Napkorong

Z

Egy ösvényen álltam.
Viaszsárga kis poros ösvény volt, ami kettészelte a végtelen, egysíkú, zöld füves tájat. Hátranéztem, de nem láttam az ösvény kezdetét. Megfordultam, de a vége is a távolba veszett. Bár, hogy melyik a kezdete és a vége, ez eléggé relatív dolog.
Véletlenszerűen elindultam az egyik irányba. Nyár lehetett, a nap erősen tűzött, és nagyon melegem volt. Lépéseim egyre csak lassúdtak, egyrészt a tikkadtságtól, a fáradtságtól, másrészt az egyre inkább belém kapaszkodó céltalanság bilincsétől.
Minek megyek egyáltalán? Vagy hova megyek?
És miért pont az ösvényt követem?
Az első, kezdeti döntésem ahhoz hasonlított, amikor az ember feldob egy érmét, megpörgeti a levegőben, majd gyorsan lecsapja a csuklójára.
Fej vagy írás?
Két, látszólag egyforma lehetőség, de a végkifejlet, az változik meg mind a két esetben.
Elindultam az egyik irányba, hiszen látszólag mindegyik ugyanolyan volt.
Jól döntöttem?
Fej? Írás?
Nem tudtam.
Leültem a porba. Pihegtem.
A fűre pillantottam.
Miért ne térhetnék le az ösvényről?
- Nem tenném a helyedben.
Olyan csend honolt köröttem eddig, hogy megijedtem a hirtelen hangra.
Egy kistermetű, kíváncsi szemű róka volt. Abból az irányból szaladt felém, ahonnan én is jöttem.
Őszintén szólva, azon már meg sem lepődtem, hogy beszélt.
- Tudom, mi jár a fejedben – mondta a róka.
- Honnan? – fáradt voltam a beszélgetéshez, így kurtán válaszoltam.
- Onnan, hogy nekem is átfutott már a gondolat a fejemben. Ne hagyd el az ösvényt.
A róka kíváncsian méregetett.
- Megtehetném... – feleltem, de egy vakkantással félbeszakított.
- Ne! A Törvényesek szigorúan megbüntetnének érte!
Mintha kétségbeesett kifejezés ült volna az arcára.
- Törvényesek? Kik azok? – érdeklődtem.
- Buta fiú. A Törvényesek felelnek a törvényért. Nem egyértelmű?
- De. És az ösvény...
- Hogy miért nem hagyhatod el? Ez az egyik legfontosabb szabály az ösvényföldön.
- Miért, mi van az ösvényen kívül?
- Ki tudja? Én nem. Nem mertem kockáztatni, hogy magamra haragítsam a Törvényeseket.
- Nem is olyan biztos, hogy le akartam róla térni.
Lehunytam a szemeimet. Látszólag megnyugodott.
- Akkor jó. A Törvényesek nagyon gorombán tudnak viselkedni.
Ezek voltak az utolsó szavai.
Mire kinyitottam a szemeimet, már eltűnt.
Ostobán éreztem magam. Igazán megkérdezhettem volna tőle, hogy melyik irány hova vezet. De hát most már igazán mindegy. Utólag kár rágódni azon, hogy lehetett volna másképp.
Folytattam az utam. Lassan esteledett.
Kezdett olyan érzésem lenni, hogy az ösvény, enyhén bár, de emelkedik.
És valóban. Az enyhe emelkedés erősbe váltott át, az erős meredekbe. Végül már alig bírtam menni, annyira kifulladtam. Mire a dombtetőre értem, kapkodva szedtem a levegőt.
Újabb elágazó. Újabb érme.
Fej vagy írás.
Vagy vissza.
Balra fordultam. Teljesen véletlenszerűen tettem, hiszen mindkét ösvény teljesen ugyanolyannak tűnt.
A dombról lefelé már könnyebb volt az út. Szinte szaladtam, mire leértem.
