|
 Vendég: 109
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Milyen szörnyen széles tud lenni egy keskeny erd?sáv...
Az erd?
Maróti László
Stockholm 1983
Zongorista-entertainerként keresem kenyerem. Sokat utazom. Az eset, amelyet leírni szeretnék, akkor történt, amikor már másodszor dolgoztam Stockholmban, pontosabban kint Arlandán az SAS Star Hotelben. Június eleje volt. Nyáron az országnak ezen a területén csak éjfél körül sötétedik be, hogy azután mindjárt újra ki is világosodjon: nyáron rövidek az éjszakák. Közvetlenül a hotel mögött álló régi, kétszintes faházban, az ú.n. Röda Stuga-ban, az id?járástól függ?en gyakran recseg?-ropogó falak és gerendák között volt a szállásom. Néha úgy t?nt, mintha szellemek is laknának velem. Csak ?k a fels? szinten.
Keveset mozgatom végtagjaimat, tehát az innen kb. hatvan méternyire lév? pianóbár gyalogosan történ? megközelítése jelentette számomra a napi testedzést. Persze akkor is ezt az utat kellett megtennem, ha átmentem a személyzeti étkezdébe, vagy amikor vásárolni szándékoztam a reptéri üzletekben, mert az ingyen-busz megállója ott volt a szállónk túloldalán a f?bejárat el?tt. Ha úgy adódott, hogy kicsit várakoznom kellett, azt a táblát olvasgattam, amely ismerteti az akkor még természetvédelmi területnek nyilvántartott környék érdekességeit, látnivalóit. Ezen a táblán volt egy egyszer? térkép azoknak az er?s jellemeknek, akik naponta képesek lefutni néhány kört, jelezvén azt a közel másfél kilóméternyi kis ösvényt, amely emelked?ivel, lejt?ivel alaposan próbára teszi a tüd?t, szívet, s a lábizmokat is. Az utacska, még a hotel közelében, mindjárt el is t?nik az erd?ben, de úgy, hogy abból egy keskeny sávot szel le. Húsz-huszonöt méter széleset.
Magamról el kell mondanom, hogy nem vagyok valami bátor, szívet és tüd?t próbáló, kalandokra éhes ember, de vannak bolondériáim, amelyeket mások bizonyára inkább hülyeségnek neveznének. Ezek nem er?próbák, nem virtusok, hanem olyan különleges esetek és körülmények, amelyeknek egyszer?en részese akarok lenni, amelyeket, életemben egyszer -, át akarok élni. Igy történt például egy alkalommal, amikor a Kanári-szigeteket már napok óta ostromolta a viharos erej? és kimondottan forró sirokkó (a fürd?szobám falán a csempe is meleg volt), hogy a fergeteges homokviharban nekivágtam a jó három kilóméteres sivatag fels? gerincének. Ha kés?bb a távolban felkékl? óceán látványa nem adja vissza lelkier?met, összeesem, s a homok percek alatt betemet.
Az azt követ? év februárjában egy ver?fényes téli napon Luleåban jégen sétáltam körül a város szigetre épült körzeteit, mindvégig jó távol maradva a parttól. Igy a séta közel négy, eléggé megeröltet? órába került, már csak azért is, mert a jeget vastag hótakaró borította, amelynek fels? rétegét állandóan be-beszakadó vékony jéglemezek fedték. Luleå csupán 160 kilóméternyire van a sarkkört?l. A h?mérséklet 29oC. volt.
A forróság és a hideg után egy harmadik: mindíg izgattak a s?rü, sötét erd?k, ahová majdnem biztos, hogy senki nem megy be, amely miatt az is majdnem biztos, hogy ott ember legfeljebb csak az aljnövényzet elburjánzása el?tt járt utoljára, nincs kizárva, hogy több évszázaddal el?ttem. Elképzelem azt az embert, vagy állatot, amelynek lábnyoma már régen kih?lt, de ott van, s én pontosan azon állok. Senki ne gondolja rólam, hogy az ?serd?k párás homálya is ugyanígy csábít. Nem! Oda a lábam be nem merném tenni!
Az arlandai erd?sávocskában kígyók, tigrisek és skorpiók sehol nem voltak
A szálloda, amelynek bárjában zongoráztam-énekeltem, természetvédelmi területen épült. Vörös téglafalai még repül?r?l is jól látszottak. Az SAS stockholmi-reptéri hoteljébe tényleg könny? volt összetrombitálni az ország különböz? városaiban dolgozó munkatársakat, mondjuk egy-egy konferenciára, vagy éppen az évi nyereség megrövidítésére.
Második szabadnapomon vidám, igazán szellemes filmet láttam a szálloda mozijában. Vetítés után hunyorogva mentem ki az esti, de még javában ragyogó napfényre, s megállva a f?bejárat el?tt, bizonyára megszokásból, az említett táblára néztem, amely mellett egy kissé távolabb, mint valami követend? példa, sétálókat pillantottam meg. Két n? és két kisfiú ért föl éppen a dombra, hogy azután mindjárt el is t?njenek a kis erd?sávocska és az erd? között. Azért ismételgetem, hogy erd?sávocska, hogy jelezzem: tényleg egy nagyon keskeny sávról van szó. A kellemes skandináv-melegben, talán a filmnek köszönhet?en, nagyszer?en éreztem magam. Arra gondoltam, hogy sétálva én is megjárhatnám azt az 1.2 kilómétert. Egyszer! Egyébként az a fajta vagyok, aki nem tud sétálni. Akkor is sietek, ha arra semmi okom sincsen. Igy azután hamar megközelítettem az ötletet adó hölgyeket és a fiúcskákat. Utóbbiak kissé lemaradva azon versengtek, hogy ki fedez fel ijeszt?bb szörnyet az ösvényt?l jobbra húzódó, említett, teljesen sötét sávocskában. Közben engem is megláttak. Pár napja laktak a hotelunkban, így azután integetve üdvözöltük egymást. Tudtam, hogy az út éppen az én Röda Stugámnál ér vissza a szálloda hátulsó szárnyához, ezért ballagóra fogtam a dolgot: szabadnapom volt, hát korai lenne még bezárkóznom, pont én, aki soha nem kerül ágyba hajnal el?tt. És még csak 20.45 volt.
