|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_A napszúrásból származó gazdag jövedelema az
égből száll a földre, tanulságos befejezésként.
A napszemüvegemet kissé feltolva megfigyeltem, hogy a másik kocsiban – mint a konzervdobozba préselt heringek – egymást taszigálták a szerencsétlen utasok egy kis talpalatnyi helyért. Én pedig királyi kényelemben utaztam. – Így fogok menni több stadion pénztárához, ahol világhírű focimérkőzéseket és zenei koncerteket rendezik – játszottam el a gondolattal.
A célállomáson, jól bevált módszeremmel, belekezdtem a „művészi előadásba”, mely már státusszimbólumot jelentett a számomra. Bárhova is mentem a speciális programommal, mindenhol átütő sikert könyvelhettem el. Könnyen kiszámítottam – nem kellett matematika zseninek lenni –, hogy a belépőjegyek felvásárlásával többet kereshetek egy nap alatt, mint becsületes munkámmal egy hónap alatt.
Elképesztő perspektíva állt előttem! Az emberek félelmét és butaságát kihasználva biztos voltam benne, hogy rövid időn belül meggazdagodom. (Már az első munkanapom elején, a telekügynökök irodáiban elkezdtem böngészni az eladó luxusházak listáit, hogy minél hamarabb élvezhessem munkám gyümölcsét, ha majd megtollasodtam.)
Most már nem izgatott, hogy az egész napom vakarózással telik, inkább attól tartottam, hogy mi lesz majd velem, ha meggyógyulok. Úgy véltem, képtelen leszek lemondani a főúri kiváltságomról, melyet áhítatos kitartással művészi fokra emeltem.
Egy reggel, furcsa, szokatlan érzésre ébredtem.
– Teremtőm! Nem viszketek! Jóságos atyám! Most mi lesz velem?! – jajveszékeltem.
A tényt képtelen voltam tudomásul venni, ezért elhatároztam, hogy – életszínvonalam fenntartása érdekében – a klasszikus színművészet minden eszközével – továbbra is folytatni fogom, a jól bevált, profitáló munkámat. Büszke voltam a bravúros alakításomra, mert ahol megjelentem, az Isten büntetésének tartottak. A lakásomban bölcs élettapasztalattal, több évre való konzervet és hosszabb ideig tárolható speciális élelmiszereket halmoztam fel, amiket rendkívül olcsó, leárazott áron vásároltam.
A kígyózó sorban, mikor meglátták, hogy morgó vakarózással közeledem, az izgága tömeg perceken belül felszívódott, mint Bálám szamara a ködben. Magamra maradva, az eladó egy tételben eladta nekem az összes portékáját, – amit szigorúan korlátozva, egy-két darabonként árusíthatott csak a többi vevőnek.
A lakásom raktárrá való átalakítása miatt átmenetileg kénytelen voltam az asztal tetején aludni, mert a helyemet az ágyban a felhalmozott befőttek foglalták el. Nem tagadom, azokban a napokban nehéz perceket éltem át, mert szerencsétlenségemre a Teremtő visszavette az ajándékot érő büntetést tőlem: teljesen kigyógyított a napfény sújtotta betegségemből.
Pár heti gyümölcsöző munkám után, képtelen voltam magamban tartani a titkomat, beteges szükségét éreztem, hogy megosszam valakivel! Szomszédomnak – akivel a házban egyedüli jó viszonyban vagyok – elmeséltem, hogy miként változtattam meg az életemet egyik napról a másikra. A szerencsém történetét őszintén elmondtam neki, ki megbabonázva, szájtátva hallgatta a beszámolómat. Ájuldozott az óriási sikeremtől. Bámulatos hatást értem el: hálából össze-vissza csókolgatta kezeimet, amiért beavattam magasröptű életszínvonalam titkába.
Meghatódtam, amikor láttam a síró lakótársam alázatos tekintetét. Térdre vetette magát, és könyörögve kérte, hogy fogadjam be őt is segítőtársamnak, hogy negyvenévi gályarabságát végre ő is lerázhassa magáról. Agresszív pillantással a tudomásomra hozta, hogy azonnal követeli az igenlő válaszomat. A térdeléséből feltápászkodva, ismét elkapta a kezemet, és hálacsókokkal borította. Mint egy durcás gyerek, úgy követelte, hogy vigyem el magammal legalább egyszer, hogy személyesen is megcsodálhassa az egetverő bemutatómat. Kérésébe beleegyeztem. Akkor még nem sejtettem, hogy e könnyelműségem lesz majd a végzetem.
– Rendben van. Beveszlek a brigádba, öreg! – humorizáltam. – Abban állapodtunk meg, hogy ő is hasonló, toprongyos ruhában jön, mint én. Megbeszéltünk, hogy másnap délután megkezdjük a munkánkat, és indulunk a nagy bevásárló központok felé, hogy a nehezen beszerezhető, protekcióval kapható árukhoz hozzájuthassunk.