Meg se lepődtem. De az érme-hasonlatot rögtön elvetettem. A mögöttem lévő úttal együtt hatfelé futott az ösvény.
Mint egy dobókocka.
Az egésznek semmi értelme sem volt.
Minek haladok előre, ha egyszer újra meg újra olyan döntések elé kerülök, amelyekben nem lehet jól vagy rosszul dönteni? Vagy, legalábbis olybá tűnik, hogy nem lehet?
Mert hát, ki tudja, mi lesz később?
Jobbról a másodikat választottam.
A táj zöld monotonitását megtörte, hogy mire végleg besötétedett, egy fal árnyéka borult fölém.
Az egészben az volt abszurd, hogy látszólag a fal onnan indult, ahonnan én is jöttem. Márpedig egyszer sem haladtam el fal mellett, az egészen biztos.
A fal keresztezte az ösvényt, és nem túl meglepő módon, két ajtó volt benne. Teljesen ugyanolyanok.
Bal.
Szintén spontán, következetlen döntés.
Az ajtó mögött kis liget terült el, úgy egy tucat fával. A fák tövében egy pad feküdt, amellett pedig...
Hát, legalább aki az ösvényt tervezete, törődött az utazók kényelmével.
Egy illemhely.
Miután elvégeztem a dolgomat, lefeküdtem a padra, és a fáradtságtól rögtön elaludtam.
Sokáig alhattam, mert kipihenten ébredtem.
Miután az álmot kipislogtam a szememből, felmértem a terepet.
Mögöttem a fal az ajtóval, amelyen át a ligetbe érkeztem. Furcsamód nem volt tőle se balra, se jobbra újabb ajtó és ösvény, pedig határozottan emlékeztem, hogy a túlsó oldalon egymáshoz igen közel állt a két ajtó.
Csak kíváncsiságból, kinyitottam az ajtót, hogy visszanézzek.
Az ösvényt, a tájat, ahonnan előző nap utaztam idáig, végeláthatatlan tenger borította.
A víz elmosta az utat mögöttem. Nincs visszaút. Csak előre.
Így hát megfordultam. Egy tucatnyi fa, mindegyik tövében egy-egy új ösvény. A padhoz legközelebbin a róka érkezett.
- Azt hittem, már nem látjuk egymást viszont – szólítottam meg.
- Én is. De néha az utazók ösvényei keresztezik egymást.
És szó nélkül továbbhaladt mellettem.
Az ajtó felé.
- Az nem fog menni – kiáltottam utána. – Az ösvényt elmosta a teng...
Elcsodálkoztam.
Orrával belökte az ajtót, és elindult a tiszta, macskaköves ösvényen, amit az imént még egy hatalmas víztömeg terített be.
Az ajtó becsukódott mögötte, és én tudtam, hogyha kinyitnám, akkor újra a tengert látnám.
Így választottam egy ösvényt, és elindultam.
Az egyik fáról szedtem néhány barackot, mivel kezdtem megéhezni, és miközben sétáltam, azt majszolgattam.
Nem volt túlságosan finom, de tápláló.
Hamarosan egy széles folyóhoz értem.
Az ösvény egy kecses hídon át vezetett a folyón túlra, de még a híd előtt elágazott, és ez az ág egy dokkhoz vitt. A stégeknél egyetlen csónak ringatózott a vízen.
Döntés.
De ezúttal nem fej vagy írás alapú.
Az egyik út, a híd könnyebben járható, míg feltehetőleg a csónakkal bajosabb átvergődni a folyón.
Ennek ellenére a dokkok felé indultam. Egy idős férfi ücsörgött a csónakban. Feje tar volt, leszámítva a hatalmas, ősz szakálltömeget, amiből egy jókora pipa kandikált ki, erős füstfelhőket eregetve. A nagydarab férfi anélkül, hogy megmozdult volna, szemeivel rám meredt.
- Átmennél, ugye?
Bólintottam.
