|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Gy
Folytatás
András a díszudvar legmagasabb könyöklőjén ülve cigarettázott az auditórium naximus lépcsője előtt. Tulajdonképpen emlékezett és búcsúzkodott. Eszébe jutott, milyen remek filmeket (Szerelmem Hirosima; Kék angyal stb.) láttak a nagyteremben Zsuzsával, de az is, hogy egész TTK-s évfolyamoknak itt tartották a Marxizmus-Leninizmus diszciplínáinak előadásait. Ezek közül a filozófiát és a közgazdaságtant szerette, a tudszocot nem, mert az tiszta párttörténet volt, míg emezekben azért lehetett hallani Hegelről, Kantról, az ókori görögökről, valamint az értéktörvényről is.
Arra számított, itt nem zavarják meg emlékezését, hiszen itt akkor is kevesebben jártak, amikor a lentebbi emeleteken, a könyvtárban, a lépcsőfordulókban, többnyire „tanulópárokban” zajlott az élet. Rosszul számított. A folyosón Zsuzsa egy évfolyamtársa közeledett, célzottan felé.
- Szervusz Bandrus. Hallottam Magditól, mi történt köztetek Zsuzsával. Na hallod az a vérzés??! – Andrásban megállt az ütő: te szent ég, ezek a legintimebb, szörnyű részletek hogy az ördögben kerültek közszájra!!?? Lenke azonban zavartalanul tovább csicsergett Andrást méregetve. Észre vehette András feszengését, mert a következőkkel folytatta:
- Tudod Zsuzsa mesélte Magdinak az esetet, amit nekem Magdi azzal toldott meg, hogy ő látott téged a strandon, hogy milyen erős a férfiasságod.- A helyzet kezdett András számára kínossá válni, de a Lenke szavai némi büszkeséggel töltötték el, holott tisztában volt a méreteivel, amelyek semmiféle rekordot sem döntögettek. Hiába, ilyen a pletyka, gondolta András, meg azt is, hogy témát kellene váltani.
- Mondd Lencsi, mi a helyzet Zsuzsával?- majd magyarázólag hozzátette:- Tudod, nem találkoztunk a felgyógyulása óta, akkor mindent megbeszéltünk. -
- Oh, Zsuzsi mindig lángész volt, minden vizsgáját jelesre letette, ilyen lett a szakdolgozata is. A szülővárosa egyik gimnáziumában pályázott meg egy állást, és tudtommal már el is nyerte azt. Határozottan kijelentette, neki egy életre elég volt a szerelemből. -
- Láttam őt a diplomaosztón. Hála istennek, nagyon jól nézett ki. Reméljük nem lesz igaza. - szakította félbe András a lány szóáradatát. – Lencsikém, nekem most mennem kell. Ne haragudj, de fel kell számolnom az albérletemet, Budapestre kell utaznom, mert augusztusban el kell foglalnom a fejlesztő laborban az állásomat. - Azzal elbúcsúztak, szerencsét kívántak egymásnak a nagybetűshöz, kétoldali kollegiális puszi, és elváltak.
*
Arról András Lenkének egy szót sem szólt, hogy a Zsuzsa felgyógyulása óta egyetlen egyszer sem találkoztak, hogy András nagy ívben került minden olyan helyet és rendezvényt, ahol korábban Zsuzsával rendszeresen együtt voltak. Már csak az énekkarba járt, amit P. Balázs vezetett. Oda meg Zsuzsa nem járt már el. Próbák után, amikor Istvánnal hármasban, később kettesben mentek át a Nagyerdőn, a Békás Tó irányában Ildikóval, aki a mezzo szólamban énekelt, és elsős vegyészhallgató volt, megnyílt a fiú, és amit el lehetett, elmondott a lánynak szerencsétlen előbbi kapcsolatáról. A lány megértően hallgatta. Semmihez nem fűzött kommentárt, csak hallgatott. Andrásnak ez akkor éppen elég volt.