Minden a tervezett ütemben haladt. Alighogy kiértünk az utcára, a meghökkent emberek egymást figyelmeztetve kiabálták:
– J Ö N N E K ! . . . J Ö Ö Ö N N E K ! ! !
Közben eszeveszetten menekültek a szélrózsa minden irányába. Az „újdonsült munkatársam” meghökkenve bámulta a művészi rangra emelt hétpecsétes titkomat. Némán, kiguvadt szemmel szívta magába az ingyenes, mesterfokú tudást.
Csodálatos utunk volt. Királyi kényelemben utaztuk végig a metró vonalait. (Megemlítem, hogy viteldíjat sehol sem fizettünk, mert biztosak voltunk abban, hogy senki sem mer ellenőrizni minket.)
Felemelő jó érzés volt látnom a kedves kollégám elégedett tekintetét, melyet a nekem kijáró maximális tisztelettel fűszerezett. Utunk közben egy reprezentatív, zsúfolásig megtelt étterem előtt haladtunk el. A tanítványom esdekelve kért, engedjem meg neki, hogy megvendégeljen egy üveg sörrel, így legalább pár percre kikapcsolódhatunk újabb akciónk előtt. Nem sérthettem meg, elfogadtam a kedves ajánlatát, s betértünk a patinás nevű „High Society” étterem ajtaján. Akkor még nem sejtettem, hogy ezt az elhamarkodott lépésemet örökké emlegetni fogom.
Amikor beléptünk az exkluzív helyiségbe, egy szempillantás alatt dermedt csend lett. A zajos, zenés étteremben mintha tűzvész ütött volna ki, olyan bábeli nyelvzavar lett. Az izgága, kevert nyelvek foszlánya hallatszott mindenhol. A táncoló párok szoborként megmerevedtek. A zenekar elhallgatott. A vidám, előkelő vendégsereg perceken belül, ínyenc ételeiket, italaikat hátrahagyva, elmenekült a vészkijáraton.
A hűséges segítőtársammal derűsen szemléltük a megzavarodott pincéreket, kik a váratlan szituáció hatására több, roskadásig megrakott, rendelésre előkészített tálcát elejtettek. Teljes volt a pánik. A kisegítő haverom pedig –, mintha mi sem történt volna –, parancsolón beintett a zenészeknek kötőtűt szorongató „karmesteri” szakértelemmel, amire tüstént felcsendült egy fájdalmas, szívfacsaró melódia. Módfelett élveztük a csodálatos atmoszférát, különösképpen azt, hogy a cigány kizárólag a mi szórakoztatásunkra, csak nekünk hegedült.
A Csodaországba ért, megbűvölt munkatársam, kinek ez volt az első szakmai gyakorlata, remekelt. Kiváló tanítvány volt, mert máris túlszárnyalta a mesterét. A pincérek, a félelemtől sápadtan, rekordidő alatt hozták ki a kedves kolléga által megrendelt méregdrága ínyencségeket, és italokat.
– Csak egy sörről volt szó… – néztem meghökkenve a „főművészre”, ki mosolyogva csak legyintett, és erőltetett hangon egy vidám cigánydalt kezdett énekelni, természetesen zenekari kísérettel.
Groteszk látványban volt részünk. Olyan érzésünk volt, mintha egy felgyorsított filmben lennénk, ahol a pincérek sebesen, alázatosan hajlongnak körülöttünk, miközben egymással versenyezve szervírozzák a királyi falatokat. Nem csoda, hisz minél hamarabb meg akartak tőlünk szabadulni.
Az ürességtől kongó étteremben mindössze két hűséges vendég volt: a lojális haver, aki megvendégelő, és én, a drága barátom megvendégeltje. Nagyon élveztük a monopolhelyzetünket. Hálás vendégek voltunk, és lezseren vecsernyézve élvezgettük a finom falatokat. Jó érzés volt gyönyörködni munkánk eredményében, melyet egymással versenyezve, mesterfokon végeztünk.
A szakácsművészet élvezetében egy kellemetlen szituáció – mint derült égből a villám-csapás –, zavart meg minket. Egy tősgyökeres, született koldus termett a mi kisajátított éttermünkbe. Ez túl sok volt még egy drótidegzetű pincérnek is. Az étterem konyhájából fájdalmas feljajdulások hallatszottak ki, mert a rossz arcú fráter érkezését már nem tudták ép ésszel elviselni.
Az égből pottyant szegénységszagú, gusztustalanul ragyásképű ürge megállt az étterem közepén, és provokatívan – alulról felfelé – méregetni kezdett minket. Azonnal belekezdtünk vakarózási nagyjelenetünkbe, hadd lássa az ágrólszakadt, hogy nem dilettánsokkal van dolga!