Megálltam. A kis erd? miatt. Be akartam menni. Biztosra vettem, hogy liánvágó és egyéb felszerelés nélkül is legfeljebb tíz rövidke percbe kerül áttörnöm a sötétségen, annyira keskeny volt az erd?sáv. Er?s cip? volt rajtam, ruhámat sem kellett féltenem. Öt perce jöttem ki a mozibòl. Gyerünk!
Már a negyedik lépésnél vakondtúrásra, vagy erdei manó házának kupolájára léptem. Bokáig. Tudtam, hogy még pár lépés, s a s?r? növényzet miatt teljesen sötét lesz. Egy pillantás hátra, ami miatt a napfényt?l még sötétebbnek t?nt az el?ttem lév? ismeretlen. - Nahát, ez igazán egy nagyon hülye ötlet volt! - lihegtem.
Néhány perc multán már joggal vártam, mikor sz?r?dik át egy kis fény a még hátralév? fák és bokrok levelei között. A vártnál egy kicsit nehezebben haladtam. Arra gyanakodtam, hogy talán véletlenül elkanyarodhattam, s így nem keresztben, hanem az erd?sáv hosszában haladok. Aggódni kezdtem, mert ugyanakkor err?l az irányváltozásról cseppet sem voltam meggy?z?dve. Amikor már másfél- vagy kétórányit is viaskodtam a földtúrásokkal, bokrokkal és a sötéttel, a fantáziám is m?ködésbe lépett. Mintha valami kisebb pánik bujkált volna a gyomromban. További órák elmúltával már csak arra tudtam gondolni, hogy egy helyben körözök. Persze valójában ezt sem gondoltam komolyan. Ha betévedtem volna egy évszázadok óta rejtett barlangba, akkor a fák és bokrok hogyan létezhetnének napfény nélkül? Tehát barlang sem!
Elfáradtam. A teljes sötétség újabb bolondos ötletekre biztatta fantáziámat. Elképzeltem, hogy amikor majd legkevésbé gondolok rá, elcsúszom, s hideg, nyálkás lesz a talaj, vagy hatalmas gödörbe zuhanok, ahol soha senki nem talál rám. Meg kellett állnom, hogy idegeimet kissé megnyugtassam: csak egy keskeny erd?sávocska! Arra jutottam, hogy ha irányérzékem bolondozna velem, akkor legalább egyszer jó irányba is tévedhetnék.
Folytattam a vak viaskodást.
Kisebb pihen?ket tartottam, de az az enyhébb pánik kezdett félelemmé válni, f?leg azért, mert nem találtam magyarázatot arra, ami történik. Ha koromsötét is, de egy ilyen jelentéktelen erd?sávot, akármerre indulok is, régen magam mögött kellett volna hagynom. Már talán aludnék is. Azt sem csodálnám, ha bent a szállodában már javában szervíroznák a másnapi reggelit. És fénynek semmi jele!
Erdei sétám már meneküléssé vált, s annyira kimerített, hogy le akartam feküdni. Este dolgoznom kellene! Ez adott még egy kis energiát néhány bizonytalan lépés megtételéhez.
Márpedig éppen ennyire volt szükség!
Ahelyett, hogy végre örültem volna, a fogaim között eresztettem át valami cirkalmasra fogalmazott fohászt, amikor megláttam a lombokon áttör? éles fénysugarak vakító, de szívderít? nyalábjait.
Köralakú tisztáshoz értem, ami azonban nem az erd? régen várt túlsó szélénél terült el. Akkor ugyanis - többek között -, látnom kellett volna az én Röda Stugámat, no meg onnan jobbra a szállodát. A várt durván megforgatott gazos földterület helyett azonban olyan zöld pázsit fogadott, mint amilyen csak a mesékben fordulhat el?. Az ég csodálatosan kék, a világosság pedig már majdnem megfogható ragyogás volt, de meghatározható fényforrás nélkül. Zöld f?. Körös-körül évszázados fák és virágzó bokrok, de mögöttük megint a koromsötét erd?. A látvány szép volt, de rémít? is. Ami még rémít?bb volt: t?lem jobbra és balra emberek ezrei léptek ki ugyanabból az erd?b?l, amelyikb?l végül sikerült kitalálnom. Hangtalan, komor tömeg. Csakhogy ezek egy-két lépés után semmivé váltak, elt?ntek. Nyomukban újabb tömegek, újabb ezrek érkeztek, s ez így ment szakadatlanul. Két lépésnél azonban egy sem jutott tovább.
Csak én.
De miért pont én? Gondoltam rá, de a tömegb?l egyet sem mertem megszólítani. Pedig tényleg jó lett volna tudni, hova a csudába jutottam ennyi csetlés-botlás után? Mintha nem is láttak volna. Valahogyan mind csak a saját lába elé nézett. Olyanok voltak, mint akinek minden mindegy, mint aki valamiféle pontot tesz valaminek a végére. Igen. Féltem t?lük és féltem attól is, hogy valami megmásíthatatlant, valami visszavonhatatlant követek el. Fantasztikus filmek, vastag könyvek emléke vonult föl képzeletemben. UFO-kra, földönkívüliekre, szörnyekre, negyedik, sokadik dimenzióra gondoltam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy talán az én idegeimmel történt valami. Ám máris jött a következ? meglepetés, méghozzá nem az erd?b?l, hanem a hátam mögül, vagyis a tisztás fel?l. Ebben biztos vagyok: a tisztás fel?l, de, hogy úgy mondjam, teljesen bizonyos, hogy a semmib?l, koros férfi lépett hozzám.
- Ne lépj tovább! Kérdeznék valamit! -kiáltott rám.
