Csend van és nyugalom.
Csak a szél kavarta apró hullámok simogatják a köveket.
A lemenõ Nap fénye vakít, ha figyelem az utat, ahonnan várlak.
Bársonysugarak szúrva szajkózzák: még nyár van!
De én már érzem az õsz zamatos illatát.
Csend van és nyugalom.
Messze gépek dolgoznak, zakatolásuk hallhatatlan s halhatatlan az a vágy, hogy megforduljak.
A nap és a szél nem enged, mindkettõ megbilincsel, úgy simogat s elkábít a szabadság illata, mégis epekedem a kötelékbe, melybõl nem szabadulhatok.
Apró pénzecskék ejtik rabul a szemem, a Nap lemenõ sugarai az ezüstöt arannyá változtatják.
A káprázat nem engedi, hogy meglássalak, majd fekete fodrok sodorják el a csillogást s az érték a mélyben rejtõzik tovább.
Megfordulok s mint aki a másvilágra készül, a vakító fénybõl kiemelkedik egy sziluett...
...Istenem! Értem jöttél!
