|
 Vendég: 12
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
_Idő múlásával egyre gyakrabban járunk temetésre. Az elmúlt hónapokban temettük klubtársaink közül Hajtun Józsefet a Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub ex- elnökét, Aszódi Imrét a kultúra lovagját. A halottainkra való emlékezés indította el bennem ezt a rövid és szomorú eszmefuttatást.
Félünk a haláltól, vagy a halottól. Civilizált korunkban majdnem mindenki kórházban , vagy gondozó intézetben adja ki lelkét, ismeretlen betegtársak, jóságos de mégiscsak munkájukat végző orvosok, ápolók között- magányosan. Nincs lehetőség a végső búcsúra, az utolsó pillantásra, mosolyra, simogatásra. A haldokló még le sem hunyja a szemét, már húzzák köré a fehér paravánt, majd pár órával utána le kerül a halottas terembe.
Nekünk, akik egyenlőre még élünk, megszűnik minden személyes kapcsolat a távozóval. Nem vagyunk tanúi a haláluknak, nem éljük meg vele a remény, a vívódás, az apátia pillanatait. Igaz mentesülünk jókora kényelmetlenségektől: nem kellett ápolnunk, esetleg tisztába tennünk, etetnünk, öltöztetnünk, letörölnünk a halál veríték cseppjeit. De cserében elveszítjük a szeretet átadás utolsó esélyeit. Amit a haldokló csak tőlünk kaphat meg, s nem az orvostól, nővértől. Megteremtjük viszont az öröklét illúzióját saját magunknak. Mintha a halál csak vele eshetne meg, mintha véletlen baleset, szerencsétlenség volna ez a dolog. Társaságban beszélni róla csak sóhajtozva, szörnyűködve szabad. Készülni rá bármilyen idős korban, bármily súlyos kór szorításában illetlenség. Az orvos is bíztatást hazudik. Nem fogjuk fel, hogy aki végső útra készül, annak el kell rendezni magában a világban függő ügyeit. Végig kell gondolni életét: megtett e mindent, amit számára az élet kiszabott? S ha nem, változtathat, korrigálhat-e még?
Egy faluban nőttem fel. Az öregek mesélték, hogy az első világháború előtt a parasztok halálképe szervesen illeszkedett az élethez, ahogy a magyar paraszt kapcsolódott a munkájához, léte értelméhez, a földhöz. A parasztember - talán természetközelségből vagy vallásos világfelfogásból - a halált az élet szükségszerű végének tekintette, és készült rá. Rokonai, szomszédai halálakor megélte kicsit a magáét is. Az öregek, magatehetetlen betegek és talán a csecsemők halálát is magától értetődőnek tartotta, s csak a javakorabeliek elmúlása rendítette meg. Évtizedek során kialakultak a búcsúztatás módozatai, az elhunyt emlékét, s talán a saját jövendő halálát tisztelve meg vele. A felravatalozás, a virrasztás, a halotti tor különböző változatainak komoly jelentősége volt, amit ha elhagytak, a holt nem nyughatott a sírjában sem. Végtisztességet adni nem szólam volt, hanem őszinte szándék, tradíció, mint a templomba járás, úrvacsora vétel. De nem szegték meg a vallási szabályokat sem és kegyes renddé álltak össze az emberek lelkében, s a falu mindennapjaiban. Aki tisztességesen élt, elvégezte munkáját, ellátta családját, azt szinte az egész falu elkísérte utolsó útjára. Az úton végig szólt a harang. A gyászolók joggal dicsérték a pap gyászbeszédét, talán még a harangozót is: „ Milyen szépen szólt a harang!”
Szól-e a harang miértünk is majd, midőn időnk lejár? Nem tudjuk, nem is érdekel, de nem is foglalkozunk vele. Pedig mind többünkre les a vén kaszás idő előtt is, ha olvassuk a statisztikákat, vagy az újságok gyász rovatait. A rendszertelen életmód, a sokasodó családi gondok, a bedöntött sörök, pálinkák, a körömig elszívott cigaretták, a túlhajszoltság mind-mind önmagában is elég ahhoz, hogy ne 80 , de még ne is 70 évesen roskadjunk össze. Megállni, eltöprengeni fölötte, beszélni róla, netán változtatni is , ugyan kinek van rá ideje? Akár hiszünk a túlvilágban, akár nem, bármit tartunk is arról, hogy mi lesz utána, de úgy gondoljuk valamiképpen élünk tovább. Legalább addig, amíg hozzátartozóink, barátaink emlékezetében élünk. S ha érdemesnek bizonyulunk még egy-két nemzedéken át- talán. Már ezért a túlélésért is érdemes volna megállni, gondolkodni, lépést váltani, most, amíg nem késő. Gyermekeink, unokáink becsületéért. Hogy ne hagyjanak el, sem ténylegesen, sem emlékeikben. Nehogy úgy járjunk, mint egy öregember, aki magányában önként vetett véget életének. Majd később ajtajáról alig tudták leverni a rozsdás lakatot.
Az amit régen sorsnak neveztek, ma már sok függ tőlünk magunktól. A tétlen sorsfelfogás idegen a mai dinamikus élet számára, és ez kihat arra is, hogy miként közelítünk az öregedéshez, az elmúláshoz.
|
|
|
- április 21 2009 11:42:14
Kedves Molnár József!
Nagyon szépen, meghatóan vetetted papírra gondolataidat az elmúlásról. Arról, hogy hogyan élték meg régen és ma azok, akik számítottak rá előre, és gondoltak rá. Akik megérhették, hogy megöregedjenek, és tudták, hogy előbb-utóbb itt lesz az ideje
De ha jól belegondolunk, ma már nem csak azok gondolkodhatnak el ezen, akik öregek, hanem az 450-60 évesek is, akik közül nagyon sokan elmennek mostanában, akik szinte tartópillérei az egész társadalmunknak, hiszen ők azok, akik vállukon viselik a fiatalok és az öregek anyagi gondjait is. S ha ők mennek el zömében, akkor nem tudom, kikre lehet számítani a jövőben. Kiktől várható a segítség. Hogy adott nehéz helyzetekből (válságból) könnyen kievickélhessünk?
És mennyire igaz az is, hogy egy eltávozó addig fog élni, amíg eszébe jut gyermekének, unokájának, déd- vagy ükonokájának!
Nekem eszembe jutnak sokszor a nagyszüleim, és egy dédmamám is, és természetesen apám is. És legtöbbször csak a jóra emlékezem személyüket illetően.
Örülök, hogy ilyen témákról is olvashatok!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- április 21 2009 11:44:55
helyesbítek: 50-60 évesek |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. április 21. hétfő,
Konrád napja van.
Holnap Csilla, Noémi napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
