Napkorong

Különös nap volt, mikor feltűnt a rendelőm várójában a halhatatlan.
Már amikor kora reggel felvert az ébresztőórám, akkor is éreztem, hogy van valami megfoghatatlan, valami új a levegőben. Valami rendkívüli. Már akkor tudtam, hogy valami szokatlan fog történni aznap.
És így is lett.
Először még nem volt ott. Amikor kinyitottam a rendelőm ajtaját, hogy kiengedjem a reumájára panaszkodó öreg Halassy-nét (csoda, hogy még él), és behívjam a következő beteget, még nem láttam őt. Aztán egy füstös kamion, vagy talán busz haladt el az ablak alatt, néhány pillanatra félhomályba taszítva a várakozót. Amikor újra napvilág szökött be gyorsan az ablakon, hogy száműzze a sötétet, megpillantottam őt.
A páciensek között nem történt semmi változás. Az öregúr a kaktusz mellett belemélyedt egy tavalyi napilap sportrovatába. A két anyóka tőle jobbra átszellemült csevelyt folytatott ügyes-bajos családi dolgaikról, meg a mai fiatalságról. Átellenben velük az anyuka vidáman gügyörészett az ölében ülő szőke csöppségnek, aki erősen felfelé görbülő szájjal kuncogott vissza rá. Az ajtófélfának támaszkodó kamasz épp elnyomta a cigarettáját egy virágtartóba.
A szokásos délelőtti (vagy akár délutáni) felállás. Mégis, azon a különös napon bekövetkezett valami változás.
Talán akkor érkezett, amikor tovarobogott az otromba jármű az épület melletti főúton. Az is lehet, hogy ott volt mindvégig, csak én nem figyeltem fel rá. Eddig.
A ruhafogas mellett toporgott idegesen, egyik lábáról a másikra állt, ujjaival nyughatatlan babrált; hol zsebre dugta a kezét, hol a körmét rágta, hol pedig a haját túrta kócos szénaboglyává.
Amúgy átlagos külsővel rendelkezett. Középkorú férfi, farmerban és kockás ingben, gesztenye hajjal és kurta bajusszal. Termete nyurga, alkata törékenynek ható, csontos. Szemei mélyen ülőek, kíváncsian csillogóak, homlokcsontja kissé magas.
Miután kinyílt a rendelő-ajtó, abbahagyta a haldokló páfrány alapos vizsgálatát, és felém fordult.
- Meg kéne öntözni – jelentette ki szokatlanul mély hangon.
Rábólintottam, majd behívtam a következő panaszost.
A nap hátralevő része kicsit másképp telt, mint az eddigiek. Szinte gyermeki várakozás, türelmetlenség motoszkált bennem. A férfi felkeltette az érdeklődésem. Gondolataim másfelé jártak, amikor megmértem Bronzvári úr pulzusát, gépiesen írtam alá Karancsné receptjeit, szórakozottan mondtam a hétéves Jásznak, hogy „Ááá!”.
Végül aztán, háromnegyed órával az ebédszünet után rá került a sor. Mikor kiléptem a rendelőből, még mindig a halálra ítélt páfránnyal folytatott szemkontaktust.
- Szavamra mondom – nézett a szemembe. -, tényleg meg kéne öntözni.
Ismételten rábólintottam, majd egy türelmetlen kézmozdulattal befelé invitáltam. Aztán, mint engedelmes kisgyermek, kicsit félősen, de besétált. A rendelőmben leültettem egy székre. Rám pillantott, mielőtt helyet foglalt volna, és ebben a pillantásban sok minden benne volt; határozatlanság, ugyanakkor végtelen, már-már nem emberi bölcsesség. És fáradtság.
- Neve? – kérdeztem rutinszerűen.
- Nincs – felelte úgy, mintha ez nem lenne olyan meglepő, de én mindenesetre felvontam a szemöldökömet.
- Született? – próbálkoztam egy újabb kérdéssel.
- Már elfelejtettem – sütötte le a szemét.
- Hogyhogy?
- Túl… régen volt.
Úgy döntöttem, felhagyok az alapinformációk megtudakolásával. Nem lett volna semmi értelme. Inkább egyből rátértem a lényegre.
- Panasza?
Tollamat unottan hintáztattam két ujjam között a jegyzeteim fölött, holott a választ igenis kíváncsian vártam.
- Meg akarok halni – suttogta maga elé.
- Hogyan? – néztem rá valódi meglepettséggel.
- Jól hallotta. Meg akarok halni – ismételte.
- Hát… Előbb-utóbb mindenki meghal – világítottam rá a nyilvánvalóra.
- Nem, nem érti. Tudniillik én halhatatlan vagyok.
- Ó. Bocsánat, nem tudtam – szabadkoztam őszintén.
- Nem tesz semmit. A legtöbb ember nem látja.
- Mit?
- Hogy halhatatlan vagyok.
- Értem. Nos…
- Ígérje meg – vágott a szavamba. -, hogy megöntözi.
- Rendben, megígérem. Szóval… Miért is akar meghalni?
- Elfáradtam.
- Miben?
- Az életben. Élt már Ön közel fél évezredet?
- Azt hiszem, nem.
- Akkor nem tudhatja.
- Valóban nem. De megérthetem. És meg is értem.
- Szóval… Mit ajánl?
- Próbálkozott már bármivel is?
- Nem, nem, úgy döntöttem, előbb kikérem egy szakértő véleményét.
- Jól tette. Nos, akkor… Felírok önnek egy darab 20-25 centiméter hosszú, rozsdamentes acél konyhakést, rendben?
- Maga tudja, Ön az orvos.
- Igen, ez igaz – motyogtam, és sebesen kitöltöttem a receptet, majd átnyújtottam neki az asztal fölött. – Lefekvés előtt kell bevenni.
- Köszönöm – mondta, majd a farmerzsebébe gyűrte a receptet.
Kikísértem. A váróterem már üres volt. Kifelé menet még búcsúzóul rápillantott a páfrányra, megcsóválta a fejét, aztán távozott.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - március 30 2009 07:28:55
Különös mese, valóban, kedves Tris!

Ezt az írást különösen ajánlanám Louse de la Cruise-nak, aki úgy ír és vall, hogy ő már több évszázadot is megért. Ki tudja, lehet benne valami. Lehet, hogy mi sem az első életünket éljük a Földön!
Mindenesetre érdemes elgondolkodni rajta.

Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna