|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Skót sas és Brit oroszlán
1890 hűvös nyarán a délnyugat Skóciai Ayshire városában már harmadik napja megállíthatatlanul zuhogott az eső. John Fleming a skót kisváros legszegényebb farmere volt. Soványka sáros földjét túrta most is abban a reményben, hogy megmentheti azt a néhány tő burgonyát, amit az eső belerohasztott volna a földbe a folyamatos esőzés miatt. Apró árkokkal próbálta az esővizet elvezetni a krumpli bokrok alól. Hasztalan munka volt. De legalább elterelte a figyelmét a kínzó gondolatoktól. Alex a fia már betöltötte a kilencedik évet is, de még iskolába nem járhatott, hiszen még egy rendes cipője sem volt.
- Pedig igen jófejű gyerek – gondolta – A nagy kalendáriumból is megtanult olvasni, szinte egyedül. Csak néha kérdezgette az anyját, aki úgy segített neki, hogy ez az alma betű ez meg bohóc betű, meg a cica betű. A többit magától összerakta – gondolt vissza büszkén a farmer egyszem fia teljesítményére.
Hírtelen kétségbeesett segélykiáltásra lett figyelmes. Egy gyönge gyermekhang kiáltozott segítségért. Meg sem hallotta volna, ha nincs úgy elmerülve a gondolataiban. Eldobta a kis kapát és rohanni kezdett a hang irányába. A lápos széléről jött a hang. John elmosolyodott, amikor meglátta a kis horgászkészséget a láp szélén a nádra hurkolva. Már tudta, hogy mi történhetett. A gyerek, mert bizonyosan gyermek az illető, horgászni kezdett a láp szélén lévő tiszta pocsétában. Ahogy egyre jobban esett meglazulhatott a talaj és a gyerek belecsúszott a lápba. Ő maga is sokszor horgászott a láposban eső idején süldő fiúcska korában. Mert az a mondás járta, hogy ilyenkor jobban kapnak a halak. Csakhogy ő ismerte a lápmenti partszakasz tulajdonságait szárazon és ázottan is. Már látta a gyereket kapálózni. Rákiabált.
- Ne kapálózz, mert gyorsabban süllyedsz!
- Segítsen uram! – kiáltotta a 16 év körüli gyenge fizikumú, sovány gyerek.
- Feküdj fel a vízre amennyire, tudsz! – Fleming nem gondolkozott, hasra vetette magát és csúszva, a nádba kapaszkodva szinte beszánkázott a fiúhoz.
- Add a kezed és mássz fel a hátamra, azon keresztül kimászhatsz a partra. – mondta immár lassan merülve a farmer. A fiú hamar megértette, hogy mit vár tőle a megmentője. Kivonszolta magát a férfi hátára és onnan egy ügyes ugrással a parton termett.
- Hogyan segíthetnék uram? – kérdezte mikor látta, hogy a súlya hatására a megmentőből hirtelen áldozat lett.
- Tépj ki néhány nádat, és összefogva nyújtsd be nekem!- kiáltotta vissza a farmer, akinek már csak a vállai látszottak ki. A fiú nagy erőlködéssel kihúzott néhány nádszálat, összefogta és benyújtotta a fuldoklónak.
- Haladja a parton lassan, és ne állj meg, mert beszakadhat, ha egy helyben állsz!- adta ki az utolsó utasítást a farmer mielőtt a szája is víz alá került. A fiú szót fogadott és apró léptekkel haladva kivontatta a segítőkész embert a stabilabb partszakaszra ahonnan az már önerőből is partra evickélt.
- Most aztán gyere velem fiam és kapsz a kocsmában egy forró grogot erre a nagy ijedségre – mondta a farmer barátságosan.
- Köszönöm uram a segítségét, de sajnos rohannom kell. A Lord agyonver, ha meglátja, hogy kiszöktem horgászni – mondta a fiú és futásnak eredt.
- Furcsa kis szolgáló! – gondolta Fleming, bár tudta, hogy a közeli nagybirtok, ahonnan az inas szökhetett, teljhatalmú ura, Lord Randolph, hirtelenharagú ember.
Fleming elvigyorodott, mikor visszagondolt arra, hogy grogot ígért a fiúnak, hiszen mindössze négy penny lapult a zsebében. A jövő heti ebédpénz. Két vekni kenyérre elég talán, ha a fekete fajtából vásárol. Fog majd Julie pörölni, ha meglátja a sáros ruháját, mert a mosószappan is fogyóban volt. Julie, Flemming beteges felesége volt. Aki már nem várt az élettől semmit, csak pici fiukat szerette volna látni egy iskola egyenruhájában. John ezért dolgozott éjjel nappal, hogy cipőt vehessen fiának és Julie láthassa még a gyereket álmai egyenruhájában.