A munkatársam káprázatos formában volt. Klasszikus fokon imitálta a rühes kutya morgással kombinált vonagló rángatózásokat. Félig csukott szemmel csikorgatta a fogait. Ez már több volt, mint profi művészet!
Meglepő módon, a mankóval bicegő konkurencia magabiztos passzivitással reagált a műsorra, sőt, lebiggyesztett szájjal, undorral fitymálta azt. Rossz előérzetem volt. Éreztem, hogy nő a feszültség a levegőben. Nem tévedtem. A vigyorgó éhenkórász, bicegve, mankójára támaszkodva egyenesen felém tartott. Kezével hadonászva, borízű hangon gargalizálta:
– Ismerlek, te pitiáner! Te kis stílű ripacs! – recsegte repedtfazék hangjával a szentenciát, miközben kidülledt, vérágas szemeit gonoszul forgatta felém.
A pincérek előtt majd elsüllyedtem a szégyentől. Zavaromban, a lábujjaimmal majdnem szétfeszítettem pár számmal nagyobb méretű „munkacipőmet.” A megalázottságtól még a talpam is ökölbe szorult. A kínos csöndet vékony, éles hang törte meg: kiestek kezemből a kötőtűim. Nem tudtam tovább folytatni munkámat. (Egy sikeres „életművész” hattyúdalának a nyitánya volt a kötőtűk szenvedő hangú agonizálása.)
Kétségbeesve, könyörgő tekintettel néztem a hűséges társamra, hogy szóljon már valamit az érdekemben. Nagy megdöbbenésemre egyáltalán nem figyelt segélykérésemre. Úgy tett, mintha a fülével valami baj lenne, mert ellenkező irányba forgatta a fejét. A cirádás plafonra festett művészi freskón, mereven nézett egy pontot. Nem akart észrevenni! Még az esdeklő tekintetemet is kerülte. A gusztustalan koldus atrocitásaira pedig helyeslően, kaján vigyorral biccentett a meghökkent pincérek felé.
Még jobban megerősítve a véleményét, flegma mozdulattal messzire tolta a székét tőlem. (Csámcsogó pofája pantomim rángatózásával félreérthetetlenül tudomásomra hozta, hogy semmi keresnivalóm nincs az ő asztalánál!) A bosszút lihegő felszolgálóknak több sem kellett. Úgy jöttek felém, mint a megvadult bikák, s körülvették asztalomat.
A gúnyosan vigyorgó hálátlan haver még jobban felpörgette a pincéreket ellenem. Durván taszigáltak és ráncigáltak. A sok vihart megért „munkaruhámról” a gombok szanaszéjjel repkedtek brutális módszerük hatására. A siralmas helyzetemben térden állva könyörögtem a szélhámos, hűtlen társamnak, hogy védjen meg a rágalmazásoktól, mondja meg mi az igazság.
– I g a z s á g ? ! – büfögte teli pofával somolyogva. Kajánul a pincérekre kacsintott, miközben mocskos ujjaival az ételt a hátsó foga alá gyömöszölte.
– Mintha nem is neki beszéltem volna, komótosan, két pofára tömte a majmot. A felhergelt pincérek összenéztek, mert félreérthetetlenül megértették, hogy az „osztályidegen” társam ignorálta a kérésemet, vagyis megtudták, hogy a betévedt koldus szava tökéletesen fedi a valóságot. A váratlan idegességtől egy intenzív viszketési hullám jött rám, de már nem mertem rühellni magam, mert attól tartottam, hogy a hitvány társaságom holmi olcsó vásári trükknek tartja az őszinte fizikai megnyilvánulásomat.
Tudtam, hogy reménytelen helyzetemen csak úgy változtathatok, ha vastag pénztárcámat meglebegtetem a faképnél hagyott „zabáló gépnek,” hogy világosan megértse: zsíros borravalót adok, ha kussol, és ha segítségemre lesz.
Megint tévedtem. A hálátlan haver a nagy faló ellenségem, fölényesen intett a főpincérnek, s behízelgő hangon közölte, hogy ő az én vendégem, tehát az ő fogyasztását is nekem kell fizetni. Ezt az ocsmányságot már képtelen voltam elviselni. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy bebizonyítsam, aljas rágalmazásról van szó. A vajúdó anya fájdalmas tekintetével válaszoltam:
– E m b e r e k ! Ez a nagyzabáló disznó azt sem tudja, hogy mit röfög jó dolgában! – böktem ujjammal a hálátlan tanítványomra. – Ez a senkiházi hívott meg ebbe az étterembe. Isten úgy segéljen! E m b e r e k ! Isten látja lelkemet! – fejeztem be a fejeztem be cicerói védőbeszédemet mélyen meghajolva, az ártatlan ember alázatos arckifejezésével.
