|
 Vendég: 1
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ Ajánlat mindazoknak, akik félnek felvállalni múltjukat. Én sem amiatt írtam meg ezt, mert büszke lennék rá, hanem segítséget szeretnék nyújtani azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülvén nem tudják mire számíthatnak. Nekem is jól jött volna, ha akkor valaki elmond mindent. Ha megfogja a kezem, és beszél velem. Követtem el hibákat. De attól még ember vagyok. Sőt, talán ettől vagyok csak igazán az.
Minden 2008. május 10.én kezdődött. Akkor már egy hónapja voltam együtt A-val, ismét. Minden más volt, mint évekkel azelőtt. Kedvesebb volt, figyelmesebb, és, mintha sokkal felelősségteljesebb lett volna. Teszem hozzá még egyszer, hangsúlyozva: mintha.. Úgy emlékszem minden pillanatra, mintha tegnap történt volna. Ismeretlen ismerőseinkkel kocsiba ültünk, közel fél óra után megálltunk egy kocsmánál, beszélgettünk, csocsóztunk, felhőtlen jókedvünkben pár sör is legurult. Visszafelé úton felmerült a kérdés, hazavigyen- e, vagy menjünk hozzájuk. Közelebb is volt, meg egyébként is, úgy véltem, már bízom benne annyira, hogy akár le is feküdjünk. Gyermeki naivitásom talán ekkor kezdett újra éledezni bennem. Ironikusan kifejezve magam, a hangulat megvolt. Rendetlen szoba, metál zene, egy kis ágy, és mi ketten. Persze utána jött egy szeretkezés, ami nem csak, hogy nem volt jó, de utána egész éjjel aludni sem bírtam a mérhetetlenül hangos horkolásától. Egy lányregényben ez lenne az, az este, amin a barátnők hangosan nevetnek egyet. Én nem tudtam. Szívesebben sírtam volna. Hajnalban hazavitt, Ő meg elindult az édesanyjával rokonlátogatóba.
Teltek- múltak a napok, kezdődött a nyári dömping, és lassan elérkezett a kötelességteljesítés időszaka. A kezdődő rosszulléteimet annak tudtam be, hogy a busz, illetve a szerpentines utak nem állnak teljes harmóniában a gyomrommal. Nem is tűnhetett volna fel semmi, hisz a havi vérzésem percre pontosan be is köszönt hozzám. Egy hét után hazaértem, ez idő alatt nem beszéltem A–val, nem hívott, nem reagált, még arra a két üzenetre sem, melyben hogyléte felől érdeklődtem. Útközben rosszulléteim napi rendszerességűvé váltak, a cigarettát sem kívántam, pedig erős dohányos lévén a napi egy doboz elfogyott. Úgy döntöttem, felkeresem a nőgyógyászom, megejtem az évenkénti rákszűrésem, és megérdeklődök tőle pár dolgot. Nem mellesleg fogamzásgátlót is fel akartam írattatni, ugyanis odaadó nő lévén kímélni akartam A–t az óvszer okozta kellemetlenségektől. Egy fiatal orvos fogadott, megvizsgált, majd az asszisztensnek mondott valamit, és hívta a következőt. Ez alatt a hölgy a kezembe nyomott egy papírt, amivel elküldött a vérvétel felé. Nagyokat pislogva lépkedtem kifelé, kérdezni nem volt időm, csak néztem a papíromat, és nem értettem, mit akarhatnak tőlem. A vérvételi szobánál szintén egy hölgy dolgozott, kiszólt, elvette a papírom, egy kis műanyag valamit nyomott a kezembe, vizeletet kért, és elmagyarázta merre van a legközelebbi mosdó.
Pár perc múlva kézhez kaptam az eredményem, illetve egy másik papírt is. A mellettem ülő lány szintén oda várt, az ő szemében már láttam a rémületet. Ő már tudta, amit én még akkor nem.. Mindkettőnknek pozitív volt a tesztje. A következő állomás az ultrahangos vizsgálat volt, az első igazi megaláztatásom helyszíne. A bent ülő, két huszonéves, műkörmös nő megvető pillantással nézett rám, felfeküdtem egy asztalra, egy ökölnyi valamit a vaginámba tuszkoltak, majd kiállították a papírt: 10.hét 3. nap. A fentebb említett lánnyal egyszerre értünk vissza a rendelőhöz, az asszisztenssel közöltük a tényállást, miszerint abortuszra szeretnénk menni.