Másnap hajnalban John nem tudott időben kimenni a földre, mert Julie nagyon rosszul érezte magát. Nem akarta otthagyni rémült fiát a köhögő, hörgő szerencsétlen asszonnyal. Délfelé, lement a láza, könnyebben lélegzett, és elaludt, hála az égieknek. John kiment az udvarra a szegényes kunyhó elé, hogy a körtefára teregesse a tegnapi kalandban bepiszkolódott és még az este kimosott ruháit. Amúgy kisgatyában, mezítláb kiszaladt a fa alá teregetni.
Ahogy ott nyújtózkodott a lelógó ágak között, meglátott egy címeres úri hintót a ház elé gördülni. A hintóból korához képest frissen és fiatalosan maga Lord Randolph pattant ki. Odasietett a magát pironkodva takargatni próbáló földműveshez és parancsoláshoz szokott, dörgő hangján megkérdezte.
- Mondja atyafi, maga húzott ki tegnap a lápból egy haszontalan kölyköt?
- Remélem, nem büntette meg nagyon szerencsétlen fiút, nagyuram!Igencsak félt nagyságodtól!
- Megkapta, amit érdemelt a gazfickó! – dörögte a Lord, majd hirtelen megszelídült a hangja – Egyébként pedig egy fiú tartson is az apjától! Így van rendjén!
Fleming nem kapott levegőt. Még, hogy az ifjú Lordot, húzta ki? Nem is úgy nézett ki! Zavarában bekiabált a fiának.
- Alex, hozd már ki az ünneplő nadrágomat! Mégsem állhatok az uraság előtt egy szál gatyában, fiam!
- Ne zavartassa magát jóember, katonacsaládból származom. Inkább mondja meg, hogy mivel hálálhatnám meg ezt a hőstettet?
- Szót se szaporítson rá, nagyuram! A gyerekért bármikor megtettem volna!
Eközben a kis Alex is megérkezett a papa nadrágjával, amibe a férfi sürgősen belebújt. A Lord kedvtelve nézegette az értelmes szemű fiúcskát, miközben az illendően bemutatkozott.
- Hány éves vagy gyermekem?
- Kilenc múltam, uram – válaszolta a fiú illendően.
- Hogy megy a tanulás kisfiam?
- Sajnos nem tudjuk iskolába járatni sir Randolph – szólalt meg az apa – nincs cipője!
- És szeretnél járni? – kérdezte kíváncsian a meglepett Lord.
- Nagyon szeretnék, uram, hogy orvos lehessek és meggyógyítsam a Mamát!
- Akkor elmondom, hogy mit ajánlok John! Mivel pénzt nem fogad el skót létére egy angol Lordtól, valami ősi ostobaság miatt, azt ajánlom, hogy ennek a gyermeknek a sorsán segíthessek! Mégpedig olyan módon, hogy ugyanolyan oskolába járatom, mint a saját fiamat, az én fiamat már ismeri. Éppen hét évvel idősebb, mint ez a gyerek. A fiam régi iskolájában már kezdhetne is a jövő héten. Ha valóban olyan jó eszű, mint ahogy az látszik akkor talán még egyszer mind a ketten büszkék leszünk rá.
John Fleming elgondolkodott. Jól látta az uraság, hiszen azért nem fogadott el pénzt, mert egy igazi skótot nem vásárolhat meg egy Brit nemes. De Alex az egészen más! Ha tartja a szavát a Lord akkor Julie már a jövő héten láthatja a kis Alexet iskolai egyenruhában.
- hatalmas megtiszteltetés lenne ez nagyuram, nem is tudom, hogy…- nem mondhatta tovább, mert a hatalmas úr közbevágott – Nincs mit beszélni, jóember! Most azonnal elviszem a fiút ide a városkába a szabóhoz és cipészhez, az egyenruha ügyében. Az én Winny-m könyvei pedig jók lesznek Alexnek is, mert mint mondtam ő az idén végzett ebben az iskolában.
Nem is esett több szó, a hintó elporzott az izgatott Alexszel a belsejében. John pedig bement és felköltötte a feleségét, hogy elmondja a jó hírt. Csodálatos módon a jó hír az asszonyra is gyógyhatással volt. Mire a fia hazatért, már jókedvűen söprögette az udvart. Sajnos ez az állapot nem sokáig tartott, hiszen amikor a csodálatos iskolai egyenruhába öltöztetett fia a következő héten elment a bennlakásos iskolába, ágynak esett, hogy soha többé ne keljen fel onnan. A következő hónap elején sir Randolph vágtató hintaja repült érte az iskolába, hogy hátha életében láthatja még az édesanyját. Akkor sem sikerült volna, ha a hintó elé a skót címerállatok, a sas és az egyszarvú, vannak befogva. A tüdőgyulladásnál egyik sem volt gyorsabb. Már csak a zokogó apát ölelhette át és utoljára csókolhatta meg anyja kihűlt kezeit. A temetés után gőzerővel fogott a tanulásnak. Elhatározta, hogy valami módon legyőzi az anyját elemésztő kórt, és tudta, hogy ehhez rengeteg tudásra lesz szüksége. Akkor is ez a nap lebegett a szeme előtt, amikor 1910 júniusában átvette a doktori diplomáját a Londoni St. Mary kórházban. Az ünnepségen ott volt az édesapja, de még a köszvénytől éppen, hogy járni tudó sir Randolph is.
