|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Gy
Kicsúszik a talaj a lábam alól, és csak zuhanok....
Éreztem az erős karok szorítását, de csak hánykolódtam, hallottam a kétségbeesett hangokat, de egyre csak üvöltöttem, a sietős léptek koppanásait a fényes és tiszta padlón, aztán egy éles fájdalom, tudtam, hogy egy tűt döftek a bőrömbe, de nem érdekelt, semmi sem érdekelt, meg akartam szűnni, nem akartam lélegezni többé, nem volt miért, nem volt értelme többé semminek, csak sötétséget akartam, és őt akartam, magamhoz szorítani, újra és újra, érezni az illatát, a testének melegét, a biztonságot a karjaiban, a puha haját ahogyan az arcomat csiklandozza, a lágy kezeit, ahogyan átölel, a hangját, ami álomba ringat, őt akartam, őt, senki mást… vissza akartam őt kapni. Ez a fájdalom, mintha a lelkemet tépték volna ketté, ahogyan elszakították őt tőlem, és nem tehettem semmit, istenem, nem voltam ott, hogy megvédjem, mennyire félhetett, és én nem segítettem neki, egyedül volt, és zuhanok, már nem hallok és nem érzek semmit, csak a mindent elnyelő fájdalmat, körülvesz a semmi, örülök neki, talán minden véget ér, végre, és vele lehetek, újra, megint, mindig, örökké…
Sötét van, és hideg, vacogok, fázósan dörzsölöm a karjaimat, és ahogy körülnézek semmi ismerőset nem látok. Durva és magas kőfal vesz körül, néha elhalad mellettem valaki, de már megszoktam, gyakran jelentek meg ezek az alakok mostanában az álmaimban, és már nem is próbálok tőlük segítséget kérni, tudom, nem segítenének, csak bámulnak rám a fakó és jéghideg szemek, mintha így akarnának mondani valamit, de nem értem. Vámpírok, a szemfogaik kilátszanak halvány, és vértelen ajkaik közül, de nem bántanak, egyikük sem, még csak hozzám sem érnek, és én nem félek. Ezerszer végigjártam már ezt az utat, bár a helyszín mindig új, de a végén mindig hozzájutok, ahogy felém nyúl hívogatóan, szívszaggatóan gyönyörű, de látom a halált a tekintetében, és hozzá akarok rohanni, de képtelen vagyok, az utolsó métereken mindig magába nyel valami, próbálok küzdeni, hogy csak még egyszer a karjaimban tarthassam, hogy utoljára érezhessem az ajkait, szinte beleőrülök annyira vágyom rá, de nem tudok, egyszerűen nem tudok a közelébe jutni.
Mikor ébren vagyok, mint most, csak bámulok magam elé, és egyre csak az emlékeibe kapaszkodom. Semmi nem érdekel, csak hogy a közösen eltöltött idő örökre bevésődjön a koponyámba, az első találkozásunk, mikor megláttam, azt gondoltam, hogy ő a világ leggyönyörűbb teremtménye, azt akartam, hogy örökké az enyém legyen, senki másé, és igent mondott, mikor elhívtam arra a koncertre, és igent mondott, mikor megkértem, hogy legyen a feleségem, és igent mondott, mikor örök hűséget kértem tőle. Ő volt a mindenem, az életem, jobban szerettem mint a levegőt, mint bármit ezen a világon. Ő éltetett, mellettem volt, segített, megnevettetett, ő volt minden, amire valaha is szükségem volt. És most elvesztettem. Nem volt többé az enyém. Elragadták tőlem, lehetőséget sem adva, meggyilkolták, brutálisan, képesek voltak megütni azt a gyönyörű és ártatlan arcát, pedig ő semmit nem tett, sosem ártott senkinek, a legkedvesebb ember volt, akivel valaha találkoztam, nem ezt érdemelte, nem szabadott volna, ott kellett volna lennem, istenem, annyira félhetett. Szinte látom magam előtt, ahogy a nevemet sikítja, arca maszatos a könnyektől és a vértől, de egyre csak bántják, nem érdekli őket, hogy egy védtelen nő, istenem, ha tudnám ki tette, megbosszulnám, esküszöm, megölném őket a puszta kezemmel, hogy éljék át azt, amit ő érezhetett, a rettegést, istenem, kérlek, mondd, hogy nem szenvedett sokat, kérlek… lassan az őrület magába zár, de nem bánom… nem érdekel már semmi.
