|
 Vendég: 113
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Igaz történet feldolgozása
Abban az évben Télapó hamar megrázintotta a szakállát. Már október végén, - ha nem is maradt meg tavaszig, - leesett az első hó. A nagy betonházak környékén, ahol laktunk, a sötét színű aszfaltsivatagról gyorsan felszippantotta a ki- kikandikáló Nap a gépjárművek által sűrűn összekaristolt havat. Hó csak a zöld felületeken és a kis udvarokban maradt meg.
Gyuri, szokásához híven, elmélyülten távcsövezett az épületmonstrum Faragó utca felőli oldalán nyíló konyhaablakból. Az V. emeletről jól belátott a szomszédos, többnyire földszintes porták udvarára. A bősz ornitológus-tanonc, első gimnazistához illő minden lelkesedésével és magas szintű tudásával, elszörnyedve látta meg, hogy a fehér udvar és fehér gang, mint háttér, előtt egy cseppnyi kalitkában egy bele nem illő fekete madár csapkolódik, vergődik a rendkívül kicsiny szabad tér miatt.
- Miféle madár lehet ez?- morfondírozott György úrfi, és élesebbre állította a látcsövet.
- Az anyja köcsögit! Ez egy befogott hím feketerigó. S hogy össze vannak törve az evező és általában felső tollai!! – Szakszerű volt a látlelet, mert a gyerek már kora általános iskolás kora óta „madarászott” a szakkörben, részt vett a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület madár megfigyelő és gyűrűzési táboraiban. Igen, de egyelőre terve nem volt a madár megmentésére. Nem volt, mert nekünk, a szüleinek már tele volt a hócipőnk az ilyen hasonló akcióival: volt, hogy a piacon 10 kemény magyar forintért két napos csibét hozott haza a tudtunk és beleegyezésünk nélkül egy karton dobozban. A pelyhes, meleg apróságok egy darabig éltek, de sohasem élték meg a rántani való kort. Ugyanis a dolog ismétlődött. Általában azonos eredménnyel. Aztán jöttek a pintyek, akik a lodzsán költöttek, szaporodtak, csicseregtek a nagyszoba plafonig érő terebélyes fikuszának az ágain, és általában tették a dolgukat, sokszor magasról a fejünkre. A populáció, néhány generáció után, amelyek szaporán követték egymást, a belterjesség miatt, - ezt is a fiamtól tudtam,- sajnálatosan betegessé vált és kipusztult.
A fiam belátta, hogy ebben a házgyári lakásban mi, emberek is szűköcskén vagyunk, és áttért az akvarisztikára. Ebbe belementem, de kikötöttem, hogy repülő halak nélkül.
Most ezzel a feketerigóval jött. Olyan szívhez szólóan ecsetelte a szerencsétlen madár mostani és várható szenvedelmeit, hogy az asszonnyal együtt megszántuk a madarat. Igaz a Gyuri nővérkéje, aki érettségi előtt állt, kikötötte:
- Na az én szobámba be nem jön az a verzett tollcsomó! Még az hiányzik, hogy összepiszkítson ott nekem mindent! –
Gyuri és a barátja Menyus, maradjunk a vezetékneve becézett alakjánál a továbbiakban is, a madártani egyesület küldöttségeként lépett fel a kis öreg, szomszéd asszonynál, Erzsike néninél:
- Kedves Erzsike néni! Tetszik tudni, mi vagyunk azok a szomszéd gyerekek, akik a Faragó utca torkolatában szoktunk tollaslabdázni a villamos külső vezeték felett.
- Tudom fiuk. A te anyukáddal szoktam is néha találkozni a sarki ABC-ben. - fordult az öreg néni a fiamhoz. – Aztán mi járatban vagytok? –
- Mi a kalitkába befogott vadmadár dolgában jöttünk a Magyar Madártani Egyesülettől – mondta Gyuri, és a nyomaték kedvéért még hozzá tette: - Tetszik tudni, ennek a madárnak a befogása tilos és büntetendő, ennyi meg ennyi az eszmei értéke, mert védett fajhoz tartozik, és az ilyen körülmények között igen hamar el is pusztul. Mi megfelelő körülmények között felerősítenénk, és szabadon engednénk. – Fejezet be György professzor a székfoglalóját a Menyus sűrű, rábeszélő bólogatása közepette.