- No, és fizetséget kapok-e, ha átviszlek?
Ekkor nyilallt belém a tudat, hogy semmi sincs nálam, csak...
- Nincs semmim, csak néhány barackmag.
- Nosza, a szerencse szeret téged ma, fiacskám – kacsintott rám. – Nálam fizetned barackmaggal kell. Egy út: négy mag.
Mosolyogva beültem a csónakjába.
Az öreg felállt, eloldozta a kötelet, ami a csónakot a stéghez rögzítette, és ellökte a parttól. Nem evezőt használt, hanem egy hosszú-hosszú botot, azzal tolta előre csónakunkat.
Nem haladtunk túl gyorsan. Unottan a botnak támaszkodott, csak úgy félvállról lökött rajta egyet-egyet.
- Tudod-é, miért éppen magot kérek fizetségül az utazóktól? – kérdezte?
Megvontam a vállam. Magamban arra gondoltam, hogy mert biztosan bolond.
- Az ösvényföldön a pénz annyit ér, mint a homok, abból pedig jó sok van ám az utakon!
Nevetett.
- De a mag, példának okáért a barackmag – folytatta. -, elültethetem. Elég gondozással és szeretettel néhány éven belül fává növi ki magát a pici magocska. Egy fa, egy barackfa pedig... Abból jóllakhat az ember, bármikor, sőt még a szomjam is olthatom vele. És attól se kell félnem, ha jön a tél. Drága jó asszonykám otthon, nagyon finom befőttet és lekvárt tud készíteni belőle, amiből bőven kihúzzuk a hidegeket. No meg a pompás nedű, a pálinka! Hó, az az igazi barackpálinka! Érted már?
Bólintottam, ismét.
Értettem. Ami először primitív döntésnek tűnt a részéről, valójában egy nagyon logikus tény volt.
- Ami meg a hidat illeti... – mondta tovább, nézz csak fel!
Pont most értünk a híd alá. Felnéztem.
Hatalmas, terebélyes hajszálrepedések futottak a híd hasán mindenütt.
Az öreg révész rám kacsintott.
Mikor partot értünk, megköszöntem, hogy áthozott, és odaadtam neki minden barackmagomat. Ha jól számoltam, ez pontosan tíz darabot jelentett.
Az öreg hálásan megölelt, megveregette a vállam, aztán jószerencsét kívánt.
Tovább bandukoltam.
Az ösvény megint kezdett a végtelenbe nyúlni, de aztán hirtelen elágazott. Elsőre azért nem vettem észre a keresztutat, mert egy süllyedésben volt.
De még mekkora süllyedésben!
Az érme két lehetőséget jelentett. A dobókocka hatot. A fáknál tizenkét választásom volt.
Most, ha egy döntés egyforma lehetőségeit mérlegelhettem volna, arra jutottam volna, hogy ez olyan, mint egy vödör borsó, amiből csupán egyet vehetek ki.
Ugyanis az ösvény legalább százfelé ágazott el, ha nem ezerfelé.
Itt még véletlenszerűen dönteni is képtelen voltam.
A káosz és zűrzavar közepette álltam, az őrület metaforikus keresztútján, és nem bírtam választani.
Ekkor jelent meg újra a róka, az egyik ösvényen a százból, ezerből.
- Nem tudsz dönteni? – pislogott rám.
- Nem tudom – feleltem alig hallhatóan.
- Túl sok lehetőség, túl sok következmény, igaz?
- Mi értelme van ennek?
- A döntés. Ez esetben a vak döntés. Ha túl sok esély, túl sok lehetőség ront rád egyszerre, ne mérlegelj, kockáztass. Válassz hát.
A róka ismét magamra hagyott.
Nem néztem utána.
Választottam.
A kiválasztott ösvényre léptem, és két lépéssel kinn voltam a süllyedésből. Persze, körülöttem sehol a többi út, csak az enyém létezett.
Visszanéztem.