- Jó, jó, jó! Itt vagyok! - válaszoltam egész halkan, mire mindjárt nyugodtabb hangra váltott:
- Azt szeretném kérdezni, hogy ki voltál?
- Én még ki is vagyok, válaszoltam bólogatva, hogy ezt nyugodtan elhiheti, közben pedig eléggé er?ltetett kacagásommal jeleztem, hogy a szójátékomban sok igazság van. Csuklómon az óra 21.10-et mutatott. Pedig m?ködött. Talán ez már másnap este lenne? Nem, mert a dátum még mai, motyogtam inkább csak magamnak. Ekkora világosság, ekkora fényesség még fönt Kirunában sem lehet ebben az id?pontban. A férfira néztem és hitetlenül csóváltam a fejemet. Töprengésem nem nagyon érdekelte, kissé fel is emelte a hangját:
- Nem válaszoltál! Azt kérdeztem, hogy ki voltál? Mi volt a munkád életedben?
- Már megbocsásson, de úgy beszél, mintha én...mi ez? Talán a saját temetésemen vagyok?
Az ember megért?en mosolygott:
- Fiam, ebbe bele kell tör?dnöd. A legtöbb, intett a folyvást érkez? tömegekre, nem akarja felfogni, hogy vele is megtörténhet az, amely minden él?lény közös sorsa. A tények azonban tények, s végül mind kénytelen belenyugodni.
- Belenyugodni? Mibe? - kérdeztem és bizonyára nagyon kifejez? lehetett az ábrázatom. - Mibe nyugodjak bele?
- A halálba. Meghaltál.
Hangja csöppet sem volt kárörvend?, inkább szelíd, mintha vígasztalni akart volna.
- Úgy álltam ott a füvön, mint akit fejbe ütöttek. Az öreg csak beszélt, beszélt, s az erd?b?l szinte özönlött a máris elt?n?k véget nem ér? hada.
- Meghaltam? Hiszen nekem családom van! - mondtam, s úgy figyeltem az öreg arcát, mintha várnám, hogy azt mondja:na, jól van, csak vicceltem!
- Persze, fiam, mondta helyette. - Id?vel ?k is jönnek, de úgysem fogtok egymásra ismerni. Én egyetlen ismer?ssel sem találkoztam akkoriban, most meg már persze ez amúgy is lehetetlen lenne.
- Na, akkor most kezdjük el az elején, mondtam és megpróbáltam összegezni a történteket. - Nézze, én itt dolgozom a közelben. Egy nagy szállodában. Nagyon szép este volt. Sétálni indultam. Közben az a bolondos ötletem támadt, hogy átjövök ezen a keskeny erd?sávon, mutattam az érkez? tömegek mögé, s bejöttem ebbe az erd?cskébe. Itt azután vagy eltévedtem, vagy nem tudom, mi történt, de az bizonyos, hogy nagyon sokáig tartott. Most meg, hogy végre kijutottam erre a gyönyör? tisztásra, mit találok? Megjelen? és elt?n? embereket, furcsán er?s fényességet, a pázsitról szinte enni lehetne! Maga is csak úgy megjelenik és közli velem, hogy már nem is élek. Mi a csuda történik itt? Mondja, hol vagyok én?
- Azok, akik hirtelen végzik, mind nehezen hiszik el, mert váratlanul éri ?ket a halál. Nem érnek rá lelkileg felkészülni. Akik hosszabb betegség után érkeznek, néha még mosolyognak is a boldog megkönnyebbülést?l. Soha nem csodálkoznak. Örülnek, hogy végre meghalhattak.
- Maga mit csinál itt?
- Azzal töltöm az idöt, hogy megkérdezem az új halottakat, mint téged is, hogy mivel foglalkoztak életükben, mi történt általában, amíg ?k éltek? Ha meg akarod szólítani valamelyiket, csak lépj oda és szólítsd meg, még miel?tt elt?nik.
- Már akartam, de részben nem mertem, meg azután olyan gyorsan továbblépnek, pedig biztosan érdekes lenne...
- Engem mindíg érdekelt, milyen lesz az élet ezen a bolygón, ha én már nem élek. Soha nem unom meg kérdezgetni a halottakat.
- Na, és honnan tudta, hogy magyar vagyok?
- Ezt a kérdést nem értem.
- Miért nem svédül, vagy hottentottául szólított meg?
Láttam az arcán, hogy ezt sem érti. Talán ön is magyar?
- Fiam, sajnos, nem tudom, mir?l beszélsz. Az én id?mben nem voltak ilyen...dolgok. Ne feledd, hogy én régen vagyok itt.
Lassan kezdtem belenyugodni, hogy tényleg befejez?dött, vége a táncnak, habár(!) az órám mutatói makacsul haladtak: szerintük igenis, este volt. 21.17. Jogos! Ha én meghaltam is, azért az id?nek nem kell megállnia. Vagy mondjam így: az órának nem kell megállnia. A fenébe! Lehet, hogy a régiek azért temettek halottaik mellé használati tárgyakat, mert...? Eh! Hülyeség! Ki érti ezt? Miféle kett?sség ez? A másvilágon mi értelme az id?nek? Számontartani, mérni azt, ami örök, vagy ami éppenséggel nincs, mert hiszen nincs többé jelent?sége? Ugyanakkor tény, hogy az egyszer? fehér lepelbe öltözött öreg, semmi kétség, a semmib?l termett mellettem.
- Nem ülnénk le? - kérdeztem. Nagyon fáradt vagyok.
- Fáradt? - Hitetlenül csóválta a fejét.
- Igen. Azt hittem, soha nem jutok ki ebb?l az erd?b?l. Erre most kiderül, hogy már nem is élek. Elnézést, hogy ilyeneket kérdezek, de...maga is...halott?
- Persze! Különben nem lennék itt.
- Na és...nos...mióta van itt? Vagyis, hogyan került ide? Hogyan történt a...dolog?
- Nem tudnál egyszerre egyet kérdezni? Legyintett. Nos, az tényleg régen történt , kezdte a választ. Eleinte én sem akartam elhinni, hogy befejez?dött az életem, pedig tudtam, hogy ami velem mrgtörtént, az bizony végzetes...