A szegény kis öregasszony hitt a gyerekeknek és sűrű könnyhullatások közepette elsírta a bánatát:
- Tudjátok fiúk, én egyedül vagyok, nincs senkim. Ezt a szerencsétlen jószágot egy fa alatt leltem az utcán. Nem tudott repülni, kieshetett a fészekből és az anyamadár nem tudta etetni. Felvettem az árvát a kötényem zsebébe, és az egyik szomszéd kerítette ezt a kalitkát, amit a tornác falán láttok. Azzal a néni, a könnyeit törölgetve elindult tipegve a kalitka felé.
Közben Menyus előadást akart tartani az anyókának, hogy ez a madárfaj már röpképtelen állapotban fészekhagyó, és a szülő madarak a földön, a bokrok védelmében, pittyegő hívóhangokat hallatva, etetgetik őket. Ilyenkor a fiókák nagyon esendőek. Erről az attrakcióról azonban Gyuri leintette, mert Erzsike néni „kigörbölte” a kalitka ajtaját, az ajtónyíláson keresztül benyúlt göcsörtös ujjaival és megfogta vergődő, de néma madarat, majd átadta Gyurinak.
- Nagyon vigyázzatok rá! A koranyár óta minden nap adtam neki magokat, vizet. Mégse énekelt soha. –
- Szent Habakukk! Még az a csoda, hogy él ez a szerencsétlen madár. Bizonyára olajos magvakat is kapott. – súgott össze két fiú, amikor nagy köszönjük, és kezétcsókolom kíséretében kisorjáztak a deszkakerítés rozoga kapuján. Erzsike néni a szemét törölgette a köténye sarkával, ahogy utánuk nézett a kapuból, amíg a fiúk el nem tűntek a betonmonstrum egyik hátsó vasajtaja mögött.
*
Másnap a nagyszünetben a madárvédők a gimi udvarán tanácskoztak. Ki mennyi pénzt tud összeguberálni, hogy Erzsike néninek vehessenek egy kanárit, némi madáreledelt. Ez a teremtmény jól tűri a kalitkát, egyszerű, olcsó étkeken könnyen eltartható. Még énekelget is, és hangjával, sárgás-zöldes színével örömet vihet Erzsike néni mindennapjaiba. Összejött a zsozsó, és Menyus vállalta, hogy az Ibolya utcán megveszi a madarat és a tápot, sőt, el is viszi azokat a nénihez. A fiúk még a lelkére kötötték: nehogy télire kint hagyja Erzsike néni a madarat.
*
A feketerigó egy fedeletlen karton dobozba költözött az V. emeleten, a Gyuri szobájában. Egyelőre nem kellett attól tartani, hogy elrepül, de attól sem, hogy elugrál, elfut, mert őkelme ijedten gubbasztott a doboz egyik sarkában, apró gombszemeivel figyelve a körülötte zajló, szokatlan sürgésforgást. Tollai tényleg nagyon össze voltak törve. Gyuri pénzt kért az anyjától csirkecombra, amit miután megvett és gondosan lebőrözött, keskeny húscsíkokra vágott. Az anyja a csontokon maradt kevés hússal zöldséglevest főzött. A madár pedig nyelte a húscsíkokat, mint kácsa nokedlit. Láthatólag jobb kedve lett.
Teltek, múltak a napok. A madár felerősödött, kinőttek a tollai és kezdett egy jóképű rigófiúra hasonlítani. Kimerészkedett a dobozból. Először csak akkor, amikor nem volt a család otthon. Ezt lehetett látni összetéveszthetetlen nyomaiból. Gyakorlatilag territóriumává tette ilyen módon az egész lakást. Kénytelenek voltunk mozgásterét korlátozni a Gyuri szobájára, a konyhára és a vizesblokk előtti közlekedőre. Ott mindenütt jól mosható PVC-padló volt, amit nem győztünk újságpapírokkal beteregetni. Később légi-veszély fenyegette a konyhaasztalt, a szekrények tetejét, a mosogatót, a tűzhelyet, mert madarunk termetét meghazudtolóan nagyokat ugrott és rebbent.
