szeretném megölelni a fáradt utakat
a fákat
és szerelmet mondani
vasárnap estéken
mikor a vagonok is elálmosítanak
mert elrohannak feketén ezek a hegyek
a bozótos takarásokban bújó õzek lábnyomai
mert elrohannak feketén ezek a hetek--
a könyveket ölelném
a párnából kivágott tollakat!
boraim káprázatát:
illúzióim csattanását betonoszlopokon
fizikai képtelenségeket
és rakodómunkások arcát az arcomon--
de olyan zavartalanul zavarosak itt
a péküzemek lisztporos kövei
mintha büszke évszázadok
mintha gyötört tegnap esték
lesnek utánunk kicsavart karokkal
behavazott kertem ösvényein
mintha a minden is ugródeszka volna
beláthatatlan szakadékaim felett
mintha a mindent ölelném
magam helyett
mintha a minden ölelne veled vissza