- Miért? Mi történt?
- Egy nagy szikla esett rám. Tudod, akkoriban az egyik hold már annyira közel keringett a Földhöz, hogy napjában háromszor jelent meg az égen. Ilyenkor, aki még mozogni tudott, menekült, amerre látott.
- Micsodaaaa?
- Igen, mert olyankor valódi k?zápor, s?t, sziklazápor pusztított. Arcán egy kis mosoly suhant át: - Nem, mintha ez rontott volna a helyzeten, de némelyik szikla füstölt, izzott, égett. Id?nként forró szél csapott az arcunkba. Gondolom, hogy azután a vizek, a szárazföldek rajzolata, az egész bolygó felszíne alaposan megváltozott. Meg kellett, hogy változzon. Az a szikla, amelyik énrám esett, pár pillanatra még az eget is elsötétítette. Meg sem próbáltam, értelmetlen lett volna menekülni.
- Szörny? lehetett, de mit ért az alatt, hogy az egyik hold? - kérdeztem izgatottan, mert már olvastam róla, mintha egyes mondák szerint valaha kett? lett volna.
- Abban az id?ben három hold keringett a Föld körül, de akkor még nem Földnek hívtuk, hanem Okontnak.
- Okont? - kérdeztem, de valójában a szót izlelgettem. Okont? Azt tudjuk, hogy voltak kihalt kultúrák, népek, de hogy egy teljesen más világ létezett volna már el?ttünk?
- Volt egy nagy, egy kisebb és egy valamivel még kisebb hold. Ez a legkisebb keringett legközelebb. Tudtuk, hogy egyre közelebb jön. Gyakrabban voltak földrengések, vulkánkitörések, meg úgy általában mintha megbolondult volna az Okonton az id?járás. Nagy-nagy szök?árak, árvizek voltak. A tengerek mellett elnéptelenedtek a városok, mert dagály idején víz alá kerültek. Egyre rövidebb, de egyre gyakoribb volt az ár-apály változása. Félelmetes volt! Ez a hold tehát akkor hullott szét, amikor én haltam meg. A másikról már itt hallottam sokkal kés?bb...
- Mit?
- Az is széthullott. Akkor is a kisebbik hold. Sokan jöttek ide, de nem mindenki. Azok Garfának neveztékr30;nem tudhatták, hogy a mi id?nkben Okont volt a bolygó neve. A ti el?deitek még látták a két utolsó holdat, s még írtak is róla, de ti mindíg azt hittétek, hogy a régiek mindenfélét képzel?dtek, meg, hogy csak fantáziáltak. Én nem értem, miért hiszitek a régiek tudásáról, hogy primitívek élénk fantáziája? Azután találtok valami nagyon régit, valamit, ami meghaladja mai tudásotokat, s akkor hitetlenül csóváljátok a fejeteket és azt mondjátok: rnahááááát!.
- Megbocsássa, de le kell ülnöm, mondtam, s letelepedve olyannak t?nt a f?, mintha ki lenne porszívózva. Semmi törmelék, vagy korábbi évekr?l maradt rozsdás t?levelek. Pedig megmorzsoltam: f? volt!
- Akárhogyan volt is azokkal a holdakkal, folytattam mostmár tudásra, ismeretekre várva -, maga tényleg jó régen lehet itt, hogy ennyi mindent megélt, vagy legalábbis hallott. Ó, hogy nem mondhatom el.
- Régen, bizony. A Föld mai népei gyakran ásnak ki régi tárgyakat, amelyek egykori fejlett kultúrára vallanak. Azt hittük, hogy még a hold széthullása el?tt átköltöztethetjük népeinket egy másik bolygóra, amely valamivel kisebb volt ugyan, de békés és természetesen lakható. Csak az el?örsök üzeneteib?l tudtuk mindezt. Kár, hogy nem sikerült.
- Kevés volt az id??- kérdeztem.
- Kevés? Azt hiszem, nem vettük eléggé komolyan, mert... Egyébként szinte teljesen készen álltunk a Nagy Költözésre, de egyszercsak elkezd?dött. Mennyi munka, mennyi tudás fekszik a lehullott sziklák törmelékei alatt, amelyekb?l remélem, sokat megtalálnak a kés?bbi id?k kutatói. Ha a mi ?rhajóink maradványait, vagy a velük kapcsolatos rajzokat sikerülne kiásnotok, láthatnátok, végülis milyen egyszer? dolog az ?rhajózás.
- Maguk is ?rhajózásnak hívták?
- Dehogy! Csakhát az én szókincsem úgy változik, ahogyan az újabb és újabb halottaktól eltanulom. Az utóbbi id?ben mindenkit meglep, ha azt mondom, három hold keringett körülöttünk az én id?mben. Sokat tanultam azoktól is, akik mi utánunk éltek ;na, akkor azok Garfának hívták a mi Okontunkat, ti meg azt mondjátok: Föld. Na, látod mondta hirtelen felkapva a fejét a Garfa népeinek sikerült elköltözni, s mégis, sokan közülük úgy választottak, hogy nem mennek el, inkább maradnak. Jó el?re felkészültek, már amennyire egy széthulló, széttöredez? hold pusztítására fel lehet készülni.
- A Garfa lakói, akik elmentek, melyik bolygóra költöztek?
- Már megtudtam, hogy a leírásokat, amelyek az új bolygó megközelítésér?l szóltak, s amit mi szándékosan megtalálhatóan dugtunk el, hogy az esetleges túlél?k hasznát vehessék, azt ?k meg is találták. Itt forgott az Okont, vagyis a Föld körött. Hogy melyik bolygóra költöztek, hiába mondanám, de szörnyen messze volt. Egy egészen másr30;
- Naprendszer?
Széttárta karját Azt hiszem, így mondjátok ma.