Erőltetett mosollyal igyekeztem barátságos arcot vágni, és flegma mozdulattal újra felvillantottam a kíváncsi tekintetű személyzetnek is a kövér pénztárcámat. Mint kockacukrot a legyek, tüstént elleptek a feltűnően nyájas pofájú felszolgálók. A varázslatos látvány hatására csak úgy sugárzott felém a mélységes lojalitás és a szeretet.
A kollégáit sanda szemmel követő főpincér baljóslatúan kivált a sorból és ujjával a mélán vecsernyéző, rókalelkű lényre mutatott, aki unott egykedvűséggel, lassú eleganciával piszkálgatta a legdrágább ételkölteményeket:
– És ezzel a számlával mi lesz ...?! – zúdította rám az agresszív kérdést.
Egyértelmű volt, hogy a királyi pózban feszengő senkiházi számláját is nekem kell kifizetni.
A sorscsapást toleránsan elfogadtam, és kinyitottam pénztárcámat, hogy gavallérosan mindent kifizessek. Nagy idegességemben kiesett egy 100 dolláros bankjegy a szőnyegre. A szederjes képű koldus – roggyant járását feledve – egy pillanat alatt ott termett, és fiatalosan felkapta a zöld hasú bankót, majd, a teremben sietősen kocogva, torkaszakadtából üvöltözte:
– Ez az Isten igazsága! . . . Az Isten igazsága!
A jobb sorsra félretett pénzmagomat – mint vak a zászlót –, égig emelve lobogtatta, és refrénként óbégatta degenerált szövegét a meghökkent pincéreknek. Az elvetemült szomszédom – aki a tányérjáról lelógó libamájat igazgatta retkes ujjaival – ismét helyeslően bólogatott, megerősítve újdonsült koldus barátja szavait. A nagyméretű kristálypoharát megkocogtatta, és nemes gesztussal fejmagasságig emelte. Vigyorgó pofával jelezte a személyzetnek, hogy az egészségükre üríti a drága nedűt.
A gonosz pincérek, hogy a munkájukat sikeresen befejezzék, a kövér pénztárcámból pár 100 dollárost kicibáltak, majd a grabancomnál fogva felkaptak, és egyetlen lódítással kihajítottak az utcára, az összeverődött, bámészkodó csőcselék közé. Röhögve utánam kiabálták:
– EZ AZ ISTEN IGAZSÁGA!!!
A zuhogó esőben egy nagy tócsába estem, olyan szerencsétlenül, hogy féltve őrzött pénztárcám a zsebembe gyömöszölt koncertjegy köteggel együtt kicsúszott zsebemből és a kellemetlen, szeles idő áldozata lett.
A hirtelen feltámadó szélroham a levegőben megforgatva kinyitotta a pénztárcámat. Könnyes szemmel szemléltem a természeti erők gonosz játékát: szanaszéjjel repkedett a művész rangra emelt munkám gyümölcse, a luxuskastélyomra félretett százdollárosok, melyek a szép reménnyel összevásárolt koncertjegyekkel, sátáni táncukat járták a felhőkarcolók magasságában. Viszketésem verejtékes munkája soha nem látott szférákig jutott.
Mélyen megszégyenítve, lassan feltápászkodtam. Szédültem, a halántékom két oldalt fájdalmasan lüktetett. Még egy utolsó pillantást vetettem az ég felé tartó, kicsi, zöld hasú dollár galambocskáimra. A körülöttem lődörgő hiénák, és dögkeselyűk gyors tempóban kapkodták össze a földről a szélrózsa minden irányából záporesőként hulló százdollárosokat, és méregdrága koncertjegyeket.
Borongós hangulatban ballagtam hazafelé, hogy újra kezdjem a pénz varázsától megromlott életemet. Helyesebben: folytassam ott, ahol sok éves meg nem becsült munkámat abbahagytam.
Zúgott a fejem a kegyetlentömeg gúnyos kiabálásától, kik megszégyenítően, céltáblaként dobálták rám a pincér mélyen megalázó, bár jogos ítéletét:
– EZ AZ ISTEN IGAZSÁGA!... AZ ISTEN IGAZSÁGA!!!
– Vége – |
|
|
- január 30 2009 08:36:01
Kedves Johnny Furst!
Elolvastam mindkét részt. A végén nekem egy film (már nem tudom, mi lehetett a címe) utolsó kockái játszódtak le a szemeim előtt, amikor a bankók szállnak a levegőben.
És még annyit tennék hozzá: "Ebül szerzett jószág ebül vész el!"
Jól fogalmazol, nagyon jól írsz!
Csak így tovább!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 31 2009 06:50:46
Köszönöm Zsuzsa, örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Johnny |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
