|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Most megint magam előtt látom a kisfiút, kék kantáros rövidnadrágban, ahogy ül testvérei mellett egy régi fényképen, s látom pajkos nevetését is.
Amikor én megszülettem, Ő már 5 éves volt. Született neki egy öccse és egy húga, és nekem is született egy húgom. Az ősi házban így már több gyermek is játszadozott az udvaron. Addig is, míg iskolába nem jártunk, és még azután is gyakran voltunk együtt, de aztán Ő és testvérei szüleivel más faluba költöztek. De később is sokszor együtt voltunk Húsvétok, Szüreti bálok és egyéb rendezvények alkalmával. Felnőtté válva én gyermekeinek keresztanyja lettem, Ő pedig az én gyermekeimnek keresztapja. Minden Húsvétkor találkoztunk, és kölcsönösen megajándékoztuk a keresztgyermekeket. S az utóbbi években, minthogy már gyermekeink felnőtté váltak, elmaradtak ezek a húsvéti találkozások, csak hébe-hóba találkoztunk, vagy futottunk össze.
Gyermekei már „kiröppentek” a családi fészekből, a lánya orvos lett, fia pedig Angliában talált munkát magának.
Sajnos, kevés ideig élvezhette a nyugdíjas éveit. Nemrég hallottuk a hírt, hogy agyvérzést kapott és kórházba került, egyik felére lebénult.
És milyen az élet, még doktornő leánya sem tudott rajta segíteni. Nem volt műthető állapotban. A kórházba kerülése után két hétre, éppen Pünkösd első napján mondott búcsút földi életének. Szerencsére fia hazajött látogatóba és még beszélhettek egymással, ami már búcsútalálkozásnak számított, de akkor még egyikük sem tudta, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésük. Ahogy a fia visszautazott Angliába, másnap ő is útra kélt. Egy olyan útra, ahonnan már nincs többé visszatérés.
Tegnap volt a hamvasztás utáni temetése. A temetőkertben már nagyon sok ember gyűlt össze, amikor mi a családommal odaérkeztünk. Aztán sorban jöttek az ismerősök, a faluból rég elszármazottak, jöttek ki bottal, ki begipszelt lábbal, ki öregesen, bicegve. De jöttek, végeláthatatlan sorokban. Gyűltek a kegyelet koszorúi, virágcsokrai, s ellepték a ravatalozó bejáratát. Aztán a lelkész asszony beszédében felsorolta, mennyien búcsúztatják: „Búcsúznak tőle édesanyja, felesége, gyermekei, unokatestvérei, azok gyermekei, komái, keresztgyermekei, volt munkatársai, Erdélyben élő barátai, a helyi Polgármesteri hivatal, a falubéliek és a faluból elszármazott ismerősei.”
Nehezen lehet elhinni, hogy földi élete itt és most végetért, és útja tovább vezet az „örökkévalóságba”. Lehet, hogy ez az örökkévalóság csak a mi képzeletünkben létezik? Nem tudhatjuk. S ha mi is már az örökkévalóság kapuit „döngetjük” bebocsátásért, nem tudjuk megüzenni a hátrahagyottaknak, hogy valóban létezik-e, mert onnan már mi sem fogunk visszatérni.
Gondolkodóba estem: Vajon, ha én mondok majd búcsút ennek a földi létnek, és engem temetnek, kik lesznek azok, akik eljönnek a temetésemre? Lesz-e ennyi ismerősöm a közvetlen hozzátartozóimon kívül, akik sírom fölött imát mondanak?
Annyi sok ismerőssel, baráttal nem találkozunk nap mint nap életünk során, s mégis, amikor az utolsó útra lépünk, akkor majdnem mindannyian megjelennek, jelezve azt, hogy valahonnan ismerősei voltunk egymásnak.
Nekem ő apai ágon a legidősebb unokabátyám volt, s én neki anyai ágon a legidősebb unokanővére. Emlékszem, anyámat mindig „ángyinak” szólította. Most megint magam előtt látom a kisfiút, kék kantáros rövidnadrágban, ahogy ül testvérei mellett egy régi fényképen, s látom pajkos nevetését is. Hiszen kisgyermekként többször megviccelték nagyapjukat, aki az én apai nagyapám is volt. A kis „kópé” már csak emlékeimben fog létezni, aki felnőtt korára is megtartotta humorát, pedig az élete nem mindig volt neki sem habostorta. Most már ott fenn a csillagok között van, s elképzelésem szerint onnan néz minket, az „állomáson maradókat”. Laci 61 éves volt mindössze, még élhetett volna. De neki így volt megírva abban a bizonyos „nagykönyvben”!
Torma Zsuzsanna
2009. június 11.
|
|
|
- június 12 2009 00:59:16
Kedves Zsuzsa!
Sajnos, az életben megtörténik velünk, egyszer, vagy többször is, hogy még a szeretteinken sem tudunk segíteni, vagy pont azokon nem tudunk.
Ez mindig fájdalmas, elszomorító. 
Írásaid , ha néha később is, de szívesen olvasom, tetszenek.
Szeretettel:nagygabi  |
- június 12 2009 08:53:25
Kedves Zsuzsa!
Nagyon meghitt, bensőséges hangulatú elmélkedést olvastam egy temetés kapcsán. Sajnos, többnyire ilyenkor állunk meg egy pillanatra, teszünk bizonyos szempontok szerint számvetést, és tényleg szomorú, hogy legtöbbször ezek az események adnak alkalmat arra, hogy ritkán, rég látott ismerőseinket, szeretteinket megöleljük.
Tetszenek írásaid, mert rendkívül élet-közeli, nagyon is természetes érzésekre és gondolatokra világítasz rá, és egyben hihetetlen közvetlenséggel engedsz betekintést érzelemvilágodba, gondolkodásodba, életlátásodba...
Szívesen olvastalak!!!
Szeretettel
szí. |
- június 12 2009 09:32:56
Kedves Gabi és Szoszircsi!
Megköszönöm, hogy itt voltatok, olvastátok ezt az írásomat is, és örülök annak, hogy szívesen olvastok!
Üdv.: Torma Zsuzsanna |
- június 12 2009 21:52:32
Kedves Zsuzsa!
Ilyen az élet, - mikor megszületünk mi sírunk,mikor elmegyünk akkor a hozzánktartozók,rokonok,barátok,ismerősök.Gondoltál-e már arra,hogy minden temetésen kicsit mi élők magunkat síratjuk?
Azt hiszem azért mert a veszteség minket ért.Aki elment, hitem szerint új kört kezdhet hamarosan.Írásod szép könnyen olvasható,a téma kicsit szomorú de elgondolkodtató.Gratulálok szeretettel:hova |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
