|
 Vendég: 39
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
"Az élet várakozás"
Mintha a nevemet hallottam volna. De egyáltalán nem biztos. Nehéz ezt megítélni ekkora hangzavarban.
A váróterem zsúfolásig megtelt. Pedig nem volt kis váróterem. Sőt! Egy kisebb vasúti pályaudvar elfért volna üvegezett tetőzete alatt. Tizenkét, tizenkét tömzsi oszlop futott végig a szoba hosszában. Egyszerű, fehér, minden díszítést mellőző oszlopok voltak, mint amilyeneket egy tisztább metróállomáson is lát az ember. De nem egy váróteremben.
Az oszlopok lábánál, illetve a bal oldali fal mentén padok sorakoztak. Furcsa – a padok jellege inkább egy szép füves, fás parkba sorolta volna őket. Márpedig a padok a váróterem bútorzatának túlnyomó részét tették ki.
A többi bútort a jobb falhoz simuló fémszekrények jelentették. Kis, kulccsal zárható, fiókos szekrények; olyanok, mint az irodákban, hivatalokban, iskolákban található irattartók.
A padokon szinte levegővételnyi hely sem maradt; mindet elfoglalták a bejutásra várakozó emberek. Még többen voltak azok, akiknek nem jutott ülőhely. Száz, vagy akár ezer nyüzsgő, beszélgető, türelmetlen ember; férfiak és nők, gyerekek és öregek. Mind-mind arra várt, hogy kinyíljon a SZELEKCIÓ feliratú ajtó, és onnan a nevét kiáltsa valaki.
Ez a valaki most ott állt, a nyitott ajtóban. Fekete nadrágot, zakót viselt, utóbbi alatt világoskék inget. Középkorú férfi lehetett, bár ezt nehéz volt megítélni. Hajába már ősz hajszálak is kerültek – ugyanakkor arcát nem barázdálták ráncok, szemüveglencsék mögött ülő szemei pedig semmi fáradtságot nem tükröztek.
Újra megszólat. Tényleg az én nevemet mondta. Ügyetlenül felálltam (eléggé messze ültem az ajtótól), és próbáltam átpréselni magam a panaszkodó, esetenként káromkodó tömegen. Kétszer is ráléptem valakinek a lábára, de gyorsan továbbálltam, mielőtt az megszólalhatott volna, vagy esetleg pofonra lendíthette volna a kezét. Így is több percbe telt, mire az ajtóhoz értem, de az öltönyös férfi nem tűnt ingerültnek. Betessékelt a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Foglaljon helyet, hamarosan sorra kerül – csak ennyit mondott, aztán tovább ment, és belépett egy ajtón, amin a 101-es szám szerepelt.
Körülnéztem. Ez már jóval kisebb helyiség volt, mondhatni szűkös, de a légkör barátságosabbnak, nyugtatóbbnak hatott. A falakat tapéta fedte (bár a citromsárga-bíbor összeállítást kissé ízléstelennek tartottam). A berendezés: egyetlen fémszekrény, egy dohányzó asztal, egy méretes kaktusz, egy akvárium három vagy négy hallal, egy álló ventillátor, valamint hat összecsukható szék. A szobácskából három ajtó vezetett tovább; egy balra (a 101-es), kettő szemközt (ezek a 11-es és a 12-es számokat viselték). Ezeken túl jobbra elindult egy folyosó, de oda nem láttam be onnan, ahol álltam.
Öt szék már foglalt volt. Letelepedtem az üresre.
- Üdv – köszöntem a többieknek.
Eddig nem agyon vettek rólam tudomást, de most, hogy köszöntem, megtörtem a csendet, és mind rám figyeltek. Végignéztem rajtuk. Az első széken egy kilenc vagy tízéves kislány ült, barna copfos, zöld felsőben és szoknyában. A következő szék egy idős hölgyé volt, fején kendő, orrán óriási szemüveg. Mellette egy valamivel fiatalabb férfi aludt (köszönésemre felriadt, de szinte azonnal elszenderült), koszos munkásruhában. Vele szemben egy fiatal katona foglalt helyet; erre nem volt nehéz rájönnöm, hála a terepmintás egyenruhának és – a puskának, amit az ölében pihentetett. Ezután következtem én, majd végül egy fiatalasszony, divatos, elegáns öltözékben.
- Szia – a kislány köszönt vissza elsőként, majd a többiek is követték a példáját, kivéve persze az alvót.
- Régóta vár már? – érdeklődött a fiatalasszony.
- Igazából nem tudom – feleltem. - Talán néhány órája, de az az igazság, hogy nem hoztam magammal órát.
- Mi a neved? - csicseregte a kislány, és mosolyogva bemutatkoztam. Őt Annácskának hívták, a balomon ülő nőt Laurának, a katonát Péternek, a hölgyet pedig Teréznek. Az igazak álmát alvó férfiról nem tudtak mit mondani, ő amint bejött, elszundított – mondták.
- Ha nem veszi tolakodásnak – szólalt meg Teréz néni, - Ön miért van itt?
- Nem is tudom. Talán a jelenlegi körülményeim... Család, anyagiak, munka... tudja hogy van ez.
- Azt állítja – nézett fel a katona, - hogy a magánélete miatt van itt? Nem történt önnel... semmi más?
- Történhetett volna, de úgy éreztem, arra nem tudok várni.
A katona felvonta a szemöldökét.
- Ez erősen súlyosbítja a helyzetét.
- Igen, erre már én is gondoltam... Hogy őszinte legyek, nem erre a helyre számítottam. Lehet, hogy semmire sem számítottam.
- Ez nekem zavaros – csóválta a fejét Annácska.