Szorgos napok következtek a diplomamunkával. András az egyetem központi épületébe csakis az énekkari próbák miatt járt be. Szinte minden idejét az Intézetben és az ATOMKI-ben töltötte. Az utóbbiban volt meg ugyanis az András optikai kísérleteihez szükséges vákuumtechnika. Eljött a védés ideje. A bizottság jószerével minden észrevétel nélkül jelest adott András diplomamunkájára. Néhány kérdés azért elhangzott, amelyekből András először érezte úgy életében, hogy az adott témában többet tud tanárainál. Ez furcsa érzéssel töltötte el.
Végre mindennek vége volt. Áldott szabadság!! Várhatóan gyönyörű a nyár a Balatonnál az egyetemi énekkarral, ahova Erdős Ildikó is eljön. Kit érdekel a Nagybetüs??!! Az évfolyamnak jó harminc állás között lehetett válogatni. András egy nagyon patinás budapesti cég ME gyáregysége fejlesztő részlegének laboratóriumát választotta, ahol majd félvezető technológus lesz.
*
Az énekkar Almádi egyik kempingtáborában telepedett meg, ahol a „Viva la musica” című a capellával vetette magát észre. De az egyrészes fürdőruhás fiatal lánytagok is nagy sikert arattak a sátrak férfilakóinak körében. Az egyik ragyogó délelőtt fürödni készült az egész énekkar. Balázs meggyőződéssel állította, hogy ehhez is be kell énekelni. Rögvest el is kezdődött a mélyebb regiszterekben indított, de egyre magasabbra törő ne-no-ni-nó-zás. Nem a kórushoz tartozó népség vette a kórust körbe. Ez már elég volt arra Balázsnak, hogy beintse repertoaruk egyik kasszaszámát a „Szállj fecskemadár, Jöjj hív a határ” kezdetű, kedves, vegyes-kari művet, aztán otthagyta a kórust, tüntetve azzal, hogy az alkalmi hangverseny, íme magától is működik. Néhány visszatapsolt ismétlés után visszajött a sátrából, leintette a kórust és közölte, hogy délután hajókirándulás is lesz. Fogott néhány markosabb legényt, akikkel elmentek Szürkebarátért. Néhány termetesebb demizsonnal tértek később vissza.
Közben odalépett Andráshoz egy igen jó vágású srác.
- Bemutatnál öreg, annak a szőkének ott? – és előre mutatott a kemping bejárata felé, ahol a lányokat dongták körbe a magányos vadászok.
- Melyik szőkére gondolsz? - kérdezett vissza András.
- A kontyosra, akin kék fürdőruha van. Arra a kék szeműre.
- Rendben. - mondta András. – Hogy hívnak?-
- Zoltán vagyok, ELTE-s. – jött a válasz.
- András és Zoltán közben odaért Ildikóhoz, aki éppen feltette a napszemüvegét, majd azt lehúzva, egy kissé furcsán nézett fölötte a két fiúra. A tekintetében ott volt: Mit akarhat András ezzel az idegen sráccal?!
- Ildikó engedd meg, hogy bemutassam neked Zoltánt, Zoltán ez itt Ildikó, a barátnőm. – Zoltán elképedve nézett Andrásra, majd Ildikóra, végül mindhármukból kipukkadt a jókedvű nevetés.
Zoltán megveregette az András vállát, egy sziasztokkal elbúcsúzott, és még visszaszólt:
- Hát humorérzéked, az van!! – és eltűnt a strand felé vezető úton, újabb vadász-
mezők felé.
A nagyszerű strandolást még sikeresebb hajókázás követte ebéd után. Nagyon jót tett a hangszálaiknak a Grauer Mönch. Előbb csak halkan, több szólamban andalították magukat az „Ej halászok, ha-a-a- lá-á-szok” című népdallal, Palestrinával, néhány motettával, más vegyeskari művekkel, de ahogy a Barát és a lassan kezdődő aranyhíd a vízen a szívükig kúszott, előjöttek a szólók. Ebben Balázs járt az élen a száz szál gyertyás, öreg betyárral, aminek a refrénje, a magassága miatt, meglehetősen próbára tette néhányukat, akik tenort énekeltek. Természetesen András is igyekezett kivágni a rezet, hiszen Ildikó is hallgatta a nótázást, amit a szíve mélyén lenézett, de a pillanat varázsa őt is magával ragadta, és a zöldre festett rácsos kaput már ő is kényszeredettség nélkül együtt énekelte a többséggel.