Eljött az az idő is, amikor „Rigójancsi” meg is szólalt, mire kitavaszodott. És őkelme félreérthetetlen kijelentést tett: Azt mondta a kicsiny torkából kijöhető legmélyebb hangon, hogy „kár”. Félelmetes hallásról és utánozó készségről tett fényes tanúbizonyságot. A belváros madár-dalosainak teljes repertoárját tudta. Hol károgott, hol vijjogott, mint a sarlósfecskék, hol verébként, fecskeként csicsergett, hogy később a gerle búgását utánozza. Érthető módon megnőtt nálunk a szomszédokból álló idegenforgalom. Erre az attrakcióra egyre többen lettek kíváncsiak.
Rigójancsi most már rigó nyelven is énekelgetni kezdett, ahogy meghallotta fajtársi hangját. Szabadon és mesteri módon repkedett a lakás előle el nem zárt részein. Azonban, ha koradélután megkottyant az emeletünkön a lift, és léptek közeledtek felénk, akkor a madár csalhatatlan ösztönnel ment a bejárati ajtóhoz, mert megismerte a Gyuri lépéseinek a zaját. Én is jártam ilyen tájban haza, de a madár engem sohasem várt. Egykedvűen tollászkodott az előszoba fogason, amikor beléptem, majd minden sietség vagy ijedelem nélkül berebbent a Gyuri szobájába. Mintha csak azt mondta volna: Nem téged vártalak. Bezzeg, ha Gyuri érkezett, akkor ott ugrált vagy iramodott a lábai alatt, fejét félre fordítva nézett fel a fiamra. Engem meg evett a sárga irigység. No meg a bosszúság, mert Jánosunk legújabb ösztönös cselekedetévé vált, hogy a fiam szivacs ágybetétjének huzatát szakavatott csőrcsapásokkal szedte akként cérnaszálakra, hogy a szivacsból is jókora darabokat kiszakított. Közben meg- megállva vidáman és torkaszakadtából trillázott. A betét úgy nézett ki, mintha sörétes puskával valaki közelről többször rálőtt volna.
A nejem vezetésével összeült a vádhatóság. A tekintetes bíróság felmérte a kárt, amit az állandó felmosás, szárnyas hússal való etetés költségei mellett, minima kalkuláre, 10 ezer forintra taksált. Egyben határozottan leszögeztetett, hogy a madár repülni fog. Gyuri még gyengén ellenkezett: nem repül az még teljes biztonsággal, rengeteg a gonosz macska, nem tanulhatta el fajtársai összes viselkedési formáit stb. stb.. stb. A többség azonban győzött.
*
Csodálatos késő tavaszi szombat volt. A nap langymelegen sütött, zöldellt minden, a levegőben édes illatok keveredtek a föld jellegzetes szagával
- Úgyis mentek az apafai kertünkbe. Vigyétek innen ezt a romboló szellemet, fiúk, mert rögtön megőrülök tőle. – mondta hű nejem. Tudtuk, bevégeztetett. Házi ének- és kárpitos mesterünk kitoloncoltatik otthonába, a nagy természetbe. A madár mintha érezte volna rossz sorsát. Kukán ült a fiam olvasó lámpája ernyőjén az íróasztalon.