Megkaptuk a helyi családvédelmi szolgálat telefonszámát, ahol időpontot kellett kérni. Következhetett a második megaláztatási pont. Péntekre kaptam időpontot, fél 9- re. Időben érkeztem, még várnom is kellett egy keveset, majd behívtak. Hangszigetelt szoba, sivár, fehér falak.. Mondjuk, mire is számíthattam azok után, hogy ilyen döntés elé kényszerültem? Egy szürke szemű nő ült velem szemben, és a köszönés, illetve a papírjaim szemrevételezése után belekezdett a lelki terrorba. Miért nem akarom megtartani? A párommal beszéltem már erről? Ugye tudom, hogy emberi élet felett döntök? Alig tudtam a kérdésekre válaszolni, végig az kattogott a fejemben, miért pont velem kell mindennek megtörténnie. A szürke szemű nő a lelkembe kapaszkodott és cafatjaira tépte. Nem tudtam felfogni. Alig kezdtem bele saját, felnőtt életembe, máris egy másikról kellett döntenem. Fiatal voltam, és még ezek is után is annak tartom magam, bár hamar fel kellett nőnöm. Nem volt munkám, nemhogy egy gyereket, saját magam nem tudtam fenntartani. Akkor, és most is a műtét tűnt a leghelyesebb megoldásnak.
A kötelező három napos gondolkozási idő mellé egy 29ezer forintos csekket is kaptam, melyet ez alatt az idő alatt kellett befizetnem. Ott álltam a jövőm kezdetén, az egyik kezemben egy leendő élet cetlijeivel, a másikban a csekkemmel, és fogalmam sem volt mihez kezdhetnék. Mindeközben A–val megbeszéltem másnapra egy találkozót. Úgy véltem, ő lehet az egyetlen kapaszkodó most. És nem árt, ha tudja, mi is történt, míg nem beszéltünk. 20 perc késés után meg is érkezett, egy parkba mentünk, ahol is a „Hogy vagy?” kérdésére, azt válaszoltam: Terhes. Ő először csendben maradt, majd rávágta: El lehet még vetetni? Rezzenéstelen arccal nézett rám, egyenes a szemembe. Nem azt vártam, hogy örüljön, hisz én már magamban letisztáztam a jövőt, de egy kis megértést örömmel fogadtam volna. Vagyis nem tudom pontosan mit is vártam volna. De ez segített. Ekkor láttam meg Őt, csupasz valójában. Láttam, hogy ugyanolyan önző, mint eddig volt, és képtelen bármiféle együttérzésre. Elmeséltem neki mi vár még rám. Amikor megkérdezte, mit segítsen, legszívesebben ott hagytam volna. Kényszerűségből tette még ezt is, éreztem, hogy már csak kolonc vagyok az elhízott nyakán. Naív lány voltam. Kiderült, azért nem keresett, mert csendben le akart lépni. Talált magának valakit. Remélem az édesanyja jobban lett, akkor. Nem Őt, hanem az édesanyját sajnáltam, amikor kiderült, rákos. Az este ezen témák körül forgott. Másnap ismét találkoztunk, akkor adta oda a pénzt, felajánlotta ugyanis, hogy kifizeti a műtétet. Amikor átnyújtotta az összeget, valami elszakadt bennem. Már nem tudtunk őszinték lenni egymáshoz. Megkérdeztem mit gondol, mit érez. Hallgatott. Lehet, hogy igazán soha nem voltunk őszinték.
Elérkezett a hétfő, az újabb családvédelmi látogatásom időpontja. Egy teljesen más légkör fogadott, bár ugyanaz a szürke nő ült előttem, mint előző héten. Kitöltöttünk együtt egy űrlapot, kaptam egy újabb telefonszámot, amin a műtét időpontjára lehetett jelentkezni. Elmondták mi vár rám, miket kell vinnem, mit kell és mit nem kell csinálnom. Pl. ennem aznap nem szabadott, mint minden műtét esetében. Az alapfelszereltségeim közt kellett szerepeljen betét, hálóing, köntös, papucs, ebben a sorrendben. Egy napos kórházi tartózkodásra számíthattam, de felkészítettek, ha esetleges problémák merülnének fel, akár több napig is bent maradhatok, illetve legyen majd, aki hazavisz. Ezért is hívtam fel A–t, még utoljára, bíztam benne, ezt, még megteszi értem.