- Micsoda szörny? kár - mondtam -, hogy innen már nem jelezhetem a mostaniaknak, hogy ássanak és ássanak, mert a titok egy része talán ott fekszik a hegyek alatt, vagy a mai tengerek mélyén
- Elmosolyodott: - Azt hiszed, hinnének neked? A halálunk pillanatától semmi kapcsolatunk az él?kkel. Na, de a Garfa, folytatta elmerengve -, sokat megkérdeztem akkoriban, azért tudom, hogy nekik sikerült. Az egyik legutolsó ?rhajó vezet?jével is beszéltem. Utasaival felszállás közben került hold-záporba. Nagyon meglep?dött, amikor megszólítottam. Igen mérges volt a saját halála miatt.
- Meg tudom érteni - szóltam közbe.
- Mérges volt és azt hajtogatta, hogy gyönyör? bolygóra költöztek, ahol csodálatos élet várt rájuk. Gyorsan el is ment és err?l jut eszembe: ha három lépésnyire eltávolodsz t?lem, megszakad a kapcsolatunk.
Csak bólintottam, de közben bosszankodtam, hogy még halálomban sem tudhattam meg, hol létezik egy olyan bolygó, ahol az emberiség folytathatná életét, ha már az ittenit teljesen tönkretette? Vajon a Garfa népei megtalálhatóan dugták-e el a költözésükkel kapcsolatos tudnivalókat?
Az öreg folytatta:
- Biztos, hogy a mi holdunk széthullása után is voltak túlél?k, akik er?s, jól megválasztott barlangjaik falára felrajzolták üzenetüket az utókornak, azt amit ?k tudtak, s amit nem akartak hagyni kárba veszni. Ha azután egy-egy ilyen barlang tényleg megóvta a felkarcolt-festett tudást, akkor is, legtöbbször - ezek töredékei jutottak csak el a kés?bbi korok emberéhez, vagy éppen tudósaihoz, akik sajnos sokszor alaposan félreértették, vagy szándékosan félre is magyarázták ezeket a rajzokat és leírásokat. Azt is gyanítom, hogy a mi tudósaink jó id?ben elkészítették és, legalábbis azt hitték, fellelhet?vé tették az utánunk kifejl?dni remélt népeknek szánt közleményeiket. Ezért sejtem, hogy a Garfa népei ennek köszönhetik ürhajózási és csillagászati ismereteik nagyrészét. Azután lehet, hogy ?k is megtették a tudásuknak ezt a fajta átmentését, csakhát a lehulló sziklák, a kövek és az iszap, vagy a k?törmelék, meg a homok, nem válogat: könnyen betemethette a sokat ér? tudást.
- Maga legalább százezer éve lehet itt, de az sem kizárt, hogy több millió.
- Úgy érted, hogy nagyon régen? - kérdezte az öreg.
- Nagyon. Nagyon régen.
- Tudom, mire gondolsz és hidd el, néha én is tudtam itt meg dolgokat, amelyeket de jó lett volna tudnunk akkor, amikor még éltünk, amikor még mi is segítségre, több tudásra, vagy ahogyan ma mondjátok: információra szorultunk. De amikor a ti Föld-népetek halottaival kezdtem ismerkedni, állandóan visszatér? téma volt a büszkeség, a hazaszeretet, a-majd mi megmutatjuk!- a hatalom, a harc, a h?siesség, kivégzések, népek kiirtása, vallások, bosszú, meg számos olyan fogalom, amelynek megfoghatatlan tartalmával szemben mindenki tanácstalanul állna az Okonton, de éppen így a Garfán is. Biztosan nagyon megleplek vele, de sem a Garfa, sem a mi népünk nem jutott el odáig, hogy irtották volna egymást csak azért, mert valamilyen ügyben nem voltak azonos nézeten.
- Maguknál nem voltak harcok? -kérdeztem.
- De igen, voltak- bólintott izgatottan -, fegyvereket azonban nem volt szabad használni. Aki mégis megpróbálta, azt azonnal kivégezték.
- Kicsoda?
- A szembenálló felek. Illetve kivégezték volna, de erre, fejét rázta -, soha nem volt szükség.
Kis ideig csend volt. Próbáltam elképzelni a hallottakat.
- Tehát egyébként voltak fegyvereik?- kérdeztem végül.
- Voltak, bizony! Méghozzá rettenetesek! Ujja hegyét mutatta: - Egyetlen ilyen kis golyócskával hatalmas várost lehetett lerombolni. Ott senki sem maradhatott életben!
- Na, hát akkor mégis használták.
Türelmetlenül vágott közbe: - Egy szóval sem mondtam, hogy használtuk, hanem ha használtuk volna! Akkor!
- Tehát gyártottak fegyvereket, de nem használták? ábrázatom jelezte, hogy nem hiszem a hallottakat.
- Mi nem gyártottuk a fegyvereket, hanem mindegyikb?l készítettünk egyet.
- Egyet? Hiszen azt mondja, hogy igenis, háborúztak! Hogyan? Talán kézzel mentek egymásnak?
- Persze! Kézzel! Lebirkóztuk egymást, s aki nem bírta, aki vesztett, az kiállt a harcból.
Megint mosolyogtam: - Nem értem én ezt a háborút.
- Majd megérted. Az Okonton két uralkodó vélemény alakult ki arról, hogy miért is vagyunk mi él?lények, hogy lényegében miért vagyunk, miért élünk? Ez a helyzet két táborra osztotta a bolygónk népeit. Minden népet!
Itt felemelte a hangját:
- Nálatok, én ezt tudom jól, élnek népek a magas hegyekben és a kisebb-nagyobb szigeteken is, akikhez el sem jut a tudás, az, amit a nagyobb népek kultúrának neveznek. Ezek legtöbbször azt sem tudják, mi történik a bolygótok többi területein. Csodálkozol, ha ezek késsel, botokkal törnek egymás életére? Nálunk a legkisebb területre is eljutottak az ismeretek, mert mindenkinek tanulnia kellett és fontosabb esetekben tudni kellett állást foglalni. Még az életünk értelmér?l is!