Ismét egy álom, ismét a jeges borzongás, az ismerős kőfalak körülölelnek, az alakok csak jönnek, némán méregetnek, én egy pillantásra se méltatom őket, csak megyek, előre, felé, hiszen tudom, hogy vár rám, hogy ismét ott lesz. Alig várom, hogy lássam, hogy megérintsem, akarom őt, mindennél jobban, de valahol tudom, hogy képtelenség, nem lehet újra az enyém, de mégis egyre csak reménykedem. És már látom is… ott áll, fekete ruhái kiemelik bőrének sápadtságát, szemei ezúttal ragyognak, akár a csillagok, és máris érzem, hogy most más, hogy valami megváltozott, talán a mosolya, igen, újra látom mosolyogni, és ez a mosoly csak nekem szól, de megtorpanok, megrémülök, nem akarom újra elveszíteni, nem akarom, hogy az utolsó pillanatban elragadjon az ébredés, soha többé nem akarok újra felébredni, ha ez az ára annak, hogy újra az enyém legyen. Teszek egy tétova lépést, a szívem a torkomban dobog, de nem érdekel, csak őt látom, és egy újabb lépés, ő biztatóan nyújtja felém a karját, és elhiszem, hogy most elérhetem, hogy ismét átölelhetem, hogy magamhoz szoríthatom olyan erősen, hogy senki és semmi nem tépheti el tőlem, és még egy lépés, és már látom a puha, fekete tincsekkel keretezett gyönyörű, de sápadt arcot, a szája vonalát, szinte érzem ajkainak lágyságát, a finom kezeit ölelésre tárja, és már semmi sem érdekel, rohanok felé, semmi sem állíthat meg, ismét velem lesz, ha kell követem a halálba, de nekem ő kell.
Egy kórházban vagyok, a múlt éjjel majdnem meghaltam, de nem érdekel, mondtam az orvosoknak is, csak hagyjanak hazamenni, vagy adjanak valamit, amitől egész nap csak alszom majd, és újra vele álmodom, de nem adtak. Mikor felébredtem, csalódottan és könnyek között döbbentem arra, hogy megint nem sikerült elérnem őt. Pedig már majdnem, már csak lépések hiányoztak, de megint visszarántott valami. Nem értettem, mit csinálok rosszul, hiszen csak megyek, egyenesen felé, és ő hív és vár, de nem tudom elérni, képtelen vagyok rá. Gee hozott be a kórházba. Azt mondta, hogy üvöltöttem álmomban, és hánykolódtam, a saját arcomat marcangoltam a körmeimmel, a számat sebesre haraptam, de én nem emlékszem semmire. Sokkot kaptam, a szívem majdnem leállt. Senki nem érti, hogy miért. Csak én! Mikor azt mondtam, hogy nem tudok nélküle élni, akkor azt szó szerint értettem, nekem már nincs életem, nincs semmim, ha ő nem az enyém. Bámulok ki az ablakon, de nem látok, hallom a hangokat magam körül, de nem értem, magamhoz veszem az ételt, de nem érzem az ízét, és egyre csak éhezem, megiszom az innivalót, de kibírhatatlanul szomjazom, nélküle semminek sincs értelme. Nekem, az életnek, semminek. Egyedül a halál az, ami menedéket nyújt.
Alig bírom már nyitva tartani a szememet… de miket beszélek, nem is akarom! Bele akarok süllyedni a feketeségbe, az álmot akarom, őt akarom, és már itt is vagyok. Ugyanaz a kőfal, ugyanaz az út, ugyanazok az alakok. Ezúttal nem óvatoskodom, sietek, ahogy csak tudok, nem ronthatom el még egyszer, most sikerülnie kell, igen, már látom… a fekete alakját szinte magába nyeli az őt körülölelő éj, de sápadt bőre olyan hívogató, végig akarok simítani rajta, megcsókolni puha ajkait, és ekkor észreveszem, hogy máris előtte állok…
|
|
|
- április 28 2009 08:55:24
Kedves Semy!
Ha jól értelmezem írásodat, akkor szeretnéd követni a "szeretett lényt", aki életed része volt és eltávozott az "örök vadászmezőkre"? És Te nem bírod elviselni hiányát? Még ha így is volna, gondolj arra, hogy egyszer, ha még sokára is lesz, találkozni fogtok. Ne sürgesd az időt, lehet, hogy előbb eljön, mint gondolnád!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- május 01 2009 17:20:04
inkább azt szerettem volna ábrázolni, hogy milyen az, ha elveszítünk valakit. az érzéseket, a kétségbeesést, a fájdalmat. szerencsére én még sosem tapasztaltam ilyen mértékű fájdalmat, nem is szeretnék, de úgy gondoltam, hogy olyan [i]"közelebbinek"[/i] tűnik majd az írás, ha E./1. személyben írom....
de köszönöm szépen a kommentárt! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
