Napkorong

Rebők János anyai nagyanyám öccse volt, aki 1882-ben született hatodik gyerekként, az életben maradottak közül. Az öreg a csiffi tanyán béreskedett, ami légvonalban mintegy 10-15 kilométerre esett faluntól, valahova Bihar és Békés határa közelébe. Nagyanyám öccse olyan egyedül élt a nagyvilágban, mint az ujjam, noha valamikor nős volt, de ismeretlen okból elvált, otthagyván a gyermektelen házasságot.
Az öreg alacsony termetű, de nagyon erős alkatú ember volt. Öregségére egy kissé meghajlott a háta, de még akkor is gond nélkül csapta a vállára 80 kilós búzás zsákot. Egyenesre vágott, göcsörtös bottal járt, noha támaszra még nemigen volt szüksége, talán azért, hogy gyaloglásaiban legyen egy hűséges társa. Jobb kezében a bot, a hátán egy parasztzsák, amit bal kezével fogott, a fején, télen, nyáron, egy báránybőr kucsma, így maradt meg az emlékezetemben az öreg. Vöröses haja megritkult, de nem őszült. Ugyanilyen rőt volt ritkás szakálla, kackiásra pödrött dús bajusza és a szemöldöke is, amely alól mindig ravaszkásan csillogtak apró, mélyen ülő szemei. Nagyanyámtól hallottam, hogy valaki a rokonságból megkérdezete Rebők dédszüleimtől: - Hunnan a fenéből vettítek ezt a veres zsidó kölyköt?! – Más vörös hajú ugyanis nem volt akkor a családban.
János bátyám havonta járt nagyanyámhoz, azaz hozzánk, tisztálkodni. Ilyenkor mindig hozott valami apróságot ajándékba. Éppen, ami akadt Csiffen, a tanyán. A téglával lerakott tornácon kopogott a botja, kinyitotta verécét, mert nyáron a bejárati ajtó mindig tárva-nyitva állt, megállt a küszöbön és beköszönt:
- Adjon isten! Itthon vagy Lidi?- Ez nagyanyám volt.
- Itthon hát. Gyere, na, beljebb. Ülj le egy kicsit, hisz hosszú út van mögötted. Ennél-e?
- Nem én. – mondta az öreg, miközben leült egy hokedlire és maga mellé tette a földre a zsákját.
- Beszalonnáztam hajnalba, amikor elindultam. Hát Lídia itthon van? – Ez anyám volt, aki a nagyházban berregtette a Singer varrógépet. Aligha hallotta meg az öreg érkezését.
- Lídia, - szólt be nagyanyám anyámnak, - itt van János bátyád. - Anyám abbahagyta a varrást és kijött köszönteni az öreget. Az öreg lenyúlt a zsákjáért, keveset kotorászott benne, majd elővett abból egy nagyra nőtt, mosolygósan piros nyári almát, és ezen szavakkal fordult anyámhoz, akit nagyon szeretett:
- Ne, megehedd ezt tisis Lídia.- Azzal átadta az almát, amit anyám az ajánlásnak megfelelően, némi törölgetés után, rögvest meg is evett. Nagyanyám közben rámordult az öregre:
- Te János, eriggy mán kifelé avval a büdös bagóval, oszt köpd ki! Tudod, hogy Lídia nem állja. – Majd folytatta: - Megint milyen piszkosan evett ide a fene?! Melegítek én neked mosdóvizet. – Közben az öreg kioldalgott, anyám visszament varrni. Persze az öregnek esze ágában sem volt kiköpni a bagót, amit betett az északi oldalba, tiszta vagy félig elégetett dohány formájában, amitől időnként nagyokat sercintett, irigylésre méltó pontossággal. Ilyenkor egy kissé elfordította a fejét, ha valakivel beszélgetett, ami némi jólneveltségre vallott.

