Repülésnek hittem
mi szörnyû zuhanás volt,
szemem íriszébe tört
az alkonyi égbolt.
Bíborkönny gleccser
fakó hó- arcomra
só barázdát szántott,
sóhaj leple terült
a megfeszült csendre,
s a magány szakadékba rántott.
Denevér szárnyú emlékek
suhantak hangtalan,
mikor múltba járt a lelkem,
s reszketve magamtól,
hozzám futottam,
mert a sötétben
senkit sem leltem.
Fekete falakra vérrel írtam verset,
sajgó sorvég rímje keservesen csengett,
majd kondult, mint a harang kit vernek
mikor a lelkek az égi kapu felé mennek...
..most itt vagyok, a végtelen vers alatt
kezemben összetört remények,
halott múlt, sebzett jelenem maradt,
s a jövõben már nem égnek a fények.
