helyzetben vannak, mint én. Értem ezen, hogy sem anyagi, sem munkahelyi problémájuk nincs. Egyéves koromban, mint Gina, még nem dicsekedhettem azzal, hogy szobatiszta vagyok. (Még tizenkét éves koromban is, szegény édesanyám nem gyõzte naponta cserélgetni a lepedõket, kellemetlen éjszakai nyirkosságuk miatt.)
Azt sem mondhattam el magamról, amivel Dolly cicám henceghet: a mindenki által csodált kristály csilláromat még a mai napig sem tudnám jobban elintézni, mint ahogy az én kis drágám tette egy jól célzott ugrással. (Szegény lakók! A harminckilenc emeletes felhõkarcolóból pánikszerûen menekültek a szabad ég alá hajnali három órakor, mert azt hitték, hogy jönnek az oroszok, és szegény Fürst szomszéd máris bombatalálatot kapott.)
Az új, megváltozott életem miatt az otthonomat kénytelen voltam kisebb mértékben átalakítani. Igen fontosnak tartottam, hogy ideiglenesen biztonságba helyezzem a szobám falaira felakasztott, bekeretezett kedves emlékeimet - értem ezen a több hivatalos újraoltási és válási igazolásomat, amiket átmenetileg a nagyméretû hûtõgépem mélyhûtõ részébe tettem helyhiány miatt, hogy a nehéz idõket átvészelve, ismét használhassam majd õket. Sosem árt az óvatosság!
Ezen kívül még egynéhány jelentéktelen átrendezést kellett végrehajtanom, hogy mindhármunk életvitele a körülményekhez képest optimális legyen. A nagyméretû franciaágyamat ideiglenesen, a kedves, önzetlen szomszédaim segítségével, a hármas szekrényem tetejére helyeztem át, hogy némileg megnövekedjen lakásomban az egy személyre jutó hasznos alapterület.
Elmondhatom, amig nem szoktam hozzá a hirtelen megváltozott magaslati levegõhöz, addig néhány csekély problémával meg kellett birkóznom. A kezdeti idõben - az elsõ pár hét alatt - kénytelen voltam a vasalódeszkán aludni, mert a tériszonyom miatt nem mertem a létra harmadik fokánál feljebb menni, hogy elérjem az ágyamat. Örökké attól rettegtem, hogy ha erõltetem veszélyes túrámat, akkor egy szerencsétlen pillanatban, egyensúlyom vesztve, csúnyán fogom befejezni a földi pályafutásomat. (A föld gravitációs erejéhez közelebb - ideiglenes ágyamon, a vasalódeszkán - magabiztosabban mozogtam.)
Ezekben a nehéz idõkben, míg az átállás kicsit nehézkesen ment, képtelen voltam elsajátítani a magas, dupla létra kezelését, amikor lefekvéshez készülõdtem. Jól emlékszem e nehéz napokra, hisz kétszer is eltörtem a jobb csuklómat, mikor véletlenül a létra lábai szétcsúsztak. (Szerencsére a tengerész szomszédom még idõben meghallotta a fájdalmas jajveszékelésemet és tüstént hozott a lakásából egy jobb idõkre félretett hajókötelet, hogy a kitört ablakaimon keresztül, a harminckilenc emeletes épület tetején biztonságosan rögzíthesse a létrám lábait. Hál'istennek, azóta nincs semmi problémám a lefekvésem elõtti elõkészületeknél!)
Idõközben az íróasztalomon is kellett kisebb módosítást végeznem, hiperaktív lakótársaim hatására. Több esetben, esténként, kénytelen voltam körbekeríteni vékony csibehálóval, mert nem volt felhõtlen az örömöm, mikor megláttam, hogy kedvenceim a szomszédaimtól menekülõ egereket a legféltettebb hivatalos okmányaimon sorakoztatják fel seregszemlére.
Meg kell említenem még egy apró eseményt, ami a felhõkarcoló összes lakójára vonatkozott. A következõ történt: amerikai szokásnak megfelelõen, különleges riasztóberendezést szereltettem a lakásomba évekkel azelõtt, az aggasztó bûnügyi statisztika hatására. Ismét kijelentem, hogy nem vagyok babonás, de azért le kell kopognom - alulról felfelé háromszor! - hogy ez ideig még soha nem volt semmi problémám e berendezéssel. A tolvajok és a gengszterek igen gálánsul viselkedtek velem, mert nagy ívben elkerülték a lakásomat. Éppen ezért, soha nem szólalt meg riasztóberendezésem - addig a bizonyos napig.