Az udvaron a hágató istállóból lomtárrá és fáskamarává átvedlett épület széles bejárati ajtaja előtt volt két tönkő. Az egyikbe bele volt vágva kisbalta, a másikra ráült az öreg, és elkezdte hasogatni a kuglifákat vastagabb és gyújtósnak való, vékonyabb darabokra. Közben nagyokat sercintett. Ráunt a favágásra, behordta az ólba a tűzrevalót. Ugyanonnan kerített egy vasvillát, és nekiállt forgatni a minap rendre lekaszált gazt az udvaron. A kucsma előre csúszott a homlokán, hogy csak lefelé látott. Odakiáltottam neki:
- Maga meg semmit sem lát a sipkájától. – Az öreg semmit sem válaszolt, csak sercintett egy méretest. Én meg tovább piszkáltam:
- Azt a büdös bagót sem köpte ki kend.- Ez már sok volt. Vele ugyan ne kutyálkodjon egy taknyos gyerkőc, és rám kiáltott:
- Elhallgass te kölyök, mert úgy derékon váglak, hogy rácsavarodsz a villanyélre! – Mondta fojtott hangon, mire én beszaladtam nagy nevetve a pitvarba nagyanyámhoz. Nagyanyám kiszólt János bátyámnak:
- Gyere be János! A kisházba tőtöttem neked a nagyobbik lavorba langyos vizet, meg kikészítetettem tiszta törülközőt, inget, lábravalót, de még kapcát is a bakancsodba. Gyere hát, mert elhűl a víz. – Majd folytatta: - Megmosom a fejed, meg a hátad is. –

Az öreg bejött, már elpárolgott a haragja. Bement a kisházba tisztálkodni. Egy idő múlva, miután nagyanyám tényleg megsúrolta a magunk főzte mosószappannal, egészen akkurátusan kinyalva jött ki onnan. Meg volt beretválkozva, ritkás veres haja meg volt fésülve, a bajusza, ha lehet, még kackiásabbra volt pödörve, mint annak előtte. Bagó sem volt a szájában, mert bejövet valahová elmentette. Megint a fejébe vágta a kucsmát, hogy ő még aprít egy kis fát. Igaz, ami igaz. Az öreg igen dolgos, szorgalmas ember volt. Nagyanyám beleegyezőleg szólt:
- Inkább fát apríts, minthogy a gazt forgatod. Megszárítja azt a nap. Majd szólok, ha meleg lesz a leves. – Az öreg kiment, nagyanyám meg eltakarította az öreg szennyeseit. Amikor a törölközőhöz ért, mérgesen kikiáltott az öregnek:
- Hányszor mondtam már néked, te tökéletlen, hogy ne fúdd az órrod a törülközőbe. Adok én zsebkendőt, csak kírjed. – Az öreg úgy tett odakint, mintha semmit sem hallott volna. Nagyanyám hozzám fordult:
- Látod nem bírom erről a rossz szokásáról lenevelni. – Bólintottam, mert tudtam, hogy az öreg főleg „repülő” zsebkendőt használ.