- Nos, akkor mi lett a fegyverekkel?
- A két nézet miatt voltak kisebb háborúk az ellenfelek között.
- Verekedések
- Mindkét ellenséges táborban folytak a kisérletek hatásos és igazán pusztító fegyverek el?állítására, s ahogyan ez lenni szokott, ezek mellett más találmányok is születtek.
- És a fegyverek?
- Mit akarsz mindíg a fegyverekkel? Megmutogattuk egymásnak, s bizonyítottuk, hogy ha azt használnánk, biztosan a mi gy?zelmünkkel végz?dne a háború.
Mintha kissé sértett csend következett volna. Nem akartam, hogy elmenjen, ezért én folytattam:
- Maga mivel foglalkozott?
- Én találtam föl azt a kis golyót. Meg közben még sok egyebet isr30;
Megint mosolyogtam: Hogyan bizonyították be, hogy azzal nagy pusztítást lehetne végezni?
Megvonta a vállát:
- Megmutattuk a számításokat.
- És abból elhitték?
- Azt nem elhinni kellett! A számok mindíg önmagukért beszélnek!
Más tárgyra tértem: - A Garfa népeir?l mit hallott?
- A Garfa népei sokat háborúztak, de nagy háború csak egy volt. ?k is feltalálták, s akkor használták is!r30;azt a r0;golyótr1;. Hiába mutatták a számítások, hogy tragikus lesz az eredmény, mégis használták. Talán tényleg nem gondolták, hogy szörnyen veszélyes dolog ez, de amikor aztán látták a következményeket, bizony, nagy volt a riadalom. Hiszen az anyák torz gyermekeket szültek és a mez?gazdaság, állattenyésztés és halászat hatalmas területen hosszú id?re megbénult. Rengetegen éhen és szomjan haltak.
Hiába figyeltem rá annyira, mégis eszembe jutott: biztosan nem el?ször meséli ezeket a történeteket.
- A népek vezet?i megegyeztek, hogy a háborúkat, harcokat minden id?kre betiltják, s azok, akik ez ellen vétenek, minden további nélkül kiirtatnakr30;azt kell mondanom, hogy a Garfa népei alapjában véve sokkal életképesebbek voltak, mint mi még az Okont idejében. Míg mi ezernyi magyarázatot kreáltunk életünk, létezésünk értelmére, addig ?k belátták, hogy az élet nem szempontok, jelszavak kérdése, hanem alkalom valami jóra, amely soha kétszer nem adatik meg senkinek. Közben táplálékra, egészséges környezetre és békére van szükség. Nem is háborúztak többé. Azt pedig már tudták, hogy az egyik hold közeledik a Garfához, tehát el?bb-utóbb széthullva puszta létüket veszélyezteti. Ezért minden tudásukat és energiájukat az ürhajózás kifejlesztésére irányították, vagyis az eljövend? nemzedékek megmentésére, hogy azok még idejében elköltözhessenek egy másik bolygóra.
- Sikerrel - mondtam és nehézkesen felálltam. Ebben a pillanatban az ember mutatóujjával felém bökött:
- Te állandóan kérdezel! Én csak egy kérdést tettem fel, arra meg nem válaszoltál!
- Valóban - kuncogtam. Nos, én zongorázom. Zongorista vagyok. Zenész. Tehát, hogy úgy mondjam, zongorázom és énekelek.
- Na és azt hogyan csináltad?
- Sajnos, itt nincs zongora. Egyébként az egy jó nagy láda- próbáltam mutatni. Itt billenty?k vannak, belül pedig jól kifeszített, különböz? hosszúságú húrok, amelyekre a megütött billenty?k rákoppintanak, azok meg magasabb, vagy mélyebb hangot adnak. Ahány húr, annyi hangmagasság. Az ének pedig így hangzik, és énekelni kezdtem valami szép magyar népdalt.
- Na, és ezért nem haragudtak rád?
- Már miért haragudtak volna? Még fizettek is érte! Tudja mit? Nem is olyan rosszul
- Ja, a pénz, ugye?
- Igen.
Az öreg a fejét csóválta:
- A mi népeink nem használtak pénzt. Persze voltak, akik állították, hogy serkent?leg hatna az emberek közötti én ezt adom neked, te meg azt adod helyette viszonylatban. Az általános vélemény azonban túl megalázónak tartotta ilyen módon megjelölni, szinte megszámozni, hogy ki-ki milyen értékkel bír a társaihoz képest. S?t, a Garfa népei sem használtak pénzt, pedig náluk nagy versengés folyt a különböz? rangokért, címekért, csakhát azokat semmi mással nem lehetett megszerezni, csak sok-sok tanulással. A pénz az veszélyes és bolond dolog! Na, de ez a la-la-la meg va-va-var30;ráadásul pénzért! Dehát nem ez az egyetlen érthetetlen a ti életetekben, amit én nem tudok felfogni.
Ez a megjegyzése kissé megharagított:
- Én sem mondtam, hogy maga halálgyáros!
- Nem is vagyok az! Amikor én azt a kis golyócskát sok-sok számítási munka után felmutattam, nagyon jól tudtam, hogy soha senkinek nem ártok majd vele. Ezzel szemben a sok melléktalálmány egyikével több szörny? betegségt?l sikerült végre teljesen megszabadítani bolygónk összes népeit. Engem h?sként ünnepeltek ezért. De a te va-va-váidr30; - legyintett. - Na, de azután azokról is megvan a véleményem, akik olyanr30;képeket r11; két mutatóujjával rámát rajzolt a leveg?be.
- Festettek-segítettem ki.
- Na, az! Festettek! Hegyeket, vizeket, finom ruhákat, egymás arcát, kezét, lábát, fenekét, mellét, meg egy csomó olyan dolgot, amik soha nem is léteztek. Miért?
- Mert az szép.
- Már vártam! Mindegyik?tök ezt mondja. Meg kifejezni saját érzéseit, a lélek finomítása, gondolatokat, nézeteket megosztanir30; Közben pedig lelövitek, lebombázzátok egymást. Finom lélekkel. Te meg közben va-va-vázol! Nem lehettek ti normálisak! De nem ám!