Nem messze a kempingtől, a közút másik oldalán volt egy elhagyatott kis lépcső, ami egy a partoldalban lévő telekre vezetett. Ez lett Ildikó és András találkahelye, amit később is csak úgy emlegettek,- vajon, megvan-e még a mi lépcsőnk?? – De addig még sok víznek kellett ide-odafolyni a Sió-csatornán.
*
Mire András és Ildikó igazándiból összemelegedett volna, eljött a búcsú ideje. Vége volt a balatoni nyárnak számukra, de még utólszor meglátogatták a „lépcsőjüket”, amin éjszakába menőkig beszélgettek, és néha csókolóztak is.
Pestről rendszeresen jöttek a levelek Ildikónak Debrecenbe. A válaszok sem késtek sokat András albérleti címén, az Üllői út 29 szám alatt. Az albérletet András orvos nagybátyja szerezte, aki korábban miniszteri főtanácsos, de történetünk idején már a IX. kerület egyik körzeti orvosa volt. Hozzátartozott a Kálvin téri templom szolgálati személyzete, de gyülekezete is (a nagybácsi a Párttal nem jött ki valamiért, de erről nagyon szűkszavúan beszélt csak). Andrásnak volt egy dunántúli szobatársa, B. Miklós, aki frissen végzett, nyelvszakos tanár volt és remek vörösbor-szállítmányokat kapott szülőfalujából.
András korán kelt minden nap, hogy kiérjen idejében az EIVIRT, gyakorlatilag Káposztásmegyeren lévő, fő telephelyére. Különleges belépője volt, aminek a portások tisztelegtek. Ettől még rendesen blokkolnia kellett mind a bemenetnél, mind a kijövetelkor, amikor is komoly motozások voltak.
Első feladatként András egy többnyire manufakturális szinten gyártott nagyfrekvenciás dióda technológiájának fejlesztését kapta, amit a cég lokátorokhoz készített csekély sorozatnagyságban a Néphadseregnek, félüzemi körülmények között. András hamar belátta, hogy ez a termék egy zsákutca, mert nem a technológián kellene fejleszteni, hanem a konstrukción. Gigahertzeken stabilan rezegni egy ilyen elavult „kütyü”, már csak a méretei miatt is, soha sem lesz képes. Erről beszélt a gyáregység vezetőjével, aki helyeslőleg rázta fejét és kijelentette:
- Ne fáradj kolléga. Azt a terméket nem fejlesztjük tovább. Holnaptól folytasd a körutad a szilícium egykristály gyártásánál. Aztán megint elbeszélgetünk, mielőtt a tranzisztorgyártásra kerülnél. Apropó! Szakszervezeti tag vagy? -
- Nem. – válaszolta András, - és nem is akarok az lenni. Ezen a nagyfőnök erősen elcsodálkozott, majd megkérdezte:
- Elárulnád, hogy miért nem? -
- Csak azért, mert itt semmit sem tesz a szakszervezet azon kívül, hogy beszedi a tagdíjat. Teljesen lefeküdt a pártalapszervezetnek -
- Tényleg? KISZ-tag sem vagy? Pedig az a M. Csaba, a kisztitkár, olyan rendes gyerek.-
- Az sem. Nincs itt semmi szervezeti élet. A gimiben és az egyetemen legalább valami volt. Igaz, ott sem voltam a KISZ-nek tagja. Ez utoljára gimiben fordult velem elő, ahol az iskola időben első kisztitkára voltam. - válaszolta András.
- Egyáltalán nem is érdekel a munkásmozgalom? – jött a következő kérdés.
