Álmos tetteim zúdítják rám, mit mindig elkerültem,
Az eltûnt sziklákon már rég nem látszik léptem.
Bebörtönzött öntudatom árnyak martaléka,
Rég felnyitott szemem a bûn fátyla borítja.
Törékeny álomképek zaklatják fel lelkem,
Kómában reszketõ tudatom fölé emelnek.
Látomások marnak, hívnak újra harcba,
Hitem felé visznek, egyesüljünk újra.
Itt fekszem, mint mindig, mikor tiszta a szívem,
Istennel együtt az áldott fa tövében.
Baglyok hangja csitít boldog nyugalomra,
Ködbezárt testem, a napfény helytartója