Hangja nem volt köteked?, vagy mérges. Talán inkább kicsit szomorkás.
Legyintett, nagyot lépett és elillant a semmibe: megsz?nt létezni. Sajnáltam, hogy ez az egyébként is különös találkozás így végz?dött. Most tehát kapcsolatunknak örökre befellegzett. Kár, hogy szakmám leírására így reagált ez a, leírni is fantasztikus, égitestekkel egykorú ember.
- ¤ -
Percekkel kés?bb újra megjelent. Rámnézett, fejét csóválta, s azután olyan volt, mintha k?vé meredt volna. Hirtelen nagyon komoly lett az arca. Tétován hátrált egy nagy lépést, s ezzel végleg elt?nt.
Barátkozni próbáltam a gondolattal: halott vagyok. Egy pillanatig megvígasztalt, hogy nem kell többé számlákat befizetni, részleteket törleszteni, adózni, benzint venni, meg van még pár ilyen, amit?l sokan éppenséggel a halálba menekülnek, de azután gyorsan eszembe jutott, hogy még él a családom, s azok bizony folytatják a kocsi részleteinek meg még sok egyébnek a fizetését. Még itt sem lehet békében az ember? Miért izgat ez engem itt a túlvilágon? A puha pázsiton visszamentem egészen az erd? széléhez, hátha vigasztalhatom magam ezzel a soha nem próbált szórakozással:
- Te ki voltál életedben? - kérdeztem csak úgy, találomra az egyiket a csak pillanatokra fel-feltün? halottak közül. Ment tovább. Bizonyára késve tettem föl a kérdést. A következ? id?s férfi volt. Hosszú, fehér hálóing volt rajta. Tekintetét látván meghökkentem a saját kérdésem mélységes tapintatlanságán. Bocsánat, de ez ugyanis az utolsó alkalom, hogy válthasson még néhány szót, egyáltalán valakivel. Dermedten nézett rám.
Folytattam:
- Bocsássa meg otrombaságomat, de még kezd? vagyok ezen a téren. Tehát az volt a kérdésem, hogy mivel foglalkozott életében-ugye, tudja, hogy most
- Pap. Pap voltam.
- Pap? És milyen?
- Mindegy, nem? Megvonta a vállát, azután a fejét kezdte csóválni, s lassan valami mosolyféle jelent meg a szája szegletében. Ez a pokol, vagy a mennyország?
- Azt hiszem, hogy egyik sem, de itt a f?r?l enni lehetne, ha lenne mit, s lélekben is tisztaság...honol. Tudja? Nos, ez egyszer?en a Másvilág.
Figyelmeztetni akartam, hogy ha tovább lép, akkor örökre megszakad a kapcsolatunk. Mire azonban szólhattam volna, egyet lépett, mintha sietne valahová, s máris elillant. Gondoltam, sebaj, el?ttem a végtelen id?, az örökkévalóság, lesz még alkalmam találkozni érdekesebb esetekkel is. Megint eszembe jutott: az itt tapasztaltakat soha többé nem írhatom meg, nem hozhatom a még-él?k tudtára. Soha többé! Pedig lehetséges, hogy rájuk a jelenlegi hold készül sziklazáport zúdítani. rSoha többér1;: mit mondjak a családnak? Illetve éppen ez a baj, hogy nem mondhatok nekik semmit. Hát ez nem normálias! Mindíg is sajnáltam, hogy azok, akik éppen meghaltak, nem nyilatkozhattak arról, hogy min mentek keresztül. Akik pedig már féllábbal odaát voltak, s visszatértek a klinikai halálból, azoknak nem hitt senki, mert hiszen hogyan tudták volna bebizonyítani, mit láttak, s hogy mit tapasztaltak? Hiába bizonyítgatták: rAz a kis pizzás karton ott a m?szeres szekrény tetején teljesen ismeretlen a ti számotokra. Egyedül én tudom, hogy ott van, mert én itt lebegtem a plafon alatt, s láttam vérz?-haldokló önmagam, meg azt, hogy még az a karton is milyen poros!r1; Mégsem hittek neki...
Egymás után négy katonát szólítottam meg. Nem mondhatok róluk semmi különöset. Egyszerû emberek voltak abból a fajtából, akikkel soha semmi nem történik.
Azután egy kábítószeres adóellen?r következett, aki azt hitte, hogy még a dróg hatása alatt van. Nekem jutott a magasztos feladat:
- Uram, ön nem álmodik! Ez valóban egy egészen más, de nagyon valóságos világ! Uraságod befejezte az életét!
Az els? pillanatban úgy nézett rám, mint aki nem egészen érti, mir?l beszélek, de azután nagyot kiáltott:
- Hallelúúúúja! Ezzel szinte berontott az örökkévalóság láthatatlan kapuján.
Két utcalány következett. Görcsösen szorították egymás kezét, mintha ismeretlen, sötét házba léptek volna. Soha nem tudtam meg, mi lehetett az oka, mert szólításomra nem reagáltak.