- Dehogynem. De nem ilyen gyakorlat mellett. –
- Köszönöm a beszélgetést. – mondta B. elvtárs, a GYES vezetője, és intett, hogy vége a „kihallgatásnak”.
Másnap hívatta Andrást a pártalapszervezet titkára egy kikent, kifent jó ötvenes, kissé romos nő.
- Hallom B. elvtárstól, hogy maga milyen véleménnyel van az itteni szervezeti életről. Kérem, ezt mi nem tűrjük el! Itt a munkásmozgalomnak óriási hagyományai vannak. Nem úgy, mint vidéken, ahonnan maga idekeveredett. Nehogy maga tanítson már ki minket, milyen legyen a párt és a szakszervezet viszonya!! – fakadt ki az érdemes hölgy.
- Látom én asszonyom, hogy milyen. Látom a prémiumosztás mikéntjéből is. – A hölgy a többszörös festékréteg alatt is láthatóan elsápadt. Ekkora pofátlanságra nem számított. Egy fiatal diplomás, akinek a papírján még meg sem száradt a pöcsét, gyakorlatilag nulla munkásmozgalmi múlttal, mer vele így beszélni. Vele, aki Marosán elvtárssal, a régi szocdemessel, szokott konzultálni ragyogó jövőnkről.
Szóval az elvtársnő ilyesmit hordott össze és kitessékelte Andrást az irodájából.
- Majd gondom lesz magára! – sziszegte András után és becsapta az ajtót.
*
A politikai csatározás közepette az jelentett némi vigaszt, hogy András a különféle félvezető termékek fejlesztő részlegein sok újat tanult a szakmáról, illetve beiratkozott félvezető szakmérnökire, ahol sok szilárdtest fizikai ismerettel gazdagodott, amely diszciplína a debreceni egyetemen nem volt egyáltalán hangsúlyos. Ott a magfizika vitte a pálmát. A csúcseseménye az volt azonban az életének, hogy Ildikó meglátogatta az „öccsét”, aki a zeneakadémián tanult karvezetés szakon. Az Ildikó családjában a zene a második anyanyelv volt, mert édesanyja énektanár volt. Ildikó a vegyipari előtt a zeneiskolát is kijárta, zongorázott. Palinak, az öcsikének, pedig állítólag abszolút hallása volt. Ezért is ment az akadémiára, amivel később igen sokra is vitte.
Szóval, mit szépítsük, Ildikó a szülei tudta és az öccse nélkül meglátogatta Andrást az albérletében. Miklós ugyan otthon volt, de sürgős magánórája miatt,- az óraadásba egyébként Andrást is bevonta,- angolosan távozott.
András elpanaszolta Ildinek munkahelyi megpróbáltatásait, a saját hülyeségét, hogy képtelen tartani a száját. Erről Ildikó a gyakran forduló levelekből is tudott, de szóban most szembesült igazán a fiú konfliktusával. Mindent megértett. Ő nem is lehetett volna KISZ-tag akkoriban, még ha akart volna is, mert édesapja református lelkész volt és hitoktató (már ameddig lehetett; az ifjúság keresztyén nevelésének témaköréből doktorált a két háború között). Az Ildi szülei már annak is örültek, hogy lányukat felvették a méltán híres debreceni vegyipari technikumba, ahonnan már majdnem egyenes út vezetett az egyetemre. Igaz egy évet mosogatott a szerves kémián érettségi után, és csak az után lett gólya.
Ildikó komoly gondolkozású leányzó volt, aki két lábbal állt a realitások talaján.