A két nő összenézett.
- Nem is kell még értened – mondta neki Laura.
- Én nem akartam idejönni – Péter már ideges volt.
- Szerintem egyikünk se akart idejönni, de hát... a szabály az szabály – Laura felém fordult. - Kivéve persze önt, aki valahogy kicsúszott a szabályok alól.
- Azt hiszem – kezdte Teréz néni, - én már régóta terveztem. És örülök, hogy itt vagyok.
- Nem bánt meg semmit? – nézett rá a katona.
- Nos, természetesen vannak dolgok, amik most nagyon megváltoznak, de...
- Mert én igen! – Péter indulatosan felállt. Annácska megszeppent. – Gyönyörű feleségem és két szép fiam van, de hála ennek a szituációnak, a dolgok gyökeresen kifordulnak magukból, és a legkevésbé sem előnyükre!
- Nyugodjon meg, Péter! – csitította Laura. – Nekik sem lesz jobb, ha most ront a helyzetén. Nekem vőlegényem van, aki otthon vár...
- Kurva háború! Az az oka mindennek! Pedig rohadt messze volt, hogy az ördög vigye el, nekem mégis oda kellett mennem! Ez – mutatott rám, - ez meg itt azt hiszi, móka az egész, és most már nem lesz gondja! Pedig cseszettül sok gondja lesz még!
- Péter, kérem, viselkedjen! – csattant fel az idős hölgy.
Én egész testemben remegtem. Annácska sírt, Laura ölében, aki vigasztalóan simogatta a haját.
- Haza akarok menni! – zokogott. – Anyut akarom! Miért nem jöhetett velem ő is?
- Nézzék – nyögtem egyet, - sajnálom. Nem akartam felzaklatni egyiküket sem. De... Figyeljenek, a válság a cégünknek is betett, leépítés volt. Utcára kerültem. Hónapokig kerestem új munkát, de semmi. A kölcsönből felépített házamat el kellett adnom, és panellakásba kényszerültem, de még így is meg kellett húzni a nadrágszíjat. A feleségem tartott el mindkettőnket. És mindezek után... Tegnap volt egy hónapja, hogy eltemettem őt. Cserbenhagyásos gázolás. Értsék meg, ezért kellett önszántamból ide jönnöm.
- Nagyon sajnáljuk – Laura szinte suttogva beszélt, de a katona félbeszakította.
- Nagy szart! Naponta láttam, hogy emberek halnak meg! Ott voltam, a kellős közepében! Pokoli volt, vérfürdő! A társaimat, a barátaimat, mind lelőtték! Mégis kibírtam! Nem akartam én ezt az egész baromságot!
Most már Péter is sírt. Sosem láttam még felnőtt embert sírni, de sokkal borzasztóbb látvány, mintha egy gyermek sírna. A felnőttek több fájdalmat kibírnak. De ők sem bármennyit.
Közben az alvó férfi felébredt.
- Károly, a gerenda! – ennyit mondott csak, és újfent elbóbiskolt.
A 101-es ajtó felett kigyulladt egy piros lámpa. Eddig észre sem vettem, hogy ott volt.
Az öltönyös férfi lépett ki rajta. Kezében egy finom, bőrkötéses mappát tartott, aminek a tetején egy névsor hevert. A mappához vékony szemcsés lánccal két bélyegzőt rögzítettek; ezeket a mappa oldalához csatolták.
- Kecsend Péter – nézett fel a listáról.
A katona feléje fordult.
- Volt itt néhány félreértés – folytatta, - de bizonyosan jól döntött a bizottság.
A férfi leakasztotta az egyik bélyegzőt, előkotort egy papírt a mappából, majd lepecsételte. A papírt átnyújtotta a katonának, aki remegő kézzel vette át.
- Tizenkettes. Szemben – csak ennyit mondott, aztán elindult, hogy behívjon a kinti váróteremből egy újabb embert.
Péter vörös szemeivel lenézett a lapra. Bár könnyeitől homályosan látott, a zöld tinta magáért beszélt. MEGFELELT.
- Ó, és Péter – fordult hátra az öltönyös, - maga jó ember. Ha másnak nem, nekem elhiheti.
Lehet, hogy csak a szemem csalt meg, ám mintha az öltönyös elmosolyodott volna. De csak egy pillanatra.
Kilépett a váróterembe.
Péter egy darabig még nem mozdult, majd határozott léptekkel elindult a 12-es ajtó felé. Visszanézett ránk. Szinte sugárzott az arcáról a béke.
Aztán kinyitotta az ajtót.
Egy lépcső állt ott, fényes, vakító fényes... ragyogóbb, mint a világítás... és a fény elnyelte a katonát, az ajtó becsukódott... és már csak a neon világított.
Péter székére néztem. Üres volt, bár határozottan emlékszem, hogy a puskát nem vitte magával. |
|
|
- március 13 2009 12:32:14
Nagyon jó írásnak tartom eme történetedet, kedves Tris!
Azt hiszem, nem tévedtél, amikor azt láttad, hogy Péter nem vitte magával a puskát. Mert ha jól gondolkodom,...ahova ő ment, ott már nem lesz rá szüksége. (Aki a mennyek országába jut, annak ki kell érdemelnie azt, hogy oda jusson,meg kell "felelnie".)
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- március 13 2009 14:03:05
Köszönöm véleményezésedet, Zsuzsa! Igyekeztem úgy írni, hogy a végéig ne legyen teljesen egyértelmű, mi ez a hely... És a puska-szimbólum ötlete, az a legeslegvégén ugrott csak be, eredetileg más befejezést szántam. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
