Napkorong

Hosszú ideje kóborlok, keresek valamit... Nem tudom mi az, csak azt tudom, ha meglelem, megismerem. Boldogságot, megnyugvást hoz nekem, oltja majd szomjam, ápolja testem-lelkem, s általa leszek teljes...De még nem találtam meg, pedig régóta vándorlok...;fáradt vagyok, szomjas és éhes. De miért is itt keresem, az Isten háta mögött? Magam sem tudom. Talán mert még itt, erre nem jártam soha...
Megyek, oldalamon kicsiny tarisznya, lapos már, nincs benne semmi. Szám sebes, kezem kérges, b?römet kikezdte a nap és a szárazság. Testem elgyötört és fáradt, lelkem sírva kiabál, de senki nem hallja meg szavát...
Egy gyönyör? erd?be érek. Tölgyek borulnak a fejem fölé, ágaikkal árnyat vetnek rám. Susogó levelükkel nyugalmat ontanak szívembe. Óvón, véd?n, néznek le rám, mintha meg akarnának érinteni. Ahogy felnézek rájuk, az ágak közül rám mosolyog az ég kékje. Olyan, mint a tiszta tenger, mint fiam szeme, mint édesanyám mosott szoknyájának illata...Beleszédülök. Elborítanak az emlékek...
Amott a fákon túl kis patak csörgedez. Nem látom még, de hallom, ahogy kis kövek közt bukdácsolva rohan tovább. Vajon hová tart? A víz csobogása megpendít bennem egy érzést.
Borzongok, pedig dél felé jár...mégis...végig fut rajtam a hideg. Odamegyek, egészen közel, hogy lássam hová, merre visz az útja. Partján kisebb-nagyobb kövek hevernek, hófehér testükön megcsillan a nap. F? itt már sehol sincs, csak a kövek, és az épp csak alig meder. A víz sekély, ha belenyúlok, megérintem az alját. Néhol kicsinyke halak cikáznak tova...
Kristálytiszta vize olyan áttetsz?, mint Izis istenn? ruhája. A napfény, csillogón vetül rá, prizmaként megtörve felszínén, s ahogy belevakulva nézem, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy belenyúljak. H?vös. De bársonyként simogatja tenyerem, s ahogy újaimon átrohan a patak vize, szelíd boldogságot érzek. Felállok és követem a folyását, bármerre is menjen, hisz oly szépen és oly kecses, hogy szinte kínálja önmagát: "Gyere, tarts velem! Mutatom az utat neked!" S észre se veszem, hogy engedelmeskedek szavának...
Kicsit kanyargóssá válik a patak, majd egy másik, kés?bb egy harmadik ág fut beléje. Itt már mélyebb a vize, de épp oly tiszta és áttetsz?.
Aztán hírtelen még egy ág csatlakozik hozzá, ez mind közül a legnagyobb, leger?sebb... Vadul csap a kisebbek közé, megkavarva azok szelíd folyását. Ahogy egymásba érnek, hatalmas örvényl? tajtékká válnak. A víz fehér habként köp az ég felé, amint egy-egy nagyobb sziklába ütközik.
A parton is sziklák állnak, alig tudok közöttük járni. Cip?m talpát is kikezdik az éles szélek. De követem a folyót.
Hamarosan ritkulnak a sziklák, és hatalmas feny?k jelennek meg a part mentén. Lombjaik bólogatva játszanak a széllel. Gyönyör?ek, ahogy karcsú törzsükkel bólogatnak felém. Annyira elragad a látványuk, hogy észre se veszem, hogy hová értem...Bár ez a zúgó hang, emlékeztet valamire...
Lejteni kezd a meder és rájövök, egy kis vízeséshez ért a zuhogó folyó. Itt még hangosabb, még vadabb a víz, rohan, ahogy csak tud, mintha azt sejtené, várja valami odalent.
Várja is...Egy gyönyör? csillogó tükr? tó. Olyan, mintha valaki kifeszítette volna a felszínét. Itt is feny?k szegélyezik a tájat, néhol kis bokrokkal vegyítve. Lenézek a tóra, majd mögém a zúgó folyóra. Nem kétséges merre megyek tovább.
Ahogy a folyó vize a zuhatagba belevész, majd lecsendesülve megpihen a tóban, az egész olyan valószín?tlenül békés...
Leérek a tó mellé, elhalkul a vízesés hangja... körülölel a csend. Csak a madarak éneke hallik. Nyugalom száll meg, de jó hallgatni a természetet! Beleszippantok a leveg?be, hogy érezzem milyen friss és csodás. Szinte elkábít a tisztasága. Aztán a tavat veszem szemügyre. Egy egész kis kacsa család úszik el nem messze t?lem. ?k zavarják csak meg a felszín nyugalmát. Hosszú fodrozódó csíkkal jelölik meg útjukat. Követem ?ket a tekintetemmel, ahogy elt?nnek a távolban...és csak ekkor látom meg. Egy kicsi faházat a parton, alig látszik, megbújik a fák közt. Lejjebb megyek, hogy jobban szemügyre vehessem. Takaros kis ház, saját stéggel, amihez egy csónak van kikötve. A stég végén egy férfi ül, horgászik. Fején kalap, nem látni az
arcát. Megmozdul. Kirántja a botot, melynek a végén ott ficánkol egy ezüstös test? hal. Leszedi ügyesen a horogról és egy vödörbe dobja. Feláll, kezébe veszi a vödröt, és a ház felé indul. Átfut rajtam a felismerés. Ez a járás...én ezt... de az nem lehet..!
A férfi a ház elé ér, leteszi a vödröt, a falnak támasztja a botot. Leveszi kalapját, szemébe hullnak barna tincsei... kezét felemeli, megtörli homlokát. Ekkor vesz észre...rám néz. Egyetlen végtelennek t?n? pillanatig csak nézzük egymást. Hát mégis csak ? az! Nem tévedtem!
Elindul felém, és én is felé. A sziklák hátráltatni próbálnak, csúszósak, de nincs esélyük, átgázolok rajtuk. Egyikr?l a másikra ugrok, egy se tud megállítani. Hamarosan a ház mellé érek. Megtorpanok. ? meg csak jön felém...Arcán a jól ismert huncut mosoly, szeme ragyog...szívem majd kiugrik helyér?l. Hát hozzá vezettél Istenem! Hát ?t kerestem. Jössz felém, én meg nem mozdulok. Nem bírok...Nézlek...nem akarom elhinni, hogy te vagy az, Kedves. Mikor már csak egy karnyújtásnyira vagy t?lem, feléd lépek, s te magadhoz húzol. Átölelsz szorosan, szemembe fúrod szemed, és halkan így szólsz:
- Vártam rád...hiányoztál!
Lassan megcsókolsz, ajkad édesen érinti cserzett ajkam, szinte lepereg róla minden fájdalom, ahogy szomjam oltod...Testem megremeg kezed alatt, ahogy végig simítod a hátam, s megáll a derekamon. Elt?nik minden fájdalmam, feledem a fáradtságot, a bánatot, a sok megpróbáltatást. Hozzád simulok. Szinte érzem b?röd melegét, szíved, ahogy ver, s az enyémre felel. Végig fut rajtunk a vágy, és csak most érzem mennyire, hiányoztál...
Kézen fogsz, és elindulunk a ház felé. Hallgatunk, csak a szemünk beszél...Elmond mindent, mit én nem tudok, s te mondanál, de még nem akarod mondani...majd kés?bb.
Megállunk az ajtóban, te rám nézel, és lenyomod a kilincset. Az ajtó feltárul, és belépünk a kis faházba.
Hazaértem.