lám magával viszi a hebróni rekettyebokrot,
a maréknyi lisztet, falás olajat, fekete hollót.
füstös-lángoló szekerén viszi a Kármel-hegyet.
visz sáros tócsákat és lángoló fellegeket,
olajos korsó aljába rejtett imádságokat,
távol-látó szavakat, elfelejtett álmokat.
viszi a király tüzesmennyköves ötven emberét,
itt hagyva, elizeusokra, lobogó palástos lelkét.
baálpapokra visszafele mégcsak nem is tekint,
pirítós hollókenyéren önmaga böjtölte ki e kínt.
szekere csak úgy pattog-csattog felhõköveken,
míg itt e Földön egy-egy szép lélek megremeg.
utazik a fáradt próféta magányos felhõk fölött,
száguldó szekerérõl le-lehullat egy-egy örömöt.