- Te Bandrus, alaposan befűtöttél magadnak. Változtass taktikát. Csináld, amit mondanak, majd csak lesz valahogy. –
- Az az érzésem,- válaszolt András,- hogy nem való ez a Budapest nekem. -
- Na ezt ne hamarkodd el. Te mondtad, vidéken csekély a lehetőség a te szakmádban. - András egyetértően bólintott, majd megkérdezte:
- Milyen lesz a félévi bizid? –
- Hát, tudod a kollokviumaim elég jól sikerültek, de az év végi szigorlatok teszik igazán nehézzé a másodévet. –
- Neked olyan alapjaid vannak a vegyipariból, hogy jelentős előnnyel indulsz a gimiből jöttekkel szemben. –
- Ez igaz volt idáig. Tényleg majd hogy megéltem az ott tanultakból, de mostantól bele kell húznom jobban. -
A lány szinte vigyázzban ült egy támlás széken. Kék szeméből, bizalom, derű, biztonság sugárzott Andrásra, és egy pici tartózkodás az idegen környezet miatt. Mégis csak egy legénylakáson van, egyedül egy fiúval. Vajon mit szólnának a szülei, ha az utazás igazi okát megtudnák??! Ez nem fér össze a neveltetésével. A lányon szoknya volt és egy testhez simuló kötött, lila színű garbó-fazonú, könnyebb pulóver. A kabátját az úri lakás előszobájában felakasztotta András az előszoba falára.
András közelebb húzódott a lányhoz és hamiskásan megkérdezte:
- Hiányoztam egy kicsit? –
- A Balaton után?! Csodálod?- kérdezett vissza lány. A fiú még közelebb jött és megfogta Ildikó mindkét kezét. Gyengéden felhúzta a székről a lányt és finoman, majd vadabbul szájon csókolta. A lány visszacsókolt. Ekkor már összeölelkezve álltak. A fiú hirtelen elkomorult, elengedte a lány derekát, és fejét kissé félre fordítva, hogy a lány ne láthassa a szemét leült. Szó nélkül intett a tanácstalanul ácsorgó lánynak, hogy üljön le, majd szembe fordult vele.
- Ne haragudj rám Ilcsi! – Nem tudom, mi van velem. De ugye nem bántottalak?? –
- Bántani??!!- csodálkozott a lány, - azzal, hogy megcsókoltál? –
- Ugye nem vetted lerohanásnak, visszaélésnek? –
- Persze, hogy nem. Érezhetted. - bizonygatta a lány azt, amit mindketten tudtak amúgy is már. A fiúnak azonban valamiért kellett a megnyugtató bizonyosság, hogy nem követ el hibát.
*
András keresett és talált vidéken egy állást és hirtelen váratlansággal felmondott az EIVIRT-nél. Az istennek sem akarták elengedni. Amit András a történtek után egyáltalán nem értett. Jöttek a munkaügyi egyeztető tárgyalások. Andrást ezek a szócséplések nem érdekelték, szilárdan kitartott elhatározása mellett. Május elsejei belépésre kötelezte el magát új munkahelyén, ahol egy elbeszélgetésen a főmérnökkel megegyezett a tennivalókról és a havi járandóságról is. A sok szócséplés végén, már baráti hangnemben, megkérdezte B. elvtársat:
- Te János! Mi az ördögért nem akartatok elengedni áthelyezéssel?? –
- Azért nem, mert ha simán elengedtelek volna, nem kaptam volna új létszámot a központi keretből. Így, ilyen dicstelenül végződött András nyolc hónapja az Egyesült Izzónál, az akkor is világhírű cégnél, amely idő egy normál újszülött kihordására sem elegendő. Vitte vissza a sorsa a szülőföldje és egy új szerelem felé.
*
András és Ildi tulajdonképpen titokban találkozgattak Ildi lakásán a B. utcában, noha a fiú már be lett mutatva a parókián. Sokat találkoztak a Debreceni Kodály Kórus próbáin is. Egy alkalommal Ildi apja váratlanul (?) betoppant B. utcai háza azon szobájába, amelyiket sikerült neki nagy nehezen megtartani, amikor a városi tanács az egész házat ki akarta igényelni. Ugyanis Dr. Erdős, nagytiszteletű úr valamiért összekülönbözött az akkori püspökkel, aki külügyminiszter is volt; így aztán el is nyert egy Debrecenhez közeli parókiát. A püspök úr egyszerűen félre állította az útjából. Azzal érvelt Dr. Erdős, hogy középiskolás lánya innen járna a vegyipariba. Szerencséjére ezt méltányolták.