Került a pincerekeszünkből egy kisebb kalitka, a régi szép idők emlékeként, amibe Gyuri fiam, aki egyébként az apám után kapta a keresztnevét, és rettentően hasonlított már akkor is apámra, mondta az anyám, aki éppen nálunk tartózkodott. A gyerek minden nehézség nélkül megfogta a madarat és betette a kalitkába. Lementünk a csillaggarázsba, rábírtuk a Zsigát, hogy induljon, és némi hideg élelemmel nekivágtunk a madár kitelepítésének. A fiam egész úton szótlan volt. Ahogy elértük a vasúti őrházat, nem jobbra a karos sorompó felé fordultunk, hanem balra, a Nagyerdő egy földútjára, ami az országos főútvonalból nyílt némi sárrázón keresztül. Az autóval a Gyuri elképzelését követve, egy kicsit messzebb hajtottunk a lakott részektől. Kiszálltunk. Kerestünk egy számunkra jobban átlátható, kevésbé sűrű helyszint. Gyuri a kalitkát egy kivágott fatönkre tette. Kérdőn nézett rám. Tényleg meg kell válni védencétől. A fejemmel intettem, hogy igen. Szóban biztattam:- Hidd el, jobb lesz neki így. –
Kinyílt a kalitka ajtaja. A madár kióvakodott. Hírtelen szökkenéssel leugrott az avarba, amit kezdtek már áttörni az aljnövényzet első jövései. A madár mint egy megrészegült táncbajnok úgy ugrált az avarban. Rettenetes elánnal fitetett a csőrével, nagy rothadó levélhalmokat forgatva fel. Időnként talált valami „fogára” való kukacot. Egyre távolodott. Ügyet sem vetett ránk. A fiam utána akart iramodni, a szeme sarkában gyanús nedvesség csillogott. Megfogtam a dzsekije ujját. – Ne! Hagyd őt, mert hazatért. – Még azután is bámultunk egy darabig arra, amerre egyre kisebbedő fekete sziluettje, sárga csőre eltűnt a szemünk elől.
*
Közben évek teltek el. Először a lányunk repült ki a mi betonkalitkánkból, majd a fiam. Egyidejűleg az idegenek számára Gyuriból György lett. Diplomamunkáját a balkáni gerle populáció-dinamikája című témából írta és védte meg. Legtovább mi maradtunk, az öregek a betonmonstrumban. Úgy hozta az élet, hogy a házgyári lakást kertes családi házra tudtuk cserélni. Itt a jázminbokrok között és egyéb lombos zöldekben évről évre népes feketerigó populáció szaporodik tovább. Kezesek. Megfogni ugyan nem engedik magukat, de néha akár beléjük is botolhatunk, ha nem vigyázzuk lépéseinket. Ha ások, vagy bármiért forgatom a földet, akkor varázsütésre ott teremnek és szorgalmasan pusztítják a mindig kikerülő pajorokat, egyéb férgeket. Ez azonban nem minden. Hűvös nyári hajnalokon csodás hangversenyt rendeznek a kertünkben. Meg vagyok arról győződve, hogy kimondottan nekünk. Költés közben a büszke apa a hátsó verandánk vasán hirdeti tele torokkal napközben is, hogy ez a terület az övé. Szemembe mondja, szembe fordulva velem. Én pedig, mint mesevilágban élő kis gyerek egyre csak várom, hogy csupán egyetlen egyszer, valamelyik hím madár, csak a bizonyosság kedvéért, elkárogja magát, hogy ebben az elembertelenedett világban érvényes még az a mesebeli fordulat, hogy „jótett helyébe jót várj!”.
|
|
|
- március 25 2009 06:47:49
Kedves Papon!
Szívemet melengette ez a gyönyörű történet!! Én is oda vagyok a madarakért a kutya és a macska után. Még arra is rávetemedtem, hogy amikor kertünk végében a kisgalamb úgy esett le reptéből, mint a repülőgép, amelynek nem nyíltak ki a kerekei, s hamarosan az ott ólálkodó egyik macskánk már szaladt is vele, én utánaszaladtam be az udvarba és elvettem a szájából, ennek egy macskakarmolás lett az eredménye,s a kismadár szárnya alatti rész macska általi felsértése. Én egy elszáradt fa megmaradt ágán lévő madáretetőbe tettem szegény kis tollavesztett galambot (lehet, hogy nem vadgalamb volt, mert a szomszédunkban tartanak galambokat). De azt hiszem, másnap a nyárikonyhánkban az ő szegény tollmaradványait láttam viszont.
A telkünkön is költenek kismadarak (néha az etetőben), írtam is egyik írásomban róluk. És egy kisrigóról írtam a "Kis rigó a park fűvén" c. versemben.
A madármentés az én szívem vágya is, hogy minden ember törekedne erre, mert ők vidítják fel dolgos és bánatos hétköznapjainkat és ünnepeinket is.
Felülmúlhatatlan számomra a történet!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- március 25 2009 10:28:03
Kedves Zsuzsa!
Mi "madárrajongók" legalább egyet értünk. Köszönöm a szavaidat.
Üdv.:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