Nagyanyám morgolódott még egy darabig a tűzhelynél, hogy így meg úgy gusztustalan ez a János. Közben behabarta a levest. Miután az felfortyant, lehúzta tűzről. Visszarakta a karikákat a platnira, amiket korábban félre húzott.
- Így ni. Hadd hűljön egy kicsit, hogy ehessen ez az árva. Hisz nincs ennek senkije rajtunk kívül.-
- Dehogy nincs,- vetettem ellen, - ott van mindjárt a fingos Mariska néni,- így hallottam nagyanyámtól a húgát emlegetni,- meg Eszter néni.-
- Na azokra semmit sem számíthat, van azoknak elég bajuk magukkal is.- válaszolta nagyanyám.
Én tudtam, hogy nagyanyám húga és nővére jó asszony, de a családjuk nem tűri János bátyámat valamiért. Nagyanyám meg mindig mindenkit, még az idegent is, befogadja.
- Mán most szólhatsz bátyádnak,- mondta nagyanyám, - meghűlt a levese.
No nekem sem kellett több. Kiszaladtam a tornácra, és a kivetkező épületes rigmusba kezdtem, meglehetős hangerővel:
- Tönkőn ülő kis favágóm gyere be,
- Paszuly-levest adok neked idebe.-
Majd hozzátettem: - Nagyanyám hívatja János bátyámat. –
Anyám nevetve jött ki a rigmus hallatán. Kíváncsi volt a hatásra. Nagyanyám is mosolygott:
- Nagy kópé ez a fattyú. Rossz e. De azír szeretem. – Úgy éreztem, mintha hájjal kenegettek volna. Egyedül János bátyám nem méltatta hívogatómat. Bejött. Leült az egyetlen támlás székre a szabadkéményes pitvarban. Maga mellé tette a földre a kucsmáját, és szótlanul szürcsölte a finom levest. A második tányér leves után, amit anyám szedett ki neki, kedves kínálás közben, az öreg letette a kanalát, megtörölte a száját, megpödörte a bajuszát, elégedetten hátra dőlt, majd kisvártatva megszólalt:
- Hát Lídia meglásd, csak a Tiszai Gyuláé meg Hitleré áll már fel. –
Anyám dőlt a kacagástól, én nem kapcsoltam azonnal, mert tudtam, hogy János bátyám a nyilas rendszerre gondol, ugyanis Tiszai Gyula a helyi nyilas pártnak volt a vezetője. Az öreg csodálkozott, majd bizonygatta, hogy a kocsmába hallotta az emberektől a dolgok ilyetén alakulását. Lassan nekem is lesett a tantusz, mert anyám úgy nevetett, hogy a könnye is folyt belé.
János bátyám újra taglalni kezdte a világ akkori helyzetét.
- Hallod Lídia, büdös egy nagy gödör az az Olga. No meg Moszkovának, a muszkák fővárosának negyven föállomása van. –
Ezt megint nem lehetett megállni komolyan. Anyám meg is kérdezte az öreget:
- Nem a Volgára gondol, János bátyám?
- Tudja fene mán fiam, én így hallottam a kocsmába.-

Anyám közben elkomorodott, mert a Volgáról a Don jutott eszébe, ahová Erdélyből nem régen dobták ki apám alakulatát. Be is ment a nagyszobába, ahonnan hamarosan újra hallani lehetett a varrógép kelepelését. Így már a moszkvai vasútállomások száma nem lett vita tárgya. János bátyám annyira belejött a beszélgetésbe, hogy katonaélményeit kezdte mesélni az első világháborús időkből. Egyedül én maradtam a hallgatósága, mert nagyanyám is a dolga után látott.
- Amikor a rarancsai foronton vótunk, egyszer őrségben állottam. Valami mocorgást hallottam a lűszerraktár felül. Odaszóltam vót: Megállj te, az áldóját, mert lövök! Oszt nem állt meg. Durr, odalűttem. A szervijány hóttan esett össze. Az annya istenei-it! Ne őgyelegjen iccaka.
- Hun vót az a rarancsai front, és kik vótak azok a szervijányok?- kérdezetem az őreget.
- Hát az valahun Dilen vót a Pijáve környékén.- válaszolt az öreg magabiztosan, majd folytatta:- A szervijányok meg ellensígek vótak.-
- Te János! Ne bolondítsd azt a gyereket, hiszen sohasem voltál katona. Ezt is azoktól a kocsmai komáidtól hallottad.- szólt közbe nagyanyám, aki feltehetőleg már többször is hallotta ezt a történetet.

Utószó: Rebők János teljesen iskolázatlan analfabéta volt. Nem hazudozott, hanem úgy mondta el mások katona élményeit, mintha azok vele történtek volna meg, abban a formában, ahogy ő megértette azokat. Láttam az arcán, hitte, amit mondott. A II. világháború után is járt hozzánk az öreg. Az ő életében annyi változott, hogy béresből állatgondozó lett. Folytatott mindent ugyanúgy, mint annak előtte, amíg vérmes természete egy súlyos agyvérzés formájában el nem vitte. Nálunk halt meg, mi temettettük el. Béke poraira a mi Háry Jánosunknak.