A műtét időpontja csütörtökre szólt, reggel 8-tól, fél 10-ig ültem a nőgyógyászaton, és vártam, mikor szólít egy nővér. Végül ez is elérkezett, beszedték a papírjaim, felküldtek osztályra. Ott egy kedves hölgy karszalagot tett rám, az adataimmal, elküldött átöltözni, és már vittek is az első beavatkozásra. Mivel még soha nem volt terhességem, így egy úgynevezett laminária pálcát helyeztek fel, ami kellően kitágította a méhnyakam a későbbi műtéthez. Kaptam egy kartont, majd szólítottak. 4 emeletet sétáltam felfelé, ha jól emlékszem 160 lépcsőt, a várakozóban egy kedves férfi érdeklődött a hogylétem felől, kitöltöttük a kartonomat, majd behívtak a műtőbe. Arra emlékszem, hogy fekszem az asztalon, a kézfejembe tűt vezetnek, majd valami hideg vasdarabot vezetnek a hüvelyembe… Húsz perccel később az osztályon ébredtem. Kissé kótyagosan bár, de felöltöztem, és vártam A-t. Nem fájt semmim. A szemben fekvő, még alvó 14 éves lány mellett édesanyja ült, szorongatta a kezét. Könnyes szemmel rám nézett, a tekintetéből együttérzést olvastam ki. Visszatérve A-hoz. 3 órára volt megbeszélve, hogy értem jön. 4 órakkor már összeszedetten ültem az ágyam szélén, és döntésre határoztam el magam. Fogtam egy taxit, és hazamentem. Fél 6-kor jött az üzenet, hogy „Bocs, de közbejött egy munka. Remélem jól vagy.” Egy mozdulattal töröltem ki a telefonomból. Egy héttel később, pedig az életemből.
Ezek alatt, a hetek alatt, nem beszéltem senkivel. Egyedül csináltam végig, féltem, sőt szégyelltem bevonni bárkit is egy ilyen helyzetbe. Akit bevontam, cserbenhagyott. Most már tudom, milyen nehéz, ha nem kapaszkodhatunk valakibe. Valahol mélyen érzem, hogy helyesen cselekedtem. Ez volt a sorsom. Át kellett élnem mindezt ahhoz, hogy jobban tudjak örülni a mindennapoknak. Tudom, hogy sokan megvetnek azért, amit tettem, de úgy vélem, akkor tud valaki objektíven véleményt formálni, ha került már hasonló szituációba.
|
|
|
- június 12 2009 08:14:36
Kedves Aranykehely!
Írásodnak minden szavát elolvastam.
Megállapítottam, hogy jól tudsz fogalmazni, s őszintén leírni azt, ami történt. Én egyáltalán nem vetlek meg ezért. Az idősebb leányom is hasonló helyzetben volt kb. 20 évesen, lehetett volna nekem is unokám. De egy olyan egyéjszakás kaland után, amilyen az övé is volt akkor, semmi jó nem származhat a jövőre nézve. És gyermeket is csak úgy érdemes vállalni, ha a szociális körülmények adottak, mert a születendő gyermeket fel is kell tudni nevelni. Én magam szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, és nem tudom, hogy adott esetben mit tettem volna.
Minden elismerésem az őszinteségedért!!!
Üdv.: Torma Zsuszanna
 |
- június 12 2009 23:23:43
Kedves Aranykehely
Ha nem tévedek, ez az első írás, amit tőled olvasok. Nem bántam meg, és ennek több oka van...egyrészt rendkívül jó érzékkel, a számomra mérhetetlenül fontos őszinteséggel és nyitottsággal írsz...
Nagyon megérintett ez az írás, talán azért is, mert a lányom, Napsugaram épp annyi idős , mint te...és most láthatom és érezhetem, milyen is az, amikor egy fiatal lány magára marad a problémájával...támasz és segítség nélkül, lelkileg kisemmizve...
Én, mint anya mondom neked...semmi okod nincs a szégyenkezésre!! Írásodból kiderül érett életszemléleted, érzékeny lelked és a józan gondolkodásod , mely a bölcs tanulságokat is leszűri...
Úgy érzem, ez a "próba" megerősített, okosabbá tett és tulajdonképpen úgy megrázott, hogy most már soha többé nem látod úgy a világot, a világod, mint annak előtte...ez a hozadéka a történteknek...
Végtelen jóérzésű ember vagy, még a bajodban is másért aggódtál...ez mindent megmutat belőled...
Én kívánom , hogy az élet ,majd, ha te is úgy akarod ,-kárpótoljon téged egy szerető társsal, majd egy akart és vállalt babával...ami méltó hozzád...
Szeretettel
szí. |
- június 13 2009 07:18:30
Kedves Aranykehely.Aki megvet téged,annak el kéne gondolkodni magában.Rühelem az abortusz ellen tiltakozókat,azoknak azt kívánom,hogy járjanak úgy ahogy az a sok szerencsétlen lány,aki egy röpke élvezet,vagy éppen megerőszakolásának "gyümölcsét "nem akarja megtartani. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 22. péntek,
Cecília napja van.
Holnap Kelemen napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