Mögöttem egy végtelen szakadék tátongott a süllyedés helyén. Balra is, jobbra is a horizontba veszett. A fenekét nem láttam.
Egykor egy fahíd állt rajta, de ennek maradványai most gyászosan csüngtek a mély fölött, azon morfondírozva, hogy elengedjék-e a sziklákat, avagy kapaszkodjanak tovább.
Újabb lehetetlenség.
Elindultam.
Nem sok idő telt el a szakadék óta, mikor megpillantottam a farkas falkát. Legalább húsz szürke farkasból állt, csontsoványak voltak, bordájuk kiütött a bőrükön. Nyelvük lógott nyitott, fogakkal teli szájukból. És felém rohantak.
Ez volt az a szituáció, amikor nem létezett jó vagy rossz döntés. Mert nem létezett döntés sem.
Mögöttem a feneketlen szakadék. Előttem az éhes farkasok. Körülöttem a végtelen fűtenger, amit a Törvényesek kíméletlen szabálya tilalmazott.
Végül... döntöttem.
Az előttem és a mögöttem álló sors kimenetele egyértelmű volt: halál. De a törvények semmibe vétele számomra ismeretlen következményekkel járt.
Így hát az ismeretlent választottam, és leléptem az ösvényről, a fűbe.
A farkasok abban a pillanatban megtorpantak. Egyszerre csaholtak dühösen és nyüszítettek félelmükben. De az ösvényről, nem léptek le.
Egy szemvillanás műve volt az egész, hogy megjelentek körülöttem a Törvényesek.
Nem tudtam megszámolni, hányan lehettek, mert folyton mozogtak.
Fekete alakok voltak mind, magas szellemképek, arctalan lidércek.
- Törvénytelen... - suttogta az egyik.
- Szabálytalan... - lehelte egy másik.
- Megtorolni, megbüntetni... – nyögték néhányan.
- ...halállal... – fejezte be, egyszerre mindegyikük.
Ellenkezni se volt időm. Nem volt lehetőségem védekezni.
Két Törvényes erősen megragadott, egy harmadik pedig előhúzott köpenye alól egy akasztófát, amit egy félelmetes dörrenéssel leszúrt a földbe.
A ferde bitó szinte nevetett rám. A Törvényesek összekötözték a kezeimet, és némán a kötélhez vezettek.
Bekötötték a szemem. Már vártam a kötél szorító érzését.
Tudtom, e fantomokkal aligha dacolhatnék.
- Engedjétek!
A kis róka hangja volt.
- Törvénytelen, szabálytalan... – szajkózták a Törvényesek.
- Igen, ezt én is látom. De ti meg azt látjátok, hogy én az ösvényen vagyok.
Egy erős rántást éreztem. A rongyot letépték a szememről.
Az egyik leghátborzongatóbb alak a rókára mutatott szikár kezével. A róka nagyon félt, szíve hevesen vert, de nem hátrált.
- Talán cserét ajánlasz? – fújta a Törvényes.
- Igen – válaszolta habozás nélkül a róka. – Az ösvényföld törvényeinek értelmében, és, aki az ösvényen állok, átadom a helyem annak, aki nem.
Ennyi elég volt nekik.
Az ösvényre taszítottak.
Mielőtt bármit tehettem volna, megragadták a rókát, és eltűntek, mintha csak a szél fújta volna el őket.
Egyedül az akasztófa maradt, ahol volt, de lassan az is eldőlt a fűben.
Hát ennyi. Rosszul döntöttem. Két halál közül a harmadik legrosszabbat választottam. Az örökkévalóságig tartó lelkiismeret-furdalást, hogy a rejtélyes kis róka életét adta az enyémért, anélkül, hogy ismert volna.
És én maradtam. Az ösvényföldön.
Millió és millió hosszabb-rövidebb ösvény, és számtalan kisebb-nagyobb, egyszerűbb-összetettebb keresztút birodalmában.