Váltottam néhány szót egy pékkel, majd egy nevet? parkettással, aki létráról esett le és nyakát törte. Kérdeztem, minek örül annyira, de ? csak legyintett és ment a többiek után. Viszont volt egy igen fontos pillanat: amikor a lisztes arcú péket megszólítottam, hirtelen rádöbbentem, hogy még fáradtabb, s mi több, nagyon éhes is vagyok! Álmos és éhes? Itt, a túlvilágon? Mintha él? ember lennék! Él? ember kell, hogy legyek! Hát talán nem ezért jött vissza egy pillanatra az öreg, s nem azért volt egész komolyan meglepve? Persze! Velem újra felvehette volna a kapcsolatot. Velem és évmilliók óta senki mással. Én élek! Az órám sem látta be a visszavonhatatlan változásokat, s már 21.47-et mutatott. Teljesen hihetetlen! Habár r11; gondolkoztam tovább r11; ha pl. egy halottat órával együtt temetnek el, miért kellene az órájának megállnia, mondjuk, ha még jó benne az elemr30;? Dehát ez így is, úgy is nagyon zavaros! Ez itt tehát, a sok szokatlan élmény kétségtelenül bizonyítja, a Másvilág. Az is rendben van akkor, hogy halott vagyok. De hogy halott és éhes is!? Mert akkor hol keressem az ételt? Fáradt, álmos és nagyon éhes!? Vagy pedig még nem tudok róla, de van itt valahol egy közös étterem és kényelmes szállásokr30;na, de akkor az hol van? A fenét! Az id? pedig halad. Hát itt is van elmúlás? Ám mit tehet egy éhez? és álmos halott? A tisztás túlsó széle becslésem szerint még száz lépésre sem lehetett. Ha való igaz, hogy itt már minden mindegy, mit veszíthetek, ha benézek abba az erd?be is? Eszembe jutott, hogy oda, ahonnan a halottakkal együtt kiléptem, meg sem mernék próbálni visszamenni, de még belépni sem. Ett?l sokkal bátortalanabbul indultam meg el?re. Többször is hátrafordultam. Mögöttem tovább özönlöttek az újabb társak, de t?lem jobbra, balra és a pázsitot határoló erd? többi fái között csak bokrok, virágok és nyugalom. További három perc telt el. Nem siettem a túloldali erd? felé. Röhögnék, gondoltam, ha kiderülne, hogy mégis élek.
Meleg volt. Megálltam ott, ahol a pázsit és az erd? találkozott. A határvonalat mintha a legjobb kertészek tartanák rendben. Mi vár rám ott bent? Talán megint többórás botladozás a sötétben? Mert bizony az erd?nek ez a része is teljesen sötét volt. Elég volt bel?le: eltévedni egy keskeny erd?sávban! Még egy pillantást vetettem a szakadatlanul nyüzsg? halottak felé, azután félrehajtva egy bokor virágzó ágát, beléptem az erd?be.
Természetesen olyan volt, mint amilyennek kívülr?l látszott: s?r? és sötét. Legfeljebb két-három perce kerülgethettem a vakondtúrásokat, tobozokat, földb?l kiálló gyökereket, amikor ismer?s zajra figyeltem föl: repül?gép! A reptér! Arlanda! Ez a zaj a stockholmi reptér zaja! És mögöttem? Már újra teljes sötétség volt. Élek! Hát persze, hogy élek! Élek? Soha ilyen megmagyarázhatatlan kétségem nem volt. Egyébként is megfordult már a fejemben, hogy ennyi éjszakázás után igencsak megbocsátó az, akire ez tartozik, s mégis beengedett a Paradicsomba. S?t! Ki is engedett! Amikor már végre kezdtem beletör?dni, hogy mindennek vége, kiderül, hogy igenis, élek. Na, de akkor kivel beszéltem én, kik, vagy inkább mik voltak a halottak, meg az a szuper-öreg? Élek! Dehát így van ez rendjén! És végre le is tudom írni! El tudom mesélni!
Dehát tényleg: ki hiszi majd el?
Pillanatok multán már láttam a szálloda pirostéglás falait, s attól balra a faházat, amelyben abban a hónapban én, igen: én laktam. Ott kellett lennie a ruháimnak, a kottáimnak, meg mindennek, amit általában magammal viszek, ha szerz?déseim miatt utaznom kell. S ha azok ott vannak, semmi kétség: élek! És lám, a két n?, mögöttük most is lemaradva a két kisfiúval, t?lem balra még csak most közeledett a séta utolsó egyenesében. Átcsörtettem a durván felszántott, s?r? gazzal ben?tt legutolsó negyven méteren. Meg akartam tudni t?lük, hogy vajon hányszor járták körül az erd?t, vagy pedig ez már a másnapi sétájuk?
- Mikael! Robert! - sürgette a fiúkat a fiatalabbik n?, bizonyára a mamájuk.- Mindjárt tíz lesz, igyekezzetek!
Ez képtelenség! Házamhoz siettem. Persze, hiszen a kulcs is ott lapult a zsebemben. Ellen?riztem a dátumot, az ébreszt?m és a karórám ugyanazt az id?t mutatta: 22.02. Semmi kétség: egy jó órája, hogy sétálni indultam. Kirohantam a ház elé és fejcsóválva, enyhe félelemmel néztem az erd?sávot. A két fiú, most is lemaradva, akkor ment el a közelemben. Az egyik rámnézett és kuncogva lökte meg a másik fiú vállát:
- Na, ugye? Mondtam, hogy el?bb lesz itt. Átvágott rajta!
- ¤ -
Azóta évek múltak el és szerz?déseimnek köszönhet?en számtalanszor landoltam, vagy szálltam föl az arlandai reptéren. Ilyenkor legtöbbször alacsonyan repült el gépem a szálloda és környéke felett. Nagyon figyeltem azt a keskeny erd?sávot, de abban soha nem tudtam felfedezni azt a napsütötte tisztást, azt a gyönyör?séges pázsitot, ahol sokaknak, igenis, megállt az id?.
vége
|
|
|
- december 10 2008 02:05:26
25 évvel késõbb újra megpróbáltam átmenni azon a koromsötét, de csupán pár méter széles erdõsávon. Eredményét olvashatod a "Vissza a kiserdõbe!" c. novellámban.  |
- január 18 2011 08:30:19
Ügyesen cserkészted be az eszemet! Gratulálok a jól felépitett "erdei sétádhoz!" Hatalmas élményt jelentett az időutazás a túlvilágon, -innen nézve!-
Örülök, hogy ebben a ködös, hűvös reggelben a Te vendéged lehettem.
Szeretettel:Glica |
- január 19 2011 15:25:50
Kedves [b]Glica[/b], köszönöm szépen, hogy elolvastad és örülök, ha tetszett. Priviben többet.
üdvözlettel:
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