A váratlan helyzet, a visító szirénázás pánikszerûen megrendítette az összes lakótársamat. Az épület apraja-nagyja, heteken keresztül a nevemet emlegette, de nem a legkedvezõbb kicsengéssel! Több éves, mély álmából felébredve megszólalt a lakásomban félelmetes hangjával a sziréna, mely mindnyájunk életét egy végtelennek tûnõ napig megbénította. (Rossz nyelvek szerint az Alzheimer-kórtól elbutult, idõs Miczumbayer szomszédom, az utolsó kenet felvételénél nevem halk mormolásával távozott el végleg, a földi útjáról: (Fürst szomszéd szirénájától... az...Isten óvjon... minden élõlényt!)
Amikor beköltöztem a gigászi méretû lakhelyemre, közölték, hogy van az alagsorban egy atom biztos bunker, és a külsõ falán egy nagyméretû sziréna, hogy atomtámadás esetén azonnal, óriási hangerõvel a lakóknak a kellõ idõben jelzi a gyors menekülés lehetõségét. A cicáim játék közben valahogy összekaparták hajlékomban a riasztóberendezés két ellentétes pólusát és ezáltal óriási hangerõvel beindult a fülsiketítõ, veszedelmes szirénázás, melyet több órás reménytelen kísérletem ellenére sem tudtam megszüntetni.
A lakótársaim, abban a hitben, hogy atomtámadás történt, éjszakai álmukból felriadva, pizsamában menekültek egymást taposva a lifteken és a vészkijáratokon le a bunkerba. Ez az egész jelenet, az életben maradás felerõsödött ösztöne perceken belül zajlott le. Közben a szirénám, megállás nélkül árasztotta magas frekvenciájú sipító, kellemetlen hangját.
A zajártalom elleni legjobb védekezésként, mindkét cicám szenzitív fülét - tehát a négy macskafület - azonnal bedugtam vattával, mert attól féltem, hogy a szûnni nem akaró zajra megvadulnak, és a még épségben maradt tárgyaimat is tönkreteszik. Ezalatt a külvilágtól elszakadt egyének egy emberként imádkoztak, hogy túléljék a vészt. (Buzgó fohászuk, csak a késõ esti órákban talált magasabb helyen meghallgatásra.) Egész napi reménytelen kísérletezéseimet feladva,kétségbeesésemben -életem minden keservét és fájdalmát beleadva - teljes erõvel odasóztam kalapácsommal a vészjelzõre. Azonnal beállt a dermesztõ, halálos csend.
A váratlanul szétfolyó némaság mindenkit betakart egy téboly elleni védõréteggel. A bunkerban meghúzódó szerencsétlen fráterek bizonyára attól tartottak, hogy egy speciális vegyi támadás áldozatai lettek, melynek hatására megsüketültek, mert hosszú percekig még mozdulni sem mertek, míg véglegesen rádöbbentek, hogy az ,,atomtámadás" veszélye megszûnt.
Nagy zajjal felpattantak a hermetikusan lezárt ajtók, és pár száz megkínzott, elgyötört ember
tolongott ki a bunkerlabirintus mélyébõl. (Több óvatos, elõrelátó lakó az óvóhelyen hosszabb távra rendezkedett be. Volt, aki több mint egyheti száraz élelmet cipelt magával roskadásig megpakolt hátizsákjában, hogy a képzelt veszedelmet könnyebben átvészelje.)
Már zsenge ifjú koromban olvastam a híres orosz pedagógus, Makarenko könyveit, melyekben részletesen ecsetelte legújabb tudományos pedagógiai módszereit. Kutatásait, bölcs megfigyeléseit csak most, a megváltozott körülményeim hatására értékelem igazán. (Az állati körülményekre, helyesebben: a macskáimmal való intenzív kommunikációra gondolok.) Igaz, a világhírû pedagógus könyvét több mint harmincöt évvel ezelõtt olvastam, de ennek ellenére állíthatom, hogy csak most, az évtizedek lassan érlelõ hatására kristályosodtak ki bennem a Mester bölcs tanácsai. Vagyis: a Sors most adta meg azt a privilégiumot, hogy cicáim nevelését a nagy orosz pedagógus szisztémája alapján - szigorúan tudományos alapon - alkalmazzam a gyakorlatban is.
Tüstént nekiálltam kidolgozni egy precíz programot, melynek alapján úgy döntöttem, hogy elsõ feladatomként meg fogom tanítani a nevükre. (Gyümölcsözõ oktatásom diadalának a reményében, elõkotorásztam a ruhásszekrényem aljából a hosszú évek óta féltve õrzött Napóleon-konyakot, és a két intelligens cicám rtudományos alapon történõ idomítására egy jó nagyot húztam a varázslatos nedûbõl. (Ezt a mûveletet többször megismételtem, hogy minél sikeresebb legyen makarenkói módszere.)
- Vége az elsõ résznek -
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