Ő viszont egyáltalán nem méltányolt azt a helyzetet, ami egyértelmű volt ugyan, de abszolút ártalmatlan. A fiatalok a rekamiren önfeledten csókolóztak, midőn a zord atya rájuk nyitott, minden kopogtatás nélkül. Elvégre ő otthon volt, meg hát ezért is jött. A párocska szétrebbent. Az atya a következő szavakkal fordult Andráshoz:
- Na fiam, te ide többé be nem teszed a lábad!!
Ildit úgy vonta kérdőre,- amit Ildi később panaszolt el Andrásnak, -„Aztán mikor jön a gyerek? Esetleg tudsz te már ennél többet is?!! „
Több sem kellett a két fiatalnak. Összerakták a kis pénzecskéiket, ugyanis Andrásnak nem volt elegendő pénze két karikagyűrűre. Felmentek a Vörös Hadsereg utcára és az Óra- és Ékszerbolt szegényes választékából, - szerencséjükre éppen volt, - azon nyomban megvettek két vékonyka karikagyűrűt. A gyűrűket azon melegében fel is húzták egy presszóban, kávéval ünnepelve.
A következő hétvégén, a parókián, az anyósjelölt, - aranyos asszony, - csaknem szívinfarktust kapott, kapkodott a Dalgol-cseppjei után, míg a tisztelendő, titokban, elégedetten, de nem minden kétség nélkül dörzsölgette a tenyerét. Voltak ugyanis feketén tornyosuló fellegek a családi égbolton: ez az András bevallottan ateista, noha meg van keresztelve. Nem egészen tiszta a származása sem. Van ugyan egy soványka állása, de miből fognak ezek megélni, ha jönnek a gyerekek, akik túl korai érkezéséről meg voltak győződve. Micsoda szégyen! Ilyen ebben a tősgyökeres debreceni tímár-családban még nem fordult elő. Mit mondanak majd a pártában maradt nagynénik, az egymás ellen amúgy is áskálódó sógornők??!! A gyülekezet, ha megtudja, hogy a tiszteletes úr lánya megesett.??!!
Már az is milyen ribilliót csapott, amikor az egyik Erdős fiú, - vastagnyakú kálvinista létére,- katolikus lányt hozott a házhoz. Ez a fiú állítólag még kommunista is. Betéve fújja a marxizmust!!
*
Egy tündöklően tiszta, de jéghideg és szeles februári vasárnap délelőtt Dr. Erdős az isten és mindkét oldali pereputty előtt összeadta a lányát Andrással. Mindenki könnyezett. Még az Árpád téri templomtorony öreg lakója, egy agglegény gyöngybagoly is párás szemmel kacsingatott a férfiaknak fenntartott karzat ablaka előtt álló vadgesztenyefáról. Az egyetlen bérelt taxit András hamar útjára engedte, miután a legöregebbeket az hazafuvarozta. Így az első hitvesi csók után az újasszony bizony körömcipőben tipegett haza, a közeli B. utca 77 sz. alá. A mintegy tucatnyi főre méretezett esküvői lakomát Dr. Erdős állta, amit az Arany Bika Csillagtermében rendeltek meg. A kék mennyezet csillagai gúnyosan néztek a kis társaságra, de főleg Dr. Erdős tiszteletesre, mert most fizetett ki csak azért egy csomó pénzt, hogy András mégis csak betehesse a lábát Ildi egyetlen szobájába. Sőt! Ő volt az, aki egy gyürkös borítékban, sűrű bocsánatkérések közepette, hozta a rokonság adományait jó magyar forintban. A csengetésre András ment ki, már melegítőben volt. A z újdonsült após rettenetes zavarban kért bocsánatot a zajgatásért, miközben átnyújtotta az adományt, majd sietve eltávozott.