A tanulás itt még nem ért véget. A baktériumkutatás és az immunológia tudománya állandó tanulást, kutatást igényelt. Szinte a kémcsövek mellett ismerte meg kedvesét, későbbi feleségét Sarát, akit 1915-ben nőül vett. Az ifjú Alexander a háború éveit is szakadatlan kutatással töltötte. Emberek ezreit mentette meg a lövészárkokban amikor elsőként alkalmazta a katonák közt a tífusz elleni védőoltást. A háború után, már megbecsült kutató professzorként, elhatározta, hogy hazalátogat feleségével és kisfiával szülőfalujába a skóciai Ayshire-be. Miután meglátogatta szülei sírját, közölte a fogadóssal, hogy senki emberfiát nem fogad. Családjával egy emeleti szobában pihenni készült, amikor lódobogást hallott. Kinézett az ablakon és a meglepetéstől majdne kiesett az ablakon. Következő pillanatban, már családját hátrahagyva robogott le a lépcsőn. Éppen időben érkezett ahhoz, hogy elkapja a kimerültségtől a földre omló Lord Randolphot.
- Mit keres itt nagyuram? Lóra ülni az Ön korában, az Ön állapotában? Mégis hogy képzelte nagyuram?
- Azonnal jönnöd kell Alex! Az én Wnnymről van szó! Elemészti a láz! Végzetes kór támadta meg a tüdejét. Tüdőgyulladása van!
Alexander intézkedett, hogy az öreg Lordot azonnal indítsák útnak a postamester hintajában. Ő maga orvosi eszközeivel az öreg lován vágtatott a kastélyba. Hamarabb ért oda, mint a hintó és az inasok bevezették a beteghez a híres professzort. Alexander eltűnődött azon, hogy az öreg Lord fiával, még sohasem találkozott, annak ellenére, hogy sokat járt a kastélyban diák korában. Valahogy mindig máskor tartózkodott ott, mint a katonai iskolás Winny. Most azonnal felismerte benne Lord Randolph arisztokrata vonásait. Mire a hintó bedöcögött az uradalomba már készen is volt a diagnózis.
- valóban tüdőgyulladás uram – közölte a lesújtó hírt az öreggel.
- Akkor vége az én sasomnak? – kérdezte a kemény öreg sírva.
- Nem feltétlenül, nagyuram, ha megengedi, akkor én kipróbálok egy új fejlesztésű gyógyszert a kór ellen. Magam találtam fel Penicillin a neve.
- Próbáld csak fiam, és ha isten is úgy akarja és sikerül, akkor már másodjára mentenétek meg a fiamat!
Hatalmas harc kezdődött! Az egyik oldalon a tüdőt felégető, gyógyíthatatlannak hitt, gyilkos kór a másik oldalon egy fiatal professzor, aki anyja sírjánál megígérte, hogy még egy áldozatot nem ad a betegségnek és a frissen kifejlesztett, soha ki nem próbált gyógyszer a Penicillin.
Egy reggel eldőlt a gigászi csata. A viszonylag nyugodt, aránylag lázmentes éjszaka után a szobába lépő orvos a beteget az ablak előtti karosszékben olvasgatva találta. A beteg felemelte sápadt arcát. Karikás szemeivel derűt sugározva így szólt.
- Hálás vagyok doktor úr, kérem, mondja meg a nevét!
- Alexander Fleming vagyok sir!
- Hálás köszönet doktor, az én nevem Winston Churchill…
|
|
|
- február 24 2009 11:07:12
Kedves Orosz Csaba!
Azt gondolom, hogy kicsiben már valamennyiünk ismeri ezt a történetet, de Te most kibővítetten, s nagyon szépen leírtad újra, hiszen Te az ilyen írásoknak mestere vagy!
Örömmel olvastam most már a részletesen leírt történetet.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- február 24 2009 11:26:15
Kedves Zsuzsnna, bevallom valóban aza a levél ihletett ami a neten kering. Egy kis utánaolvasás és kész az írás. Köszönöm. Csaba |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