Nászút nuku. Ildi járta a hatodik szemesztert, András a műveknél domborított. Esténkét jöttek az énekkari és a pásztorórák. Előtte azonban jól be kellett dörrenteni a vajsárga cserépkályhába. Az András hozománya igencsak terjedelmes és csaknem felbecsülhetetlen értékű volt, alulról. Az nem állt másból, mint némi felső és alsó ruházatból, egy fejpárnából, egy paplanból, két jobb időket is látott pizsamából, törülközőből és nem utolsó sorban egy fél disznóból, amit csak a végső pillanatban sikerült kb. 1800 Ft-ra átváltani, mert a molnár nagybácsi belátta, hogy a fél jószág számára sincs tartási engedély Debrecen belvárosában, illetve nincs, aki feldolgozza azt.
Andrásék eleinte gondosan védekeztek, nehogy Ildi teherbe essék, mert az veszélyeztetné az egyetem elvégzését. Ebben András és az Erdős család maximálisan egyet értett, kivéve az Erdős család egyetlen tagját, Ildikót. Egyik este, kóruspróba után Ildi kezdeményezett (ez még egyetlen egyszer fordult elő házasságuk alatt !!), hogy milyen jót lehetne most szeretkezni védekezés nélkül, mert ő ezt pontosan kiszámította. Persze ez nem így hangzott el, hanem úgy, hogy a kinyitott, megvetett rekamieren Ildikó magához húzta Andrást, aki persze tettre kész volt, de az óvszer után nyúlt. Ildikó lefogta a kezét, és azt súgta a felizgult fiú fülébe, hogy arra most nincs szükség.
A kórusban nagy volt az izgalom és a készülődés. Hamburgba készültek, az NSZK másik végibe a Jürgen Jürgens kórus meghívására. Nagy repertoárral mentek. Velük utazott Simándi József is, hogy Dávidot énekelje a Psalmus Hugaricusban. Műsoron volt még több Kodály és Bartók mű is, valamint a neghívó kórussal történő együtténeklésre a Carmina Burana, Orfftól. Akkor tört ki Andráséknál a parasztgyalázat, amikor kiderült, hogy annyi a mezzo fekvésű női hang a kórusban, hogy a hölgyek fele sem mehet ki. Ildikó is kimaradt a válogatottból. Pedig nagy zenei műveltsége miatt mindent kifogástalanul tudott, kapásból blattolt. Andrást viszont, a halhatatlan emlékű, alapító karnagy talán egyetlen szakmai tévedéseként, beválogatták a csapatba. Kevés volt a tenor, azaz kevés a beteg férfi kórustag, mert mint ismeretes, a tenor az nem hang, hanem betegség, járta a mondás.
Ildikó jogosan meg volt sértve: nem válogatták be, András nélküle is el akart menni. Hogy hagyhatja itt pár hónapos, ifjú házasként??!- visszhangozta a család is. Lám csak itt az első szakítópróba! Ildikó végül is belenyugodott, hogy bolondnak jár a szerencse és elengedte uracskáját Hamburgba. Az út vonattal, hálókocsi nélkül eszméletlen fárasztó volt. A közös hangverseny elsöprő sikerrel ismétlődött néhányszor a távoli kikötőben.
A z urak egy része természetesen meglátogatta a hírhedt Reperbahn Strassét, azaz a vígalmi negyedet, hiszen olyat még sohasem láttak. A magukat áruló hölgyek a járdaszinthez képest viszonylag alacsony „kirakatokban” ültek, hiányos öltözékben, bájaikat kínálva. Ha a fiúk megálltak egy ablak előtt, és enyhén megkocogtatták azt, akkor az ablak kinyílt, a Wieviel kérdésre rögvest jött a Zwanzig felelet, mire valamelyik huncutabb legény visszakérdezett: „Pfening??”Erre a hölgy mérgesen becsukta az ablakot.
András egy zsebrádióval, 12 személyes étkészlettel, nem mindennapi színtartósságú, hófehér nylon inggel, némi csokival, mint hadizsákmánnyal, dög fáradtan tért meg. Ildi már javában hányt. Áldotta a sorsát, hogy nem mehetett a csapattal. Ahogy tolatott egyre nagyobb hasával, az após rendszeres időközönként járta a családot, hogy minden rosszmájú híresztelés ellenére, Ildikó még mindig hordja a terhét. A pártában maradt nagynéniket ette a méreg, hogy mégsem volt olyan sürgős az az esküvő. Andráséknak december közepén gyönyörű kislányuk született, és Ildikó is letette minden vizsgáját. Jóllehet nem volt se gyes, se gyed csak hathetes szülési szabadság. Ám az egyetemista Ildire ez sem vonatkozott. Ráadásul akkor még nem volt divatban, hogy az apuka menjen szülési szabadságra.
Amíg a borjúkötél feszült, ahogy ezt a bihari falvakban a terhesség közbeni és szülés utáni házaséletre mondani szokás, nem is volt semmi baj a szexszel. A problémák ez után kezdődtek. András észre és nagyon a szívére vette, hogy Ildinek nem hoznak különösebb örömet az együttlétek. A legszebb pillanatokban Ildi másról kezdett el beszélni, viszketett a feje. Mindenütt volt csak a csúcson nem. Hiába volt minden gyengédség, kedveskedés. A legmeglepőbb az volt, hogy nem igen engedte, hogy András hozzá nyúljon. Sem testileg, sem lelkileg nem tárulkozott ki soha. Az a klasszikus mondás valósult meg, ami úgy szólt, hogy 'már hat gyerekünk van, de még a köldökét sem láttam a feleségemnek'. András természetesen magában kereste a hibát. A legrosszabb az volt, hogy a problémáról még csak beszélni sem tudott Ildivel. Andráson hamarosan szomatikus tünetek kezdtek mutatkozni: reggelente kihányta a gyárban az ott bekapott reggelit. Az üzemi orvos azt javasolta, hogy ne igyon tejet. Ez valamit tényleg segített, de a gyomorgörcsi megmaradtak a gyomorszáj környéki fájdalommal együtt. Hiába gyenge volt a gyomra. Sehogy sem tudta András elképzelni, hogy ez Ildinek így jó és elég. Lassan befészkelt az agyába a zöld szörnyeteg. Hiába jött a második gyerek, amikor Ildi ötödéves lett, és dicséretére legyen mondva, kisebb problémákkal ugyan, de simán lediplomázott, majd terhesen a Véradóban el is tudott helyezkedni, ahonnan mihelyt látszani kezdett rajta a terhesség, rögtön elbocsátották, hiába szerzett András azonnal állást neki annál a cégnél, ahol ő is dolgozott, szóval hiába telt az idő, a szerelmi viszonyuk nem javult, hanem romlott.
Andrásnak erősödő meggyőződésévé kezdett válni, hogy a feleségének bizonyosan van valakije. Odáig süllyedt, hogy elkezdte élete párját ellenőrizni. Az az evidens megoldás, hogy családpszichológushoz forduljon, vagy egyszerűen belássa, és esetleg megbékéljen azzal, hogy a neje hideg természetű, eszébe sem jutott. Csak sokkal később egyszer paradox módon az anyósának panaszkodott úgy fogalmazva meg a problémát, hogy Ildi nem elég nőies, amit persze nem a külsejére értett, a mama bevallotta, hogy az ő házasságuk is olyan volt, hogy mindig neki kellett a papánál kedveskedni.
A gyerekek nőttek, az apósék nyugdíjba készültek, és a papa bejelentette, szükségük van a B. utcai lakásra, amiből sok kérvényezésre a tanács végre elhelyezte a gyógyszerész-pedagógus házaspárt. Az após kifejtette Andrásnak, hogy újíttassa fel a házat, majd ő fedezi a költségeket, mert azt el kívánják adni.
- Láb helyett láb kell, fiam. Intézzetek magatoknak lakást. -
Nos, András intézett, de ez már egy másik ketrecbe vezető ideiglenes út kezdete volt.
|
|
|
- április 17 2009 09:52:42
A nagy érdeklődésre való tekintettel a további folytatások meghatározatlan időre elmaradnak. Reklamációnak helye van.
